Ivan Jefremov - Csillaghajók

Az ősgyíkok nem voltak gondolkodó lények, tehát természetesen semmi és senki sem hozta tudomásukra az elkerülhetetlen pusztulást. A kisebbméretű maradványok nem maradhattak meg a szétporlódási folyamatokban, csak a tartós, hatalmas csontok, az ősgyíkok csontjai, amelyek felmérhetetlen tömegekben gyűltek össze egy-egy körzetben és amelyek ma is bámulatba ejtenek bennünket. Az ilyen események összeesése nem véletlen!… És mi van akkor, ha nem véletlen a másik összeesés sem? Miért találtunk rá a csillagi jövevények nyomaira éppen az ugyanazon időben kiemelkedő hegyek területein?

Jogos az a feltevés, hogy azt a hatalmas kilövelést, amely az ősgyíkok tömegpusztulását okozta, valamilyen készülékkel idézték elő. Ha azokban az időkben „ŐK” ott jártak, ahol évezredekkel ezelőtt az ősgyíkok tömeges pusztulása megkezdődött, ez azt jelenti, hogy „ŐK” az atomenergia forrása után kutattak… Lehet, hogy éppen abból a célból, hogy a segítségével térjenek vissza saját bolygójukra. Ha pedig ez így van… az ördögbe is… nekünk két lényeges irányban kell kutatnunk. Először a csillagi jövevények nyomait kell megtalálnunk, a föld ezen égi vendégeinek nyomait és éppen itt a Tjan-Sanja és a Himalája körül, a föld legfiatalabb hegységeinek környékén, ott, ahol először bukkantunk nyomaikra. Másodszor azt kell megállapítanunk, hogy ha a hegyképző folyamatok és vulkánok azért jönnek létre, mert a földkéregben időről-időre urán, vagy egyéb legnehezebb elemek koncentrálódnak, ami reakcióláncolatot okoz, akkor számíthatunk-e arra, hogy e koncentráció maradványai a földkéregnek számunkra hozzáférhető mélységeiben, a földrajzi térségeknek megközelíthető helyén lelhetők fel… Ha sikerülne megtalálni a csillagi jövevények nyomait a hegyképződések körzetében, én meg lennék győződve arról, hogy…

A gondolatmenetet a telefonkagylóban váratlanul felzengő hang vágta ketté.

— Beszéljen! Kapcsolom Alma-Atát! — hallatszott zümmögésszerűen.

Davidov megrázkódott. A telefonkagylóból kihallatszó hang mintha megszakított gondolatainak hatásos csattanója lett volna. Alma-Atából csak a csatornaépítkezésekkel kapcsolatban jelenthettek fontos újságokat. Az óriási távolságból ismert hang szólította a nevén. Davidov felismerte a hangot. A Földrajzi Intézet tudományos titkára beszélt.

— Ilja Andrejevics! Hall engem? Reggel Sztarozsilov telefonált az ötösszámú építkezés színhelyéről. Az ősgyíkok egész csontvázait fedezték ott fel. Némelyekben kárt okoztak, némelyekben nem. A telefonon rosszul hallottam, nem tudtam megállapítani. Sztarozsilov megkért, hogy lépjek azonnal érintkezésbe magával. Feltétlenül szükségesnek tartja, hogy leutazzon! Mit mondjak neki?

— Mondja meg, hogy holnap repülőgépen érkezem! — felelte habozás nélkül Davidov.

— Még két dologról kell beszámolnom magának! — folytatta a titkár. — De ha amúgy is lejön, akkor inkább személyesen beszéljük meg. Szóval várjuk! Üdvözlöm!

— Nagyon, nagyon köszönöm! — kiáltotta Davidov a telefonkagylóba és hangjából határtalan megelégedettség csendült ki. — Mindenkit üdvözlök! A viszontlátásra!

Davidov egyenesen Kolcovhoz sietett és megkérte a gazdasági osztály vezetőjét, hogy azonnal rendeljen jegyet a legközelebbi repülőgépre.

Az út a keskeny folyó partján vezetett. A szakadék meredek falai a folyó mindkét partján messzenyúló lejtőkbe enyhültek. A baloldali lejtőre rávetődött a sziklafal árnyéka, sötét sávot festve a sziklarengetekben sorakozó fenyőfák hegyes nyilaira. A völgy felső részének lejtője világosabb színekben fürdött és szinte füstszerűen könnyűnek látszott. Kissé oldalt, a távolban havas csúcs tépte fel a horizontot, amely hatalmas hegygerincben folytatódott. A hó fehér csíkokban szikrázott a szürke kősziklákon és a csúcsot borító vastag hóréteg úgy hatott, mintha a levegőben úszott volna. Körülötte sűrű felhő gomolygott, lágyan simogatva a hegy csúcsát és a gerinc porhavát.

Az út átszelt egy kanyargós szakadékot és egyre emelkedett felfelé, hol nyílegyenesen, hol szeszélyesen kanyarogva. Az autó hörögve, zihálva, nagyokat zökkenve nyelte a kilométereket. A motor átforrósodott az erőlködéstől és a hűtőből gőzszalag szállt ki. A tiszta, hideg szél éppen szembefújt és behatolt a félig lehúzott ablakokon.

Davidov jóformán észre sem vette, hogy felérkeztek a hágóra és csak akkor eszmélt fel, amikor a motor bugása elhalkult. A gépkocsi most már simán, szinte zajtalanul ereszkedett lefelé a háromszoros hegygyűrűvel övezett, sima, széles asztalhoz hasonlító völgybe. Ahogy egyre lejjebb jutottak, csodálatos alakú, fantasztikusan csipkézett, vízmosásoktól kivájt keskeny tornyokat és kupolákat láttak a homok és agyagrétegekben. A lejtő második lépcsőzetét hegyifenyők borították, amelyek majdnem feketén meredeztek a sziklák szürkés, itt-ott ibolyaszínű felületén. És mindezek felett ott húzódtak a havas hegygerincek, meg-megragyogtatva elérhetetlen csúcsaikat, mintha a természet azért teremtette volna őket, hogy bevehetetlen várfalakként őrizzék a völgyet.

Lent már tisztán látszottak a sztyeppe egyenletesen húzódó barázdái, a mély katlanok fekete gödrei, a lakóházak szabályos kockái, és az egymás mellett sorakozó sátrak világos foltjai.

Davidov már megszokta a hatalmas méretű építkezések fenséges látványát, amely kezdetben valósággal lenyűgözte. És most mégis megújult csodálkozással szemlélte a roppant betonépítmények vázait. Minden jel arra mutatott, hogy itt épül a villanyerőmű központi telepe.

A katlanok egyikében bukkantak rá az ősgyíkok temetőjére, amely még akkor keletkezett, amikor a környező hatalmas sziklák nem álltak itt. Ezeket a hegyeket csak később emelte ki az atomreakciók ereje. De a kilövelés itt is történhetett, idecsődítve a csillagi jövevényeket, hogy bennük keressék az atomenergiák tartalékait.

Az autó egy hosszúkás, fehérre meszelt ház előtt fékezett le. A soffőr kiugrott a volán mellől és kinyitotta a gépkocsi ajtaját.

— Megérkeztünk, Davidov elvtárs! — szólt be a kocsi belsejébe. Szálljon ki! Bizonyára jól esik majd egy kis mozgás! Nagyon összerázkódott? Vagy talán aludt az úton?

Davidov barátságosan felelgetett a soffőrnek, aztán kiszállt az autóból és körülnézett. Az első, akit megpillantott, a feléje siető Sztarozsilov volt. Kiálló pofacsontú, vastag szemöldökű, sűrű szakállal benőtt arcából vidáman, de sokatmondóan csillogott elő kék szeme. Munkaruhájának szürke színe ki sem látszott a rárakodott sárgás portól.

— Főnök! (Valaha, még diákkorában sokat utazott Davidovval és azóta rendületlenül főnöknek szólította, mintegy így juttatva kifejezésre az iránta érzett barátságát.) Azt hiszem, nagy örömet szerzek önnek! — lelkendezett. — Sokáig várt… de kivárta! Kerüljön beljebb, harapjon valamit, aztán nyomban továbbindulunk! Ez a szélső déli katlan egy kilométerre innen…

— Nem, nem! Ne töltsük hiába az időt. Sem fáradt, sem éhes nem vagyok! Induljunk azonnal! — szakította félbe Davidov ellentmondást nem tűrő hangon.

Sztarozsilov kellemesen meglepődött.

— Pompás, főnök! — kiáltotta és már ült is be a kocsiba.

Az első, akit megpillantott, a feléje siető Sztarozsilov volt.

A soffőr tekintete rosszallóan siklott hol Sztarozsilov kétes tisztaságú munkaruhájára, hol az autóülés világos huzatára. Sztarozsilov azonban nem volt hajlandó tudomásul venni a soffőr rosszallását. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen és azonnal magyarázni kezdte a mellételepedő professzornak.