Ivan Jefremov: Csillaghajók

FANTASZTIKUS REGÉNY

MAGYAR-SZOVJET TÁRSASÁG KIADÓJA

UJ MAGYAR KÖNYVKIADÓ N. V.

Oroszból fordította

MÁRKUS GYULA

190368

Copyright by M. Sz. T. Uj Magyar Könyvkiadó N. V.

Budapest, 1940

Felelős kiadó: Szikla Sándor

2361.49 Hungária Hírlapnyomda Rt. Budapest, V., Bajcsy-Zsilinszky-út 34.

Felelős: Daka István

— Mikor érkezett meg, Alekszej Petrovics?

— Ma.

— Már sokan érdeklődtek ön után.

— Igen? Nos, a legtöbbjük számára még most sem vagyok itthon. Kérem, csukja be az első szoba ablakát!

Belépett a szobába, levetette régi, elnyűtt katonai esőköpönyegét és leült íróasztala mellé. Zsebkendőt halászott ki a zsebéből, megtörölte az arcát, majd végigsimította ritkuló, puha, világosbarna haját. Aztán gondolataiba merült. A szobára mély csend borult. Hirtelen felállt és hosszú, kimért léptekkel fel és alá sétált a szekrényekkel és asztalokkal zsúfolt szobában.

— Tényleg lehetséges lenne? — buggyant ki váratlanul ajkai közül a félhangossá vált kérdés.

Eddig céltalan sétája határozott irányt kapott. Az egyik magas szekrényhez ment és nagy erővel felrántotta súlyos tölgyfaajtaját.

Mérőónok ezüstösen fehérlő sávjai villantak elő a szekrény sötét mélyéből. Az egyik mérőónon sárgaszínű, csontkeménységű kartonból készült kocka állt. A kocka szembenéző oldalán az éleket szürke papírlappal ragasztották le, amelyen fekete tussal rajzolt, különösalakú kínai írásjelek sötétlettek.

Alekszej Petrovics sovány, hosszú, szinte átlátszónak tűnő ujjai gyengéd óvatossággal simogatták a kocka lapját.

— Tao Li, ismeretlen barát! Eljött az idő a cselekvésre — mormogta maga elé, majd bezárta a szekrény ajtaját.

Alekszej Petrovics Satrov professzor visszaült íróasztala mellé, felnyitotta kopott-foltos aktatáskáját és kiemelt belőle egy szürke, külső fedelén rézmetszettel díszített, rojtosszélű füzetet, amelyet teljesen átitatott valami nyirkos nedvesség. Óvatosan választgatta szét a nedvességtől összetapadt lapokat, nagyítóüvegen keresztül böngészte az elmosódott bejegyzéseket és időnként maga is jegyezgetett egy másik, nagyobb füzetbe.

Az elhasznált gyufaszálak, a levert hamu és az elnyomott cigarettavégek tekintélyes halommá nőttek a hamutálcában és a dolgozószoba levegője átködösödött a kékesszürkén gomolygó dohányfüsttől.

De azért a füstködön át is fénylett a sűrű, bozontos szemöldök alatti gödrökben szokatlanul világos szeme. Magas homlokának, szögletes állkapcsának, szabályos orrának a sötét háttérre kirajzolódó vonalai sejttették, hogy mögöttük nem közönséges agy lakozik, de elárulták azt a hatalmas, a fanatizmus határán járó akaraterőt is, ami a professzort jellemezte.

A tudós összehajtotta a füzetet és félretolta.

— Igen! 70 millió év! 70 millió! — kiáltott fel.

Satrov hirtelen határozottnak tűnő, de mégsem világos mozdulatot tett, mintha maga felé szúrt volna, azután összeráncolta szemöldökét és megismételte.

— 70 millió… Csak ne féljünk!

Kényelmes, megszokottságról tanúskodó mozdulatokkal szedte össze az íróasztalán heverő dolgait, felöltötte köpönyegét és elhagyta a szobát.

Amikor Satrov hazaért, azonnal dolgozószobájába sietett. Meleg tekintettel simogatta végig a szoba sarkaiban álldogáló „bronzocskákat”, ahogyan művészi bronzszoborgyűjteményét nevezte, aztán leült a fénylő, fekete viaszosvászonnal borított karosszékébe, közelebb húzta íróasztalához, amelynek dísze egy bronzból készült, tengeri rákot ábrázoló hatalmas tintatartó volt és fölnyitotta rajzalbumát.

Mint amatőr festőművész, máskor mindig nyugalmat talált a rajzolásban. Most azonban még a legérdekesebb, alaposan átgondolt kompozíciók sem tudták megnyugtatni felborzolt idegeit. Satrov becsapta az albumot, felállt az íróasztal mellől és egy állványról agyonhasznált, szakadozott kottákat emelt le. Az öreg harmóniumon csakhamar felbúgtak a Brahms-intermezzo akkordjai. Nem volt jó muzsikus, rosszul és csak ritkán játszott, mégsem riadt vissza akár a legnehezebb zeneműtől sem. Nem érdekelte mások véleménye, csak önmagának játszott. Miközben rövidlátón görnyedt a hangjegyek felett, pontosan és módszeresen átgondolta mindazt, amit a szürke, rézmetszettel díszített fedelű füzet feljegyzéseiben különösnek, szokatlannak talált.

Ez a füzet eléggé kalandos úton került Satrov birtokába. Egyik tanítványa, aki később csillagász lett, eredeti elméletet dolgozott ki a naprendszernek a világűrben való mozgásáról. A professzor és Viktor között (így hívták egykori tanítványát) őszinte baráti kapcsolat alakult ki. Viktor a háború kitörésekor azonnal önként jelentkezett frontszolgálatra. A páncélosokhoz kapott beosztást és hosszabb ideig tartó kiképzésen ment keresztül. Kiképzése alatt is rendszeresen foglalkozott elméletével. 1943. elején Satrov levelet kapott Viktortól, amelyben volt tanítványa örömmel újságolta, hogy sikerült munkáját befejeznie és ígéretet tett, hogy elméletének pontos leírását azonnal elküldi, amint letisztázta.

Ez volt hajdani tanítványának utolsó levele, mert nem sokkal később hősi halált halt az egyik véres páncélos csatában.

Satrov tehát nem kapta meg az elmélet leírását tartalmazó füzetet. Hiábavalónak bizonyult a legerélyesebb kutatás is, a füzet csak nem került elő. Mindössze annyit sikerült megállapítania, hogy Viktor páncélos alakulatát olyan váratlanul vetették harcba, hogy feljegyzéseit már nem tudta postára adni. A háború befejezése után Satrov a véletlen segítségével megtalálta Viktor volt parancsnokát, egy őrnagyot. Az őrnagy is részt vett abban az ütközetben, amelyikben Viktor hősi halált halt, maga is megsebesült és Leningrádon kezelték, ahol Satrov is dolgozott. Az őrnagy határozottan állította, hogy Viktor harckocsiját egy telitalálat erősen megrongálta, de nem égett ki és van remény, hogy a hősi halált halt bajtárs jegyzeteit felkutassák, ha ezek a jegyzetek valóban a harckocsiban voltak. Az őrnagy feltevése szerint a szétlőtt tank jelenleg is a csata helyén áll, annál is inkább, mert a környéket röviddel az ütközet után elaknásították. A professzor és az őrnagy elutaztak a csata színhelyére, hogy felkutassák a jegyzeteket.

És most, amikor Satrov a hangjegyekre meredve ült a harmónium mellett, megelevenedtek előtte az események…

– Álljon meg, professzor! Egy lépést se tovább! — kiáltott rá erélyesen a nyugalmazott őrnagy.

Satrov azonnal megállt. Oldalra billentett fejjel, némán, szinte közömbösen várakozott. Előtte napfényben fürdő rét terült el. A sűrű, magas fű mozdulatlanná dermedt a szélcsendben. A harmat igazgyöngyhöz hasonló cseppjei meg-megcsillantak a fűszálakon, a fehér, pehelyszerű, édeskés illatot árasztó harangvirágok kelyhein és a hajbókoló szomorúfűz ezüstös levelein, kékes barkáin. Szivárványszínben játszottak a szitakötők szárnyai és a rovarok ezrei döngve cikáztak a reggeli napsugártól felmelegedő levegőben a magas fű felett. Távolabb erdő haragoszöldje sötétlett a három év előtti csata lövedékeitől megtépázottan, de szeszélyesen előrenyúló árnyékfoltjai már a háború okozta sebek lassú gyógyulására emlékeztettek.