Ivan Jefremov - Csillaghajók

– És ez az egyik hozzánk legközelebb eső galaktika? — lepődött meg Satrov.

— Igen. De ismerünk olyanokat is, amelyek 5 millió fényév távolságra vannak. Tudja, mennyi az? Ötmillió éven keresztül fut a fény 10 trillió kilométer évenkénti sebességgel! Ilyen csillagrendszereket látott a Pegazus csillagcsoportban…

— Hihetetlen. Ilyen távolságot még csak elképzelni sem lehet. Végnélküli, felmérhetetlen távolság…

Belszkij könnyedén pattintott ujjaival.

— Mi, csillagászok, ma már biztosan tájékozódunk a világűrben, bár sok minden akad még, amit nem értünk. Nos, itt van, figyelje csak! Teleszkópunk az Andromedák körére irányul. Nem messze tőle látható a Háromszög csillagcsoport… erre balra, közelebb a látómez ő széléhez. Látja benne azt a ködszerűséget? Szép tisztán kivehető… az az M 33… a hozzánk legközelebb lévő galaktika. Ha most átfordítjuk a teleszkópot az ellenkező oldalra, a Nagy Medvéhez és a Vadászkutyához, akkor két nagyon gyengén észlelhető és nagyon távoli csillagcsoportot láthatunk, amelyeknek elhelyezkedése pontosan megfelel az Andromeda és az M 33 csillagcsoportok helyzetének…

Belszkij még sokáig mutogatta Satrovnak a csillagos eget. Azután Satrov hálásan köszönte meg csillagászati Vergiliusának [3] Vergilius ismert római költő, akit Dante az „Isteni színjáték” című művében, mint túlvilági vezetőjét szerepeltet. az értékes magyarázatokat és felvilágosításokat.

Amikor visszatért szobájába, azonnal lefeküdt, de még soká, nagyon soká nem tudott elaludni. Lehunyt szemhéjai előtt ott fénylettek a világegyetem csillagrajai, ott sötétlettek végtelen fekete foltjai és ott gomolyogtak tompán fénylő felhői. Mind-mind billió és trillió kilométer távolságban, a csodás, hideg végtelenségben szétszórt, halált sugárzó anyag.

A csillagok óriási mennyiségű anyagot foglalnak magukban, mely hatalmas energiát bocsát ki magából, és közben irtózatos hőt fejleszt. A nagy hő az atomreakciók láncolatát [4] Az atomreakciók láncolata az a reakció, ami állandó külső behatás nélkül önállóan jön létre az anyagban, csak a kezdő lökést kell megkapnia. hozza létre, amelyek felfokozzák az egyes energiákat. Hogy csillagok létezhessenek és ne veszítsék el egyensúlyukat, hő, fény és kozmikus sugarak formájában mérhetetlen mennyiségű energiának kell kitermelődnie a világegyetemben.

A kozmikus sugarak szokatlanul erős, gyilkos kisugárzások, amelyek a világegyetemből irányulnak a föld felé, de az atmoszféra felső rétegei felfogják őket. Azok az atomfolyamatok, amelyek a kisugárzást előidézik, egyelőre ismeretlenek. És e csillagok körül — mint valami atomenergiával működő erőmű körül — keringenek az általuk fűtött bolygók. A világegyetem csodás mélységeiben e bolygórendszerek, a magános és láthatatlan csillagok millióival együtt, hatalmas kerékhez hasonló szerkezetükkel alkotják az óriási galaktikát és örök mozgásban vannak. Néha a csillagok közelednek a földhöz, majd ismét eltávolodnak milliárd évekre, pályájuknak megfelelően. És még hatalmasabb térségben, még nagyobb pályán mozognak, egymás felé küldve fénylő sugaraikat a végtelenség tengerének elképzelhetetlenül hideg sötétségen keresztül. Satrovban a borzalom érzése akkor érte el a tetőfokát, amikor világosan, szinte valóságszerűen látta maga előtt a világegyetemet, rettentő, halálosan hideg térségeivel, amelyekben hasonlóan szörnyűséges halált hordozó anyagtömegek minden emberi képzeleterőt meghaladó hőfokon izzanak. Satrov megpróbálta elképzelni azt a semmiféle erővel el nem érhető távolságot, azt a meghatározhatatlan időtartamát a végbemenő folyamatoknak, amelyekben még az olyan hatalmas test is, mint a mi Földünk, annyira jelentéktelen, mint valami porszem. Ez a kísérlete azonban csődöt mondott.

Satrovot mégis büszkeség töltötte el, hogy az emberi ész megfejtette a világegyetem ősi rejtélyeit és új képet alkotott róla. Pedig az emberi élet, amely valahol a világegyetemnek fekete és holt mélységeiben parányi lángocskával ég, gyorsan ellobban és annyira törékeny, hogy csak a Földhöz hasonló bolygókon létezhet.

Az élet minden ellenállóképessége, ereje és bonyolult szervezete, amelyet mi csak most kezdünk megérteni, a történelmi fejlődés évmilliói alatt, a belső ellentmondások harcaiban, az elavult formáknak újakkal, tökéletesebbekkel való felváltása következtében alakult ki.

Ebben rejlik az élet ereje, felsőbbsége ama élettelen anyagok felett, amelyek tehetetlen részesei a kozmikus folyamatoknak és soha nem bonyolódnak, soha nem, tökéletesednek. Viszont az élet, tekintet nélkül a kozmikus erők viharos ellentétességeire, folytatódik, fejlődik és végül megszületik a gondolat, hogy erővel birtokba vegyük a természetet, megfejtsük törvényeit és ezek segítségével legyőzzük.

Nálunk a földön és ott, a világegyetem mélységeiben forr, buzog az élet, mint a gondolatok és akaratok forrása, amely később áradattá alakul, elöntve az egész emberiséget. Olyan áradat ez, amely egyesíti az egyes patakokat a gondolatok hatalmas óceánjában. Ennek eredménye az a felfedezés, amely Tao Li dobozában rejtőzik.

És Satrov rádöbbent, hogy azok a látomások, amelyek az éjtszaka folyamán peregtek le csukott szemei előtt, újjáélesztették elernyedt alkotó gondolatainak erejét.

Igen, tovább dolgozik és nem retten vissza az újtól, bármennyire valószínűtlennek tűnne is…

A „Vitim” gőzös másodkapitánya lomhán könyökölt a napsugaraktól fénylő kormánykerékre. A hatalmas gőzhajó, mint hintaszékben ringatódzó lusta óriás himbálódzott az ezüstös hullámfodrokkal borzolt zöld vizen, amelyről szeszélyes aranyló foltokban tükröződött vissza a napfény. Mellette a karcsú, magasorrú angol gőzös sűrű, fekete füstfelhőket eregetett kék-vörös sávos kéményéből és álmos csömörrel bólogatott horinzonttépő árbocainak fehér keresztjeivel. Az öböl vize folyton változtatta színét. Világoszöldből haragoszölddé mélyült, hogy azután valami különös kékségbe enyhüljön. Ott pedig, ahova a déli parton vonuló hegylánc vetett majdnem egyenesvonalú árnyékot, sötétviola színben csillogott.

A másodkapitányt kemény, határozott léptek kopogása riasztotta fel merengéséből. Arrafelé tekintett és meglátta Davidov professzor szokatlanul nagy fejét és széles vállait.

— Mi történt, hogy ilyen korán a fedélzeten látjuk, Ilja Andrejevics? — üdvözölte a hajóstiszt a tudóst.

Davidov nem felelt azonnal. Kezét ellenzőként emelte a tűző napfénytől hunyorgó szeme elé, körülfuttatta tekintetét az öböl partjain és csak azután fordult a másodkapitányhoz.

— El akartam búcsúzni a Hawaii-szigetektől. Szép hely, kellemes hely… Mikor indulunk?

— A kapitány nincs a hajón. Valahol a parton intézi az ügyeket. Egyébként készen állunk az indulásra. Ha a kapitány visszatér a hajóra, azonnal felszedjük a horgonyt. Irány egyenesen hazafelé!

A professzor megköszönte a felvilágosítást, cigarettával kínálta meg a másodkapitányt, maga is rágyújtott és mellékönyökölt a korlátra. Szótlanul szívták cigarettáikat és a tájat szemlélték.

Davidov valósággal élvezte a pihenést. Ritkán fordul elő egy igazi tudós életében, hogy komoly munka nélkül tölthet el néhány napot. Most San Franciscóból tért haza, ahol mint kiküldött, a geológusok [5] Geológus = a Föld felépítését, szerkezetét, a mai szárazulatok és tengermedencék kialakítását, valamint a földi szerves élet fejlődését tanulmányozó tudós. és paleontológusok [6] Paleontológus = a kihalt ősállatokkal és ősnövényekkel foglalkozó tudós. kongresszusán vett részt.