Ivan Jefremov - Csillaghajók

Satrov odahajolt a távcső lencséjéhez és hozzáértően, gyorsan kezelte a csavarokat. A vizsgált rész sötét körének középpontjában erősen fénylett két egymáshoz közeli csillag. Satrov először meglepődött, de azután nyomban megértette, hogy a teleszkóp egyáltalán nem nagyítja meg a csillagokat, a bolygókat és a holdat, mert a végtelenül nagy távolság miatt, ami elválasztja őket a földtől, a teleszkóp lencséinek erőssége elégtelen a nagyításhoz. így tehát csak tisztává varázsolja, jobban kivehetőbbekké teszi őket, koncentrálja a sugarakat és a teleszkópon keresztül láthatóvá válik az a milliónyi gyengefényű csillag is, amelyeket az emberi szem alkalmas segédeszköz nélkül sohasem fedezne fel.

Satrov előtt ott világlott a mélyfekete, köralakú térségben a két kicsiny, gyönyörű kék- és sárgaszínű, erősfényű tűzpontocska, amelyek fényesebben ragyogtak, mint a legértékesebb drágakövek. Ezek a parányi fénylő pontok semmihez sem hasonlítható határozott és egyben kristálytiszta fényt sugároztak és a mérhetetlen távolságban a legmélyebb sötétség övezte őket, mely sötétséget csak a fényük szelt át. Satrov jóideig nem tudta levenni szemét ezekről a távoli világban csillogó tűzpontokról, de Belszkij türelmetlenül hajolt előre székében és sietette.

— Folytassuk vizsgálódásainkat! Nem egyhamar lesz ilyen csodálatosan szép, tiszta éjtszakánk. És a teleszkóp sem áll mindig rendelkezésünkre. Tudtommal a világegyetem középpontját akarja megnézni, azt a tengelyt, ami körül a „csillaggyűrű” forog.

Újra felzúgtak a kis motorok és Satrov inkább sejtette, mint érezte az emelvény lassú mozgását. A távcső lencséje előtt feltűnt a halványan pislákoló tüzek raja. Belszkij nem állította le teljesen a teleszkóp mozgását, csak a legcsekélyebbre korlátozta. A hatalmas gépezet teljesen nesztelenül, szinte észrevétlenül fordult tovább és Satrov szeme előtt kényelmes lassúsággal vonult el a Tejút milliárdnyi csillagocskákból álló fehéresen fénylő, hosszan elnyúló foltja a Nyilas és a Sárkány csillagcsoport területén.

Belszkij rövid magyarázata hozzásegítette Satrovot, hogy gyorsan tájékozódjék és megértse az eléje táruló látványt.

A halványan fénylő Tejút csillagköre a tűzpontocskák megszámlálhatatlan csoportjává hullt szét. Ezek a csoportok egyetlen nagy felhőbe tömörültek, amelyet két sötét mező szelt át és hosszabbított meg. Körülötte fényesen ragyogtak, mintegy a világűr mélyéből világítva elő, a ritka, magános csillagok, amelyek legközelebb állnak a Földhöz.

Belszkij megállította a teleszkópot és felszerelte a nagyítót. Most a nagyítón keresztül majdnem teljes egészében láthatóvá vált a csillagcsoport, a sűrű, felhőszerű, halványan fénylő tömeg, amelyben az egyes csillagok megkülönböztethetetlenek voltak. Körülötte rajzoltak, keringtek a csillagok milliói. A gazdag csillagvilág e lenyűgöző látványa, amely semmiben sem maradt a mi naprendszerünk mögött — sem méreteit, sem fényerejét illetően —, a szó legszorosabb értelmében ránehezedett Satrov lelkére.

— Abban az irányban, amerre most a teleszkóp irányul — magyarázta Belszkij —, van a galaktika [1] Galaktika — hatalmas csillagrendszer. A mi csillagrendszerünk a Tejút, amelynek egyik csillaga a Nap is. A galaktika központja körül a Nap körmozgást végez. központja. Távolsága harmincötezer fényév. [2] Fényév = a csillagászatban használatos távolságegység; az a távolság, amelyet a másodpercenkéní 300.000 km sebességgel haladó fény 1 év alatt tesz meg = 9.46 billió kilométer. Ma még e központ láthatatlan az emberi szem számára. Íme… itt jobbra… az a hatalmasméretű fekete folt… ez a sötét anyag… a galaktika központja. E körül keringenek világegyetemünk csillagai. Körülötte száguld a Nap is, másodpercenként majdnem 3000 kilométeres sebességgel. Ha nem lennének azok a sötét mezők, a Tejút összehasonlíthatatlanul világosabb lenne és az égbolt éjtszakánként nem feketének, hanem hamuszürkének tűnne… De menjünk csak tovább!

A teleszkóp tovább mozgott.

Egyszerre Satrov a sok-sokmillió kilométer távolságban lévő végtelen csillagvilágban mélyfekete foltokat pillantott meg.

— Azok a sötét foltok mit jelentenek? — kérdezte Satrov a csillagvizsgáló igazgatójától.

— Azok a sötét foltok porból és parányi törmelékanyagból állanak — adta meg a kért felvilágosítást Belszkij. — A magános csillagok e sötét foltok körül ultraviola és infravörös sugarakkal világítanak, ahogyan azt a különleges lemezekre készült fényképfelvételekről megállapíthatjuk.

Satrov figyelmét most egy nagyterjedelmű ködszerűség kötötte le, ami egy fekete völgyekkel tarkított, fénylő füstfelhőre hasonlított és úgy gomolygott a világűrben, mint a vihar által szétszórt felhő. Felette és jobbra tőle alig látható, piszkosszürke foszlányok imbolyogtak, amelyek a csillagokközti végtelenségbe vesztek el. Nincs olyan képzelőerő, amelyik ennek a porfelhőnek a távoli csillagvilágra jellemző méreteit felfoghatta volna, hiszen a szürke gomolyagokat tarkító sötét völgyek bármelyikébe észrevétlenül tűnt volna el a mi egész naprendszerünk.

— Betekintünk a mi galaktikánk határai mögé… — jegyezte meg Belszkij.

Satrov szeme a távcső mezejében olyan mély sötétségre meredt, amelyben alig tudott fénylő pontokat felfedezni. Olyan gyenge fénnyel pislákoltak, hogy a szem recehártyája alig-alig érzékelte és így hatástalanok voltak a szemidegekre. Különben is csak nagyritkán fénylettek fel a felmérhetetlen mélységben.

Belszkij nem maradt adós a magyarázattal.

— Ez az, ami megkülönbözteti a mi óriási galaktikánkat a többi, hozzá hasonló galaktikáktól. Az, amit ön nem csillagoknak, hanem ködnek lát, tulajdonképpen egy egész csillagvilág, amely túlságosan távol van tőlünk. Itt, a Pegazus csillagcsoport irányában a világűrnek általunk nagyon jól ismert részei tárulnak elénk. Nézzük csak meg az egyik hozzánk legközelebb eső galaktikát, amely méreteiben és formájában hasonlít a mi gigantikus csillagrendszerünkre. Magános csillagok milliárdjaiból áll, különböző nagyságú és fényű csillagokból. És ugyanolyan sötét anyagból lévő felhőjük van, ugyanolyan sávokkal, amelyek az egyenlítő körül helyezkednek el és ugyanúgy csillagvilág övezi őket. Ezt a ködszerűséget Andromeda csillagcsoportnak nevezzük. Kissé félrehajlik tőlünk és ez az oka, hogy egyes részeit oldalról, másokat szemtől-szembe látjuk.

Satrov halványan fénylő, hosszan elnyúlt, oválisalakú felhőt látott. Amikor alaposabban szemügyre vette, egymástól fekete térközökkel elválasztott, spirálisan vonuló fénylő sávokat figyelt meg rajta.

A ködszerűség középpontja erőteljesebben fénylett. Valószínűleg sűrűbb csillagcsoportok tömege gyűlt ott össze, amelyek a roppant távolság miatt egyetlen egésszé olvadtak össze. A középpontból alig érzékelhető, spirálisan futó nyúlványok indultak ki. Körben egymástól sötét gyűrűkkel elkülönített, tagoltabb és homályosabb sávok húzódtak és a legszélén, különösen a látóhatár déli szegélyén a gyűrűmezők egy sor köralakú foltra oszlottak szét.

— Nézze csak! — kiáltott fel izgatottan Belszkij. — Mint paleontológust, ez különösen érdekli! Ha nem tudná, ez a fény, amely most erről a csillagrendszerről eljut a szemünkhöz, millió és millió évvel ezelőtt indult el, akkor, amikor még a földön nem élt ember.