Ivan Jefremov - Csillaghajók

Amikor Davidov így rádöbbent a rideg, könyörtelen igazságra, józan esze azt diktálta, hogy hagyjon abba mindent. Egyszerre céltalannak, szinte nevetségesnek látta terveit, reménytelennek próbálkozásait.

Most már elismerte magában, hogy Satrovnak volt igaza, amikor világosan és tisztán, reálisan és logikusan gondolkodó koponyájával helyesen értékelte ki a rendelkezésre álló lehetőségek elégtelen voltát, ami már eleve magában hordja a sikertelenség csíráját, mert a valószínűség egyenlő a nullával.

– Ördög és pokol! — káromkodott gondolataiban Davidov. — Elalvás helyett elérhetetlen ábrándképeket kergetek! De vajjon mit lehetne mégis cselekedni az ügy érdekében? Eh, semmit! Hagyni kell az egészet! Inkább nézzük csak azt a levelet, amelyet Kolcov adott át. Még fel sem bontottam!

Elővette aktatáskájából a kazah tudományegyetemen működő ismertnevű geológus levelét. Óvatosan felbontotta és olvasni kezdte a tartalmát.

A levélben tudóstársa arról értesítette az intézetet, hogy még ebben az esztendőben nagyarányú munkálatok indulnak meg. Tjan-Sanja környékén a hegyvidék völgykatlanjaiban egész sor csatorna és villanyerőmű épül a nép segítségével.

Az építkezések közül különösen kettőre hívja fel a figyelmet. A kettes számúra, amely a Csu alsó folyásánál és az ötös számúra, amely a karkarini völgyben indul meg. A két építkezés egyrészt a legnagyobb az összes építkezések közül, másrészt ezeken a helyeken gyakran tárnak fel krétakorbeli maradványokat, köztük tömegesen dynosaurus csontmaradványokat. Ezért rendkívül fontosnak tartaná, hogy a földmunkák tartamára paleontológus szakértőket küldjenek ki. Haladéktalanul vegyék tehát fel a kapcsolatot az Állami Tervhivatallal, azután egyeztessék össze munkatervüket az építkezések vezetőségével…

Amire Davidov a levél végére ért, kisimultak a ráncok homlokán. Mintha valami üdítő szellő fújta volna le lelkéről a reménytelenség porát. Nyomban megértette, micsoda óriási segítség számára ez a váratlan esemény. Íme, a tudomány és az ország érdekei azonos síkon haladnak és a hatalmas munkálatok olyanmérvű ásatásokat tesznek lehetővé, amilyenekkel tudós még soha nem dicsekedhetett. A véletlen pompás alkalmat teremtett Tao Li hihetetlen felfedezéseinek ellenőrzésére és ha azok helytállóknak bizonyulnak, beigazolódik, hogy nem az ember az egyedüli gondolkodó élőlény a világegyetemben.

A nap már a horizont fölé emelkedett és sugarai meg-megvillantották a házak ablakszemeit. A bárányfelhők már nem játszottak színeket és mint hófehér pelyhek lebegtek az égboltozat végtelen kékségében. A könnyű szél tompa morajként hozta magával az ébredő város sokrétű neszeit.

Davidov mélyet sóhajtott. És mintha e sóhajjal a kishitűség utolsó maradványait fújta volna ki boltozatos mellkasából. Az íróasztalára helyezte a levelet és vetkőzni kezdett…

Satrov szórakozottan összegyűrte és a papírkosárba hajította egy koponya rajzát, amelyet éppen befejezett. Aztán könyvei közül kiemelt egy brossurát, de annyira elmerült gondolataiban, hogy ki sem nyitotta.

Az új felfedezések útja mindig nehéz és göröngyös. De a magasan szárnyaló gondolatok meseszerű könnyedséggel siklanak át az otromba tévedések felett. Az egész idő alatt az ember ott bolyong a feltevések kusza labirintusában, de a tények ránehezedő súlya visszatartja, visszahúzza… Mindez azonban nem számít. Csak az fontos, hogy elérjük a kitűzött célt. Tudnunk kell, ki járt itt hetvenmillió évvel ezelőtt? A rendíthetetlen akarat és az emberi ész nem riadt vissza még a csillagokközti végtelen térségektől sem. Azok az ismeretlenek át tudtak jutni az egyik csillagszigetről a másikra, akkor, amikor azok óriási sebességgel távolodtak el egymástól. Nem ijedtek meg, amikor minden másodperc száz kilométerekre távolította el őket attól a bolygótól, amelyről érkeztek. És amikor feladatukat végrehajtották, visszatértek rá. Igen, bizonyosan visszatértek, mert különben azok az óriási változások, amelyeken ember a természetben véghezvisz, nem tűntek volna el nyomtalanul előlünk, akik most, hetvenmillió év elteltével, fürkésszük világegyetemünk titkait.

Ha mi mindezideig nem bukkantunk rá ezekre a változásokra, az azt jelenti, hogy a jövevények, az ismeretlen világ ismeretlen emberei, nagyon rövid ideig tartózkodtak a földön.

Rendben van! Mindenesetre rendületlenül továbbgondolkozik a rábízott feladaton és igyekszik megállapítani a másik világról érkezettek valószínű külső formáját. És remélhetően rövidesen értesítheti róla Davidovot… No és Davidov?… Hát ő bizony rendszeresen ír az aktuális eseményekről, köztük a legérdekesebből: az ásatásokról. Másfél év múlt el már az emlékezetes moszkvai beszélgetés óta, amelyet az ősgyíkok kiásott csontmaradványaival kapcsolatban folytattak. A jelek szerint azonban a nagytudású Davidov sem ért el eddig semmi eredményt…

Ugyanakkor, amikor Satrov gondolataival viaskodott, Davidov gépkocsija nagy sebességgel robogott a poros, kerékvágta úton, amelynek kanyargós csíkja úgy hatott az autó országúti lámpáinak éles fényében, mint egy végtelen, gyorsanfutó fehér szalag. Az autó mögött felkavargott a fehér por, egyre feljebb és feljebb szállt, hogy azután szétterülve ködszerűen fedje el az ég fekete kárpitján ragyogó csillagokat.

Valahol a távolban vörös fények villództak az éjtszakában és megcsillogtatták az autó szélvédő üvegét. A fényeket rövid időközökben tompa dörgés követte, amely áttört a motor állandó búgásán.

Félóra múlva Davidov a munkavezető és az építkezéshez kijelölt munkatársa kíséretében megérkezett az építkezések északi részéhez, ahol minden emberi képzelőerőt felülmúló, hatalmasarányú munkák folytak.

A magas oszlopokról alávilágító ezres égők körül úgy kavargott a por, mintha köd szállt volna le, amely az építkezési részleg balszárnya felé egyre sűrűsödött. A gigantikus kotrógépek csikorgása, robaja, zakatolása egybeolvadt a meredek lejtőn százszámra lefelé robogó csillék dübörgésével, komoly teherpróbának vetve alá az emberi dobhártyát.

A lerakódott kőzetet már teljes mélységben átszelte a jövendő csatorna medre. Két oldalán tizenkét méter magasságú, simára faragott falak meredtek a magasba, amelyekről mintha borotvával metszették volna le a kiugró sziklatömböket. És a sima falakon szeszélyes vonalakként felizzottak a különféle rétegek sávjai. Vastag kavicsréteg, amely hajdan valóságos kő-lavinaként zúdult alá, váltakozott sárga homlokkal, csillogó gipsszel, kristályos csilláimmal.

Az éjtszaka, amely fekete palástként borította be a környező sztyeppét, itt mintha megszakadt volna, mint ahogy megszakadt maga a sztyeppe is. Új világ létesült itt, a megfeszített, gigantikus munka különös világa, egyszerűen letörölve a régi kazahsztáni sztyeppe sivár képét.

A porral belepett, lebarnult emberek ügyet sem vetettek Davidovra, amikor elhaladt mellettük. Zúzó kalapácsok zuhogtak hozzáértő kezekben, hogy játszi könnyedséggel zúzzák szét a kőkemény sziklát. A roppant mozgódaruk mint félelmetes vascsontvázak hajlongtak és forgolódtak nehézkesen a porban. Pótkocsikat vontató soktonnás teherautók nyüzsögtek a rakodó kombájnok körül, odatartva horpadt hátukat a végnélkül öml ő és elhordandó talajanyagoknak.

— Ez aztán az ásatás, Ilja Andrejevics! — kiáltott fel őszinte elragadtatással Davidov munkatársa.