Ivan Jefremov - Csillaghajók

Az élet létrejöttének pillanatától kezdve mind bonyolultabbá válik, természetesen hosszú ideig tartó evolúciós folyamat alatt. Éppen ezért az élet létrejöttéhez is állandó, hosszú ideig tartó előfeltételek szükségesek, mint az alacsony hőmérséklet, gyenge atmoszféranyomás és kisugárzás, szóval mindaz, amit mi a Föld felületén létező élet fizikai feltételei alatt értünk.

Ami pedig az észt, a gondolatokat illeti, csak egészen komplikált, magas energetikával rendelkező organizmusoknál jelentkezhetnek, azaz olyan organizmusoknál, amelyek bizonyos mértékben függetlenek a környezettől. Tehát a gondolkodó lények megjelenésének keretei szűkebbek, mintegy a téren és időn áthaladó, hosszú, keskeny folyosón keresztül visz addig a fejlődés útja.

Vegye például a növényvilágot a fény segítségével történő széndioxid szintéziseivel. Energetikája jóval alacsonyabbrendű, mint az oxigénégésű állatvilágé. Ez a magyarázata, hogy a növények, noha néha óriási terjedelmet érnek el, mégis mozgásra képtelenek. Az az erőteljes és gyors mozgás, ami az állatvilágot jellemzi, a legtöbb növénynél nincs meg. Egyszóval és röviden: más a felépítésük, más a berendezésük. Ebből következik, hogy az élet abban az általános formában, ahogy a Földön ismeretes, nem véletlen, hanem törvényszerű. Csak ilyen élet haladhat előre a történelmi tökéletesedés, az evolúció útján. E szerint a tételt az evolúció útján kell levezetni az egyszerű lényektől a gondolkodó lényekig. Minden más megoldás alapnélküli, hazug tudatlanság, merő képzelődés.

— Ne folytassa, Ilja Andrejevics! Egy szóval sem mondottam, hogy nem gondolkodom erről a kérdésről! És ha valami megállapításra jutok, értesítem magát…

— Ilja Andrejevics, a telefonhoz kérik! Egyébként néhány napos távolléte alatt jóegypárszor hívták!

Davidov mélyet sóhajtott és felállt íróasztala mellől, amelynek hatalmas lapját majdnem teljesen elborították a kefelevonatok. Legfelül hevert a borítólap, nagybetűs felírással: „Davidov professzornak! Sürgős! Azonnal továbbítandó!” A kefelevonatok alatt két felhívást tartalmazó cikk lapult meg szerényen. Ezeknek tartalmát a professzor már áttanulmányozta. Hiába, a néhány nap alatt, amelyet a kami expedíció nyélbeütése ügyében töltött távol, rengeteg sürgős munka gyűlt össze. Már a lakásán is vastag köteg tudományos értekezés várta és különféle ismertetések, amelyekről a legsürgősebben véleményt kellett nyilvánítania. Azonkívül értesítést kapott, hogy három órán belül egy elég hosszadalmas ülésen kell részt vennie. Jelentkezett a szedő is, hogy nézze át a korrektúrát és adjon utasítást a munka további menetére vonatkozóan. Egyidejűleg még néhány levelet is meg kellett írnia Satrov professzorral kapcsolatos ügyének megvalósítása érdekében. Szóval akadt munka annyi, hogy azt sem tudta, melyikhez nyúljon.

Amikor befejezte a telefonbeszélgetést, visszatért íróasztalához és tovább javítgatta a levonatokat. Tolla gyorsan futott végig a sorokon és hangosan sercegett egy-egy javításnál, miközben haragos szemrehányásokat küldözgetett a szedők címére. Végül már összefutottak szeme előtt a sorok és egymásután két hibát is elnézett. Úgy érezte, hogy képtelen tovább dolgozni, némi szünetet kell tartania. Felegyenesedett, megtörölte égő szemét és önkéntelenül dúdolni kezdte kissé hamis, monoton hangon kedvenc dalát:

— „Valahol a Volga mentén…”

Dolgozószobájának félig nyitott ajtaján kopogtak. Kolcov professzor lépett be, annak az intézetnek igazgatóhelyettese, amelynél Davidov is dolgozott. Kolcov rövid szakállal keretezett arcán széles mosoly terpeszkedett, ami éles ellentétben állt a nőiesen hosszú szempillák alól szomorúan csillogó sötét szemével.

— Kissé keservesen hat az éneke, Sir! — mondotta Kolcov nem titkolt vidámsággal.

— Azt már nem! Sokkal kisebb az ügy, semhogy nagy dologként kezeljük. Amilyen mértékben öregszik az ember, olyan mértékben bonyolódik bele holmi semmiségekbe és akkor kiderül, hogy az ereje már nem a régi… Éjtszakánként már nehezére esik fennmaradni és dolgozni. Eh… hagyjuk! Sok hűhó semmiért… — legyintett Davidov.

— Puff… Szavak, nagy szavak! — nevetett Kolcov. –

Akinek ilyen hatalmas alakja van, az képes bármilyen terhet cipelni. Maga olyan, mint egy vezér szobra… — Eddig háta mögött tartott kezét előrelendítette és egy levelet nyújtott Davidov felé. — Levele jött Korpacsenkótól, Alma-Atából. Úgy vélem, érdekelni fogja magát…

A háztetők felett, az égboltozaton, már ott pompáztak a hajnal csodálatos színei. A felkelő nap első sugarai beszöktek a nyitott ablakon és elnyomták az asztalilámpa sárga fényét. Davidov nagyon nyújtózott. Fáradt csontjai megropogtak. Aztán rágyújtott. Maga sem tudta, hogy hányadik cigaretta ez már az éjtszaka folyamán. Csak azt érezte, hogy füstje elvesztette zamatát és a nikotin kesernyés íze valósággal beleette magát ínyébe. De az előirányzott programmját maradéktalanul teljesítette. A tizenegy levél, amelyeket Közép-Ázsia geológusaihoz írt, ott feküdtek előtte az íróasztalon a csatolandó iratokkal együtt. Csak le kell ragasztani a borítékokat és a levelek a reggeli postával útnak indulnak a címzettek felé. Egyik levelet a másik után csúsztatta bele a borítékokba és nem vette észre, amikor felesége, gyermekesen törölgetve öklével álmos szemeit, bejött a szobába.

— Nem szégyelled magad? — kiáltott tettetett haraggal férjére. — Hajnalodik! Azt ígérted, hogy éjtszaka nem fogsz dolgozni és íme, így tartod meg ígéretedet! Folyton panaszkodol, hogy fáradt vagy és csökken a munkabírásod, mégsem pihened ki magad… most aztán vége legyen!

— Amint láthatod éppen befejeztem. Csak leragasztom a borítékokat és kész! — mentegetőzött bűntudatosan Davidov. — És ünnepélyes ígéretet teszek, hogy többé valóban nem dolgozom éjtszaka! Erre az éjtszakára még szükségem volt, hogy beérjem magamat munkámban. Menj, szívem, és aludj tovább! Én is mindjárt lefekszem…

Davidov leragasztotta az utolsó borítékot is. Fáradt mozdulattal leoltotta a lámpát. A nyári reggel beözönlő fényei most már teljesen birtokba vették a szobát. A professzor az ablakhoz lépett és nagyokat szippantott a hűs levegőből. Az égen aranyos szélű bárányfelhők úsztak méltóságteljes lassúsággal, percenként változtatva színeiket. Davidov nézte, de nem látta őket. Gondolatvilágát teljesen lefoglalták a másik csillagról jött jövevények, akiknek nyomait Közép-Ázsia hegyeiben kellett felkutatni. A végrehajtandó feladat csak most kezdett kibontakozni előtte teljes nagyságában.

Végigsimított homlokán, mintha akadályt akart volna elseperni gondolatai útjából.

Hogy is van csak? Igaz, valóban gyakran akadnak ősrégi élőlények maradványaira. De csak azért, mert ezek az őslények milliószámra éltek a földön és maradványaik gyakran kerültek olyan körülmények közé, amelyekben megrögződtek, megkövesedtek. Igen ám, de az idegen világból jöttek száma nem lehetett nagy. De még ha sokan lettek volna is és tényleg maradtak nyomaik, hogyan lehet megtalálni ezeket az évmilliók folyamán egymásra rakódott rétegek között? Ahhoz fel kell túrni az egész mindenséget! Emberek ezreinek kell átvizsgálni a kőzetek köbméreteinek ezreit, óriási kotrógépek százainak kell leszedni a felső réteget. Lehetetlenség! Képtelenség! Bármilyen gazdag legyen is egy ország, mégsem költhet milliárdokat egy ilyen gigantikus méretű ásatásra. Márpedig a szokványos paleontológiái ásatások — még a legnagyobbszabásúak is — legfeljebb három-négyszáz négyzetméternyi területet tárnak fel és ez csak egy csepp a tengerben, jelentéktelen semmiség a megoldásra váró feladathoz mérten.