Ivan Jefremov - Csillaghajók

— Sok mindent nem értettem meg abból, amit mondott — szakította félbe Satrov. — Mégis úgy vélem, hogy a mi csillagrendszerünket ki kell kapcsolnunk gondolatmenetünkből. És én…

— No látja! A mi csillagrendszerünkben a Földön kívül nincs és nem is lehet élet, a távoli csillagrendszerekről pedig lehetetlen leröpülni. Akkor hogyan keletkezhettek ezek a nyílások dynosaurusok csontjain? Ez az, amire nincs felelet.

— Nem engedte végigmondanom gondolatmenetemet, Ilja Andrejevics. Elismerem, hogy egyes tudományágakban nem vagyok olyan járatos, mint maga, de ezúttal van némi elképzelésem a szóbanforgó dologról. A csillagok nem mozdulatlanok. A mi csillagrendszerünkön belül is változtatják a helyüket, maga a csillagrendszer is forog, sőt ráadásul még az egész is bizonyos irányban mozog, ugyanúgy, mint a többi nagy csillagrendszerek sokasága. Millió évek folyamán a csillagok közeledése és távolodása is fennállhatott…

— Mindez még nem jelenti a megoldást. A csillagrendszer térsége olyan nagy, hogy éppen a mi naprendszerünk közeledése másokhoz, semmi gyakorlati jelentőséggel sem bír. És nyitva maradt az a kérdés is, hogy miképpen ismerjük meg ezeket a csillagutakat?

— Feltétlenül igaza van, Ilja Andrejevics, de csak abban az esetben, ha a csillagok mozgása nem törvényszerű, ha nincs alávetve valami meghatározott rendszernek. Mi a helyzet azonban akkor, ha törvényszerű? És ha ezt a törvényszerűséget ki lehet számítani?

— Hm… hm… — hümmögött kétkedően Davidov.

— Várjon csak. Mindjárt előszedem térképeimet. Volt tanítványaim egyike, aki a matematikai tudományok harmadik évfolyamáról átpártolt a csillagászathoz, naprendszerünk mozgásának kérdéseivel, a csillagrendszerek felosztásával foglalkozott és jól megalapozott, érdekes elméletet alkotott meg. Rövid leszek! A mi naprendszerünk a csillagrendszeren belül hatalmas elipszispályát ír le kétszázhúszmillió év keringési időszak alatt. Ugyanezen a pályán mozog néhány horizontális bolygónk, amely a mi bolygórendszerünk „körén” halad. Ez az oka, hogy a Nap a bolygókkal együtt meghatározott időközökben átszeli azt a porból és parányi törmelékből álló fekete függönyt, amely a csillagrendszer „körének” egyenlítőjében terül el. Ilyenkor a Nap a központi területek összesűrített csillagaihoz közeledik, mondjuk a Nyilas csillagcsoporthoz tartozókhoz. Ebben az esetben már valószínűvé válik, hogy naprendszerünk egy másik ismeretlen rendszerhez közeledik és a közeledése olyan nagymérvű, hogy az átrepülés elképzelhető.

Davidov egyre növekvő érdeklődéssel, szinte dermedt mozdulatlansággal hallgatta barátja fejtegetéseit

– Íme az elmélet! — folytatta Satrov. — Csak nemrégen tértem vissza arról a helyről, ahol volt tanítványom hősi halált halt. A kéziratait kutattam fel. Volt tanítványom 1943-ban halt meg…

Satrov elhallgatott. Néhány másodpercre mély csend ülte meg a szobát. Aztán Satrov cigarettára gyújtott és újra beszélni kezdett.

— Ez az elmélet azonban csak irányt mutat, de semmi esetre sem jogosít arra, hogy a valószínűtlent való ténynek vegyük. De akkor — emelte fel hangját Satrov —, amikor két egymástól teljesen független megfigyelés ilyen csodálatos találkozását látjuk, ókkal következtethetjük, hogy helyes úton járunk. — Satrov lassan felegyenesedett és összevonta szemöldökét. — Volt tanítványom elméletében nyíltan kimondja, hogy a naprendszer közeledése a csillagrendszer sűrített központja felé körülbelül 70 millió évvel ezelőtt történt.

— Fantáziadús elmélet! — szúrta közbe Davidov gunyoros megjegyzését.

Satrov azonban zavartalanul folytatta.

— Egy valószínűtlen tény valamilyen másikhoz kapcsolódva valószínű ténnyé alakul. Én igenis azt állítom, hogy jogosan feltételezhetjük: a krétakorban bolygórendszerünk egy olyan másik bolygórendszerhez közeledett, amelyen gondolkodó lények léteztek, emberek, akik átszálltak az ő bolygórendszerükről a miénkre, mint ahogyan tengeren hajóról-hajóra átszállni szokás. És azután, bizonyos idő multán az óriási térben a hajók eltávolodtak egymástól felmérhetetlen távolságra. Ők, mármint azok a bizonyos látogatók a másik csillagról, nem sokáig tartózkodtak Földünkön, és ezért nem hagytak maguk után maradandó nyomot. És ők tudták, egyedül csak ők, legyőzni a csillagok közti távolságot, hetvenmillió évvel ezelőtt. Van valami ellenvetése?

Davidov felállt és nyugtalanul vándorolt a dolgozószoba egyik sarkától a másikig. Szája körül rángatózó apró izmai elárulták, hogy hangtalan, de heves vitát folytat önmagával. Aztán a feszült figyelemtől megmerevedett arcvonásai fokozatosan elsimultak és szemében már kisfiús jókedv bujkált, amikor odaállt Satrov elé és hatalmas tenyerével megragadta a kezét.

— Meggyőzött, Alekszej Petrovics! Még nem minden világos ugyan előttem. Így például nem látom tisztán, hogy miért éppen ide, a Földre kerültek, a sok csillag és bolygó közül talán a legjelentéktelenebbre. Ezen túl is akadnak még homályos pontok, de az alap szerintem elég szilárd. Eredeti, fantasztikus, de komolyan valószerű. Mi a véleménye, megérett-e a dolog annyira, hogy nyilvánosságra hozhassuk? Satrov erélyesen rázta meg fejét.

— Semmiesetre sem! Egy elhamarkodott lépés tönkretehet. Az ilyen felfedezésnél elengedhetetlen az óvatosság!

— Ebben is igaza van, barátom. Okosabb kivárni a dolgokat, mint elhamarkodni. Igen, várnunk kell addig, amíg mindent előkészítünk. Feltétlenül olyan érveket kell szereznünk, mint amilyen a mi „érvünk” volt Leningrádban!

Satrov gondolatban maga elé idézte azt az „érvet”, amelyre tudóstársa emlékeztette. Ez az „érv” ott állt Davidov dolgozószobájának egyik sarkában, közös munkájuk ideje alatt egy vasállványhoz drótozott csontváz formájában, amellyel Davidov meg-megfenyegette makacs és kétkedő barátját a gyakran kerekedő viták hevében.

Satrov akaratlanul is elmosolyodott.

— Hogyne emlékeznék a maga „legnyomatékosabb érvére”. Már csak emiatt is magára bízom a dolog második részét is. Én nem vagyok geológus, nem vagyok földmunkás. Én csak afféle szoba-vegyész vagyok. Ezeket a dolgokat tehát csak maga viheti keresztül és senki más. A maga tekintélye…

— Haha… haha… — kacagott fel hangosan Davidov. — Szóval ki kell harcolni az elismerést a más csillagból jötteknek a dynosaurusokkal folytatott harca számára… No-no!

Davidov néhány másodpercig hallgatagon meredt maga elé, azután halkan folytatta.

– Érdekes hely ez a Szikán. És a mi számunkra, panteológusok számára pedig az ördög tudja, hogy milyen. Bizonyára maga is tud arról, Alekszej Petrovics, hogy ott a harmadkor végén egyidejűleg léteztek a krétakori növényeknek [9] Krétakori növények = a krétakorban tűntek fel az egy-, majd a kétszikű növények. régi és új formái. Sajátos keveréke annak, ami a föld más részein már tíz évmillióval előbb kihalt, nemsokkal azután, hogy keletkezett. És maga az a hely! — élénkült fel Davidov. — Magas, hófedte csúcsok, hideg, széljárta fennsíkok, szárazak és sivárak, amelyeket pompás, buja tropikus növényzetű mély völgyek szakítanak meg. Gyakoriak a járhatatlan szakadékok, sima, meredek falakkal. Ritka, szétszórtan élő lakosság. Képzelje csak el, egyik falutól a másikig mondjuk alig két kilométer a távolság, de közöttük egy hihetetlenül mély szakadék húzódik és az egyik falu lakossága sohasem találkozik a másikéval, jóllehet a távolból látják egymást. Sokféle, a tudomány előtt még ismeretlen vadállat él a sűrű erdőkben. A szakadékok között hideg szelek süvítenek. Ott erednek India és Kína legnagyobb folyói. A Sziám, a Brahmaputra, a Jang-ce, a Me-kong. Csodálatos hely! Tibet, India, Sziám, Burma és Kína találkozási pontja. Hohó! Erről jut eszembe! Vajjon „barátaink” odaengednek-e akár egyetlen bolsevik tudóst is? Hogyan is pillanthatna be a tudomány valamibe, ott, ahol az ellenséges diplomácia az úr és politikai szempontok a mérvadók!… — Davidov elővette hatalmas, régidivatú óráját és egy pillantást vetett rá. — Még két óra sincs és a nagy izgalomban mégis olybá tűnt, mintha egy egész nap múlt volna el.