Ivan Jefremov - Csillaghajók

Davidov most visszaemlékezett azokra a kutatásokra, amelyeket Közép-Ázsia egyik helyén folytatott, ahol kihalt ősgyíkok csontmaradványainak roppant tömegére bukkantak. Akkor mindenáron elfogadható magyarázatot igyekezett találni arra a fogas kérdésre, hogyan is kerülhetett többmillió ősgyík földi maradványa ugyanarra a helyre. És a tudós csalhatatlan ösztönével már akkor megérezte találgatásának rendkívüli fontosságát.

Töprengései közben észrevétlenül röppent el az idő. Csak amikor véletlenül karórájára tévedt tekintete, döbbent rá, hogy az ebéd ideje már régen elmúlt. Nem tudott elfojtani egy bosszús felkiáltást…

Az ajtón, amely előtt Satrov megállt, a következő szövegű üvegtábla díszlett:

I. A. Davidov prof. osztályvezető.

Satrov önkéntelenül elmosolyodott. Aztán a jobbkezében tartott, dobozalakú csomagot áttette a balkezébe és határozottan bekopogtatott.

— Szabad! — hallatszott az ajtó mögül egy erőteljes férfihang, kissé ingerülten.

Satrov szokás szerint hirtelen rántotta fel az ajtót és kissé hajlott tartással belépett a dolgozószobába.

Davidov meglepetten ugrott fel íróasztala mellől.

— Ez aztán a meglepetés! — kiáltotta őszinte örömmel. — Mindenkit vártam, csak magát nem! Hány éve nem láttuk egy mást, kedves barátom?

Satrov az asztalra helyezte csomagját. A barátok megölelték és megcsókolták egymást.

A két ember sok tekintetben elütött egymástól. A sovány, középtermetű Satrov szinte elveszett Davidov robosztus alakja mellett. A jólmegtermett, birkózókülsejű Davidov lomhaságát valósággal kihangsúlyozták a vékonydongájú Satrov gyors, ideges mozdulatai. Arckifejezésük is erősen különbözött. Míg Davidov arca szabálytalan vonalú orrával, kidudorodó homlokával, a sapka alól kicsüngő, dús hajával jó kedélyt árult el, addig Satrov markáns, élesvonalú arca inkább mogorvának tűnt. Csupán a szemeik hasonlítottak egymásra. Világosak, tiszták voltak és jóindulat sugárzott belőlük. És még valamit egyformán kifejezésre juttattak szemeik. A mögöttük rejlő nagy gondolatokat és törhetetlen akaraterőt.

Davidov leültette vendégét és cigarettával kínálta. Mindketten rágyújtották. Rövidesen élénk eszmecserét folytattak. Megvitatták időközben szerzett tapasztalataikat, közölték egymással azokat a benyomásaikat, amelyekről nem tettek említést leveleikben.

Egyszerre Davidov homlokára ütött, mint aki megfeledkezett valamiről. Felállt és zsebéből egy gondosan átkötött csomagocskát húzott ki. Kibontotta és Satrov elé tolta.

— Parancsoljon Alekszej Petrov… egyen valamit… ne utasítsa vissza! — szólt rá erélyesen, amikor látta, hogy Satrov tagadó mozdulatot tesz.

Ezen azután mindketten jót nevettek.

— Pontosan megismétlődik minden, mint negyvenben — mondta vidáman Satrov. — És természetesen most is megfeledkezünk az evésről!

— Azt már nem! Lásson csak hozzá! — biztatta Davidov huncut mosollyal az arcán.

— Rendben van. De csak egy feltétellel.

– És pedig?

— Ha elcipelhetem innen. Jöjjön el hozzám, úgy, mint negyvenben. Még pedig most azonnal! — emelte fel kezét heves mozdulattal Satrov. — Benne van?

— Természetesen. Egyébként ez a „benne van?” is pontosan úgy hangzott, mint valamikor régen. Tudja milyen jólesik hallani? Ellenben figyeljen csak ide, Alekszej Petrovics! Előbb elmegyünk a múzeumba és megmutatom az érdekes újdonságokat! Van ám munka a maga számára…

— Nem, Ilja Andrejevics! Nekem most más, fontosabb dolgom van. Alaposan meg kell vitatnom egyet-mást magával. Szükségem van a maga koponyájára. Tudom, hogy a maga agya pontosan és kihagyás nélkül működik.

— Különös! — jegyezte meg Davidov, miközben ujja végigsiklott kéziratának utolsó sorain. Aztán elrakta a kézirat lapjait és a sűrűn teleírt leveleket.

— Apropó! A maga levelét egy héttel ezelőtt kaptam meg. őszintén szólva, még nem szándékoztam válaszolni rá. Nem helyeslem…

— Hogyan? Nem tartja jogosnak panaszaimat? — kiáltott fel kissé zavartan, némi bűntudattal Satrov. — Átvettem magától egy filozófiai gondolatot, ami gyakran segítségemre van. Alkalmazásához azonban lelkierő kell! Megtörténik, hogy elgyengül az ember…

— Micsoda gondolatot? — csodálkozott Davidov.

— Ezt csak evvel a mágikus szóval lehet kifejezni: a „nagysemmi”. A maga „nagy semmije” a háborús években gyakran nem bizonyult elegendőnek…

Davidov hangosan felkacagott.

— Haha… haha… pont a „nagy semmi”… hagyjuk ezt… a „nagy semmi” nyitjára nehéz rájönni. Szépen tovább fogunk dolgozni. A mi tudományunk nagy fáradsággal jár. Ásatások, hatalmas gyűjtemények tanulmányozása és bonyolult átdolgozása… a munkás pedig kevés… nagyon kevés. Terméketlenül kell tölteni az időt és céltalan dolgokat kell szemlélni. De maga fontos megbeszélést kívánt folytatni velem, én pedig egészen más irányba tereltem a beszélgetést…

— Megbeszélésünk valóban szokatlan lesz… a kezemben van valami… valami, ami hihetetlen… annyira hihetetlen, hogy magán kívül senkivel sem közlöm…

— Most már csakugyan kíváncsivá tett! — jegyezte meg Davidov.

Satrov arca ugyanolyan pajkos mosolyra húzódott, mint akkor, amikor belépett a dolgozószobába. Azután kimért mozdulatokkal kibontotta csomagját és egy sárga kartonból készült, kockaalakú dobozt emelt ki belőle, amelyet kínai írásjelek tarkítottak és postabélyegzők sötétlettek rajta.

— Mondja, Ilja Andrejevics, emlékszik még Tao Li-re?

— Hogyne. Ez a fiatal kínai paleontológus nagyon használható ember volt. Sajnos 1940-ben, amikor éppen egy expedícióról tért vissza, a fasiszta bandák meggyilkolták. Meghalt a szabad Kínáért!

— Jól emlékszik, Ilja Andrejevics. Szószerint így igaz. Én levelezésben álltam vele és leírtam néhány anyagát. Azt tervezte, hogy hozzánk utazik. Sajnos, mégsem tudtunk találkozni… — sóhajtott fel Satrov. — De igyekszem rövidre fogni mondanivalómat. Legutolsó expedíciója idején küldött nekem egy csomagot. Szokatlanul érdekes tartalommal. Ez az a doboz, amit itt lát. A csomaghoz néhánysoros cédulát mellékelt, melyben azt ígérte, hogy részletes levelet ír majd. Ezt a levelet azonban már nem sikerült megírnia. Szicsuaniban ölték meg, útban Csuncin felé.

— S merre járt az expedíciójával? — kérdezte Davidov.

— A Szukán tartományban.

— Ejha! — bólintott elismeréssel Davidov — odáig eljutott? Képzelje csak, ez egy hegyvidék a Himalája keleti végen, a Himalája és a Szicsuanszki hegyek között… Igen… A híres Kám, ahova Przsevalszkij igyekezett, ugyancsak ott van.

Satrov helyeslően bólogatott.

— Az aztán holtbiztos, hogy földrajzban magával nem tanácsos kikezdeni. Én, kezemben a térképpel, csak nagynehezen igazodtam el a dolgokban. Kám északnyugati része Szikannak és Tao Li éppen Kámban folytatott kutatásokat, mégpedig a keleti oldalán, Eny-Da körzetében.

— Kezdem érteni! Mutassa csak, mi is ez tulajdonképpen? Milyen érdekes dologról van szó?

Satrov benyúlt a dobozba és egy többszörösen finom hártyapapírba csomagolt tárgyat húzott ki. Óvatosan hántotta le a finom papírt és végül egy kemény, megkövesedett, az első pillanatban formátlannak tűnő csontdarabot nyújtott át Davidovnak.

Davidov előbb a tenyerén méregette az eléggé súlyos, világosszürke csontdarabot, minden oldalról megvizsgálta, aztán megszólalt.