Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

„Talán túlságosan érzékeny a benyomások iránt?” — villant fel Dar Veter agyában, s fürkészve pillantott utódjára.

De Mven Masz, amint megérezte a többiek leplezett csodálkozását, kiegyenesedett, s ebben a pillanatban már ismét az az ember volt, aki jól ismeri feladatát, s figyel is rá. A mozgólépcső felvitte őket a felszínre, a széles ablakokhoz és a csillagos égbolthoz, amely már ismét ugyanolyan távolinak látszott, mint az emberi lét harminc évezrede óta, helyesebben annak az emberfajtának létezése óta, amelyet homo sapiensnek (gondolkodó embernek) neveznek.

Mven Másznak és Dar Veternek még maradnia kellett.

Veda Kong odasúgta Dar Veternek, hogy soha nem felejti el ezt az éjszakát.

— Olyan szánalmasnak éreztem magamat! — mondta befejezésül. Elmosolyodott, hogy ellensúlyozza komorságát.

Dar Veter tudta, mire gondol Veda Kong, s tagadólag megrázta fejét.

— Márpedig igaz meggyőződésem, hogy ha az a szép nő megpillantaná magát, Veda, akkor büszke volna nővérére. Bizony, a mi Földünk sem csúnyább az ő világuknál! — Dar Veter arcát beragyogta a szerelem.

— Ezt maga látja így, kedves barátom — mosolygott Veda. — Kérdezze csak meg Mven Maszt!… — tréfásan eltakarta kezével a szemét, s eltűnt a kanyarulatnál.

Mire Mven Masz magára maradt, már beköszöntött a reggel. A mozdulatlan hűvös levegőben szürkés fény terült szét, a tenger és az ég egyformán átlátszó volt, mint a kristály: ezüstös árnyalatú volt a tenger, rózsaszín árnyalatot öltött az ég.

Mven Masz sokáig állt ott az obszervatórium erkélyén, s tekintete az épületek félig ismerős körvonalaira meredt.

A távolban, egy alacsony fennsíkon gigászi alumínium ív emelkedett, amelynek szárait kilenc párhuzamos alumínium csík kötötte össze; ezeket a csíkokat megfelelő közökben opálosan krémszín és ezüstösen fehér plasztikus üvegek osztották meg: ez volt a Csillaghajózási Tanács épülete. Előtte egy emlékmű állt: azok dicsőségét hirdette, akik elsők között törtek ki a világűrbe. A felhők koszorúzta, vihar tépázta meredek hegy lejtője régi típusú csillaghajóban végződött; egy hal alakú rakéta volt ez, amely hegyes orrát a még elérhetetlen magasságba fúrja. A rakétahajók pilótái, a fizikusok, asztronómusok, biológusok, a bátor írók, akiknek képzelete a magasba szárnyalt, hosszú láncban, egymást támogatva, hihetetlen erőfeszítéssel kapaszkodtak fölfelé, kígyó alakban megkerülve az emlékmű talapzatát… A virradat már vörösen derengett a régi idők csillaghajójának testén és az épület csipkeszerűen könnyed körvonalain, de Mven Alasz még ekkor is hatalmas léptekkel fel-alá járt az erkélyen. Még soha életében nem érzett ilyen megrendülést. A Nagy Gyűrű Korszakának szokásos elvei szerint nevelkedett, nagyon kemény fizikai edzésen ment át, és sikeresen teljesítette a számára előírt herkulesi hőstetteket. Az ősi Hellasz gyönyörű legendáinak emlékére nevezték így azokat a nehéz tetteket, amelyeket minden ifjúnak és leánynak teljesítenie kellett az iskolai időszak végén. Ha az ifjú megbirkózott hősi feladataival, akkor méltóvá vált arra, hogy a műveltség magasabb lépcsőjére emelkedjék.

Mven Masz vízellátó-rendszert létesített egy nyugat-tibeti bánya számára, újra telepített egy araukária-erdőt a Nahebt fennsíkján Dél-Amerikában, s elpusztította az ausztráliai partokon ismét feltűnt cápákat. Az az állandó edzés, amelyben élete folyamán részesült, valamint kiváló képességei lehetővé tették, hogy kibírja a kemény tanulás esztendeit, s nehéz, felelős tevékenységre készüljön fel. Ma, új munkájának már az első órájában találkozott egy másik, a Földdel rokon világgal, s lelkében valami új érzés támadt. Nyugtalanul érezte, hogy valami szakadék tárul fel benne, s ő már egész életében ott járt e szakadék fölött, de sohasem gyanította, hogy ez a szakadék létezik. Olyan elviselhetetlenül erős volt benne a vágy, hogy ismét találkozzék a Tucana üpszilon csillagának bolygójával, azzal a világgal, amely mintha a földi emberiség legszebb regéinek megvalósulásaként keletkezett volna. Sohasem felejtheti el azt a rézbőrű, gyönyörű szép leányt, kitárt, hívó két karját, félig nyílt, finom ajkát!…

S az a körülmény, hogy a kétszázkilencven fényévnyi szörnyű távolság, amelyet a földi technika semmiképp le nem győzhetett, elválasztotta őt attól a csodálatos világtól, nem enyhítette, hanem csak még égetőbbé tette álmodozó vágyát.

Mven Masz lelkében ez az érzés most már a maga külön életét élte, nem engedelmeskedett akaratának és nyugodt értelmének. Az afrikai soha életében nem volt szerelmes, valóságos emberkerülőként temetkezett bele a munkába, és soha semmi olyat nem érzett, amit ehhez a nyugtalansághoz és csodálatos örömhöz hasonlíthatna, amely ezen az éjszakán, e találkozás után, a tér és az idő végtelenjén át született meg lelkében.

Az anamezon üzemanyag narancsszínű mutatóoszlopain a vastag fekete nyilak nullán állottak. A csillaghajó iránya még nem tért el a Vascsillagétól, mert a sebessége még igen nagy volt, s a hajó változatlanul tovább közeledett az emberi szemmel nem látható félelmetes égitesthez.

Erg Noor, remegve a gyengeségtől és az erőfeszítéstől, az asztronavigátor segítségével a számológép mellé ült. A plane-táris motorok, amelyeket kikapcsoltak a kormányzó robotgépből, elhallgattak.

— Ingrid, mi az a Vascsillag? — kérdezte halkan Kay Ber, aki egész idő alatt mozdulatlanul állt az asztronómus mögött.

— A T-színképosztályba tartozó láthatatlan csillag, amely már kialudt, de még nem hűlt ki végérvényesen, vagy nem melegedett fel újra. Színképének hőrésze hosszú rezgésekben infravörös fénnyel világít, de a mi számunkra ez fekete színű, és a csillagot csupán elektronikus invertor teszi láthatóvá. A bagoly, amely látja az infravörös hősugarakat, képes volna észrevenni ezt a csillagot.

— Miért nevezik Vascsillagnak?

— Minden ilyen csillagon, amelyet eddig tanulmányozhattunk, a színkép sok vasat mutat. Valószínű, hogy sok a vas az égitest összetételében is. Ezért tehát, ha a csillag nagy, akkor a tömege, valamint a vonzási mezeje is óriási. Attól tartok, hogy éppen egy ilyen csillaggal találkozunk.

— Mi lesz most?

— Nem tudom. Magad is láthatod, nincs üzemanyagunk.

Mégis folytatjuk repülőutunkat egyenesen a csillag felé. A Tantrát le kell fékeznünk egyezrednyi abszolút sebességre, amelynél lehetséges a kellő szögeltérés. Ha nem lesz elég a planetáris üzemanyag sem, akkor mind közelebb jutunk a csillaghoz, amíg rá nem zuhanunk. — Ingrid idegesen megrázta fejét, s Ber gyöngéden megsimogatta a lány libabőrös karját. Az expedíció vezetője odalépett a vezérlő asztalhoz, s a műszerekre összpontosította figyelmét. Mindenki hallgatott, még lélegzeni is alig mertek, még Nisa Crit, aki most ébredt álmából, sem szólt semmit, ösztönösen felfogta a helyzet veszélyességét. Az üzemanyag csupán arra volt elegendő, hogy fékezze a hajó száguldását, de ha a csillaghajó sokat veszít sebességéből, akkor mind nehezebbé válik ahhoz, hogy motor nélkül kiszabaduljon a Vascsillag halálos vonzásából. Ha a Tantra nem került volna olyan közel a Vascsillaghoz, s ha Lin kellő időben felfogta volna… De különben, miféle vigasztalást adhatnak ezek az üres „ha” feltételezések?