Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Hirtelen felragyogott a zöld fény, s Veda újra érezte az előbbi szédülést, amelyet a végtelenbe behatoló képernyő okozott.

A képnek élesen körülhatárolt szegélye azt jelezte, hogy e képet az emlékezőgép jegyezte fel, és nem közvetlen vétel volt.

Először egy bolygó felszíne tűnt fel, amely természetesen a külső mellékbolygó-állomás felől volt látható. A mérhetetlen izzástól egészen áttetsző, halvány ibolyaszínű napóriás átható sugarakkal árasztotta el a bolygó légkörének kék felhőtakaróját.

— Valóban úgy van, ez a Tucana üpszilonja, a magas hőmérsékletű V-9 osztályba tartozó csillag, fényereje hetvennyolcszorosa a mi Napunkénak — suttogta Mven Masz.

Dar Veter és Junij Ant helyeslőén bólintott.

A látvány megváltozott, a kép valahogyan összeszűkült, s szinte a láthatatlan világ földjére ereszkedett.

A magasba emelkedő hegyek kupolái olyanok voltak, mintha rézből öntötték volna őket. Ismeretlen kőzetük vagy szemcsés szerkezetű fényük tűzként vöröslőn a kék nap csodálatosan fehér, szikrázó fényében. Ez az ismeretlen világ még a tökéletlen közvetítés ellenére is ünnepélyesen, diadalmasan, fenséges ön ragyogott.

Sugarak visszfénye szegélyezte a rézhegyek körvonalait, ezüstös rózsaszínű koronával vette körül őket, s ez a korona széles kévét vetett az ibolyaszín tenger méltóságosan hömpölygő hullámaira. Mély ametisztszínű volt a víz, egészen nehéznek látszott, belülről vöröses fényt árasztott, mintha apró, eleven szembogarak halmozódtak volna fel benne. Hullámok ölelték körül egy óriási szobor tömör talapzatát. A szobor büszke magányosságban állt, távol a parttól. A rézvörös kőből faragott nőalak hátravetette fejét, s kezét átszellemülten nyújtotta az ég lángoló magasságai felé. A Föld leánya is lehetett volna, annyira hasonlított a földi emberekhez, s ez éppen olyan megkapó volt, akár formáinak csodálatos szépsége. Teste mintha a földi szobrászok álmainak megvalósulása lett volna, egyesítette a hatalmas erőt, az arc és a test vonalainak átszellemült szépségét. A szobor fényezett vörös kőanyaga ismeretlen, s éppen ezért titokzatos, vonzó élet lángját sugározta.

Az öt földi ember némán nézte a csodálatos új világot. Csak Mven Masz széles melléből fakadt fel egy hosszú sóhaj, abban a pillanatban, amikor meglátta a szobrot; minden idegszála megfeszült a boldog várakozástól.

A szobor környékén, a parton faragott ezüstös tornyok jelezték egy széles, fehér függőlépcső feljáratát; e híd szabadon ívelt át türkizkék lombozatú, karcsú törzsű fák sűrűje fölött.

— Meg kellene zendülniök! — súgta Dar Veter Yeda fülébe, s a tornyokra mutatott; a lány egyetértőén bólintott.

Az új csillag adóberendezése sorozatosan és hangtalanul mind újabb képeket forgatott.

Egy másodpercre széles kiszögellésű fehér falak villantak fel; e kiszögellések kék színű kőből készült portálok voltak, s a képernyő most egy éles fényárban úszó, magas helyiséget mutatott. A barázdás falak tompa gyöngyház színe szokatlanul világossá tett mindent, ami a teremben volt. A nézők figyelmét egy csoport kötötte le, amely csiszolt smaragdtábla előtt állt.

Bőrük rézvörös színe olyan volt, akár a szoboré a tengerben. A földi emberek nem láttak ebben semmi rendkívülit, a középamerikai indiánok egyes törzseinek a bőrszíne, amennyire régi színes felvételekről meg lehetett ítélni, ugyanilyen, csak talán kevésbé mély tónusú volt.

A teremben két nő és két férfi volt. A két pár öltözete különbözött egymástól. A zöld táblához közelebb álló pár aranydíszítésű rövid ruhát viselt, amely hasonlított a földi emberek csatokkal összefogott kezeslábasára. A másik kettő gyöngyházszínű, talpig érő, egyforma köpenyt viselt. A falak is gyöngy-házszínűek voltak.

A tábla mellett állók sima mozdulatokat tettek, s közben megérintették a tábla bal szélén kifeszített húrokat. A csiszolt smaragdból vagy üvegből való falak áttetszővé váltak. A pár mozgásának ütemére a kristályban egymás után világos ábrák tűntek fel. Oly gyorsan merültek fel, és tűntek el ismét, hogy még az olyan gyakorlott megfigyelők is, amilyen Junij Ant és Dar Veter volt, csak nehezen fogták fel az ábrák értelmét.

A rézhegyek, az ibolyaszínű óceán és a türkizszínű erdők váltakozásából felfogták a bolygó történetét. Az állati és növényi formációk, amelyek néha szörnyen érthetetlenek, máskor nagyon szépek voltak, láncolatban követték egymást, s ez a láncolat a múlt kísértetének látszott. Sok állat és növény hasonlított azokra a növényekre és állatokra, amelyeknek maradványait a földkéreg rétegeinek krónikája megőrizte. Sokáig húzódott az élet formáinak felfelé ívelő lépcsője, a tökéletesedő eleven anyag. A fejlődés végtelen hosszú útját még hosszabbnak, nehezebbnek és gyötrőbbnek érezték a nézők, mint amilyennek minden földi lakó a saját nemzetségének fejlődését ismerte.

A készülék áttetsző fényében mind újabb képek villantak fel: nagy máglyák tüzei, hatalmas kőtömbök, amelyek egymásra halmozódtak a síkságokon, harcok a vadállatokkal, ünnepélyes temetési és vallási szertartások. A tábla egész nagyságát betöltötte egy férfi alakja: testét tarka szőrméből készült átvető takarta. Egyik kezével egy dárdára támaszkodott, a másikat széles átkaroló mozdulattal a csillagok felé emelte, egyik lábával egy legyőzött szörnyeteg nyakára hágott; a szörnyeteg hátán kemény sörény húzódott, szájából hosszú agyarak villantak elő. A háttérben nők és férfiak álltak párosával egymás kezét fogva, s mintha valamit énekeltek volna.

A kép eltűnt, s az eleven látomás helyén a csiszolt kő felülete sötétlett.

Ekkor az aranyos díszű ruhát viselő pár jobbra lépett, s helyüket a második pár foglalta el. Megfoghatatlan gyors mozdulattal félredobták palástjukat, s a gyöngyházszínű falak hátterében eleven lángként tűnt fel sötétvörös testük. A férfi mindkét kezét a nő felé nyújtotta, a nő mosollyal válaszolt; mosolyában annyi büszkeség és megkapó öröm tündökölt, hogy a földi emberek akaratlanul is mosolyra derültek. S ott, a gyöngyházszínű teremben, ebben a végtelenül távoli világban a pár lassú táncba kezdett. Valószínű, hogy nem a tánc kedvéért tették, inkább ritmikus mozdulatokkal különféle tartásokat mutattak be. A táncoló pár nyilván azt tűzte ki céljául, hogy bemutassa testének tökéletes szépségét, remek vonalait és plasztikus hajlékonyságát. Mozdulataiknak ebben a ritmikus sorozatában a földi nézők megérezték azt a magasztos s mégis szomorú muzsikát, amely az élet fejlődésének névtelen és megszámlálhatatlan áldozataiból alakult hatalmas láncsorra emlékeztette őket, amely ehhez a szép és gondolkodó lényhez, az emberhez vezetett.

Mven Masz úgy érezte, hogy a dallam, amelyet hall, magas, tiszta hangokkal árasztja el, s mély hangok tompa, egyforma ritmusára épül. Veda Kong megszorította Dar Veter kezét, de az nem vette észre. Junij Ant úgy figyelt a képre, hogy meg sem mozdult, szinte a lélegzete is elállt, s hatalmas homlokán verítékcseppek jelentek meg.

A Tucana lakói annyira hasonlítottak a földi emberekre, hogy a földi nézőkben fokozatosan megszűnt az a benyomás, hogy egy más világot látnak maguk előtt. De a rézbőrű emberek testének kifinomult szépségét a földi ember még nem érte el; ez a szépség a művészek álmaiban és alkotásaiban élt csupán, s csak nagyon kevés, szokatlanul szép emberben öltött testet.