Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

„Mennél nehezebb és hosszabb volt a vak állati fejlődésnek a gondolkozó lényig vezető útja, annál jobban megfelelnek a célnak, s annál szebben kidolgozottak az élet magasabb formái, ezek tehát egyúttal szebbek is — gondolta Dar Veter. — A földi emberek már régóta tudták, hogy a testi szépség voltaképpen ösztönösen felfogott célszerűsége az alkatnak, alkalmazkodás bizonyos rendeltetéshez. Mennél sokoldalúbb ez a rendeltetés, annál szebb a forma — ezek a szép emberek tehát valószínűleg sokoldalúbbak és ügyesebbek, mint mi vagyunk. Talán az ő civilizációjuk inkább az ember fejlődését, szellemi és fizikai erejének, nagyságának fejlődését szolgálta és nem a technikáét? A mi kultúránk hosszú ideig minden ízében műszaki kultúra volt, és csak a kommunista társadalom kialakulása után tért arra az útra, amelyen nemcsak az ember gépeit, házait, életét és szórakozását tette tökéletesebbé, hanem magát az embert.”

A tánc megszűnt. A fiatal rézbőrű nő előre jött a terem közepére, s a készülék látósugara most csupán az ő alakjára összpontosult. A nő széttárt karja és arca a mennyezet felé fordult.

A földi emberek tekintete önkéntelenül is követte a nő tekintetét. Most látták csak, hogy mennyezet voltaképpen nem is volt, avagy pedig művészileg előidézett optikai csalódás következtében csillagos ég volt a mennyezet helyén, s e csillagok oly nagyok és fényesek voltak, hogy valószínűleg csak képek lehettek. Az idegen csillagzatok egybekapcsolódása semmiféle ismert képzettársítást nem keltett. A lány meglendítette karját, s ekkor bal kezének mutatóujján egy kék gömb jelent meg. Ez a gömb ezüstös sugarat lövellt, amely óriási mutatóvá vált. A fénysugár végén egy kerek, ragyogó folt hol az egyik, hol a másik mennyezeti csillagon állapodott meg. S ekkor a smaragdszínű tábla egy mozdulatlan képet mutatott, amely nagyon széles síkon jelent meg. A jelző fénysugár lassan tovább haladt, ugyanilyen lassan tűnt fel egymás után lakatlan vagy élettől pezsgő bolygók látomása. Nyomasztó, örömtelen fényben égtek a sziklás vagy homokos térségek a vörös, kék, ibolya- vagy sárga színű napok alatt. Olykor a különös ólomszürke égitest sugarai az egyes bolygókon sima kupolákat és spirálokat hívtak életre, amelyeket villamosság töltött meg, s amelyek medúzaként, sűrű narancsszínű atmoszférában vagy az óceánban úsztak. A vörös nap világában elképzelhetetlenül magas, fekete, síkos kérgű fák nőttek, milliárdnyi görbe águk szinte kétségbeesetten nyúlt az ég felé. Más bolygókat sötét víz öntött el teljesen. Hatalmas szigetek úsztak a vizén, rajtuk állati vagy növényi élet lehetett, s a sima tükrön számtalan bozontos csáp lebegett.

— Nincs a közelükben olyan bolygó, amelyen az élet magasabb formái volnának — szólalt meg hirtelen Junij Ant, de le nem vette szemét az ismeretlen csillagos égbolt képéről.

— Nem ez a helyzet — vetette ellen Dar Veter —, egyik oldalukon van egy lapos csillagrendszer, a Tejut egyik legkésőbbi képződménye. De tudjuk, hogy a lapos és gömb alakú rendszerek, az újak és a régiek olykor váltakoznak. S valóban, az Eridanus felől van egy csillagrendszerük, amelyen gondolkozó élet folyik; ez a Gyűrűhöz tartozik.

— A WR4955+MO3529… és így tovább — vetette közbe Mven Masz. — De ők miért nem tudnak erről a csillagrendszerről?

— A rendszer kétszázhetvenöt évvel ezelőtt kapcsolódott be a Nagy Gyűrűbe, ez az adás pedig korábban történt.

A távoli világ rézbőrű leánya lerázta ujjáról a kék színű gömböt, arccal a nézők felé fordult, széttárta karját, mintha meg akarna ölelni valakit, aki láthatatlanul ott állt előtte. Könnyedén hátravetette fejét és vállát — így tett volna egy földi nő is, amikor szenvedélyesen hív valakit. Félig nyílt ajka mozgott, szavakat ismételt, melyek nem voltak hallhatók. Ekkor mozdulatlanná dermedt, mintha más világok embereit hívná, s forró emberi könyörgést küldene a csillagközi térség jeges sötétjébe.

S ekkor a lány ragyogó szépsége ismét elbűvölte a földi megfigyelőket. Nem volt meg benne a földi rézbőrű emberek ércbe vésett, bronzba öntött komorsága. Kerek arca, kicsi orra, tágra nyílt, nagy kék szeme, kicsi szája a Föld északi népeire emlékeztetett. Sűrű, hullámos fekete haja lágy volt. Arcának és testének minden vonalából boldog és könnyed magabiztosság áradt, s ez öntudatlanul is nagy erő érzését keltette.

— Valóban nem tudnának semmit a Nagy Gyűrűről? — mondta szinte sóhajtva Veda Kong, s meghajolt a kozmoszból feltűnt gyönyörű nővére előtt.

— Ma már valószínűleg, tudnak — válaszolta Dar Veter —, hiszen amit mi most láttunk, háromszáz évvel ezelőtt történt.

— Nyolcvannyolc parszek — dörmögte Mven Masz —, nyolcvannyolc. Már régen meghaltak mind, akiket most láttunk.

Ebben a pillanatban a csodálatos világ látomása hirtelen kialudt, mintha csak igazolni akarná Mven Masz szavait, s kialudt az összeköttetés zöld mutatójának fénye is. A Nagy Gyűrű adása befejeződött.

Egy pillanatra megdermedtek valamennyien. Dar Veter tért elsőként magához. Bosszúsan összeharapta ajkát, majd sietve elfordította a gránátszínű fogantyút. Az irányított energiaoszlop kikapcsolását mély, érces dübörgés követte, amely figyelmeztette az erőmű mérnökeit, hogy a hatalmas energiafolyamot ismét át kell vezetniök a szokásos csatornákba. A külső állomások vezetője elvégezte a műszerekkel való műveleteket, s csak ezután fordult társaihoz.

Junij Ant felvonta szemöldökét, s a teleírt lapokat forgatta.

— A memonogramok (emlékeztető feljegyzések) egy részét a mennyezeti csillagtérképpel együtt azonnal el kell küldenünk a Déli Égbolt Intézetébe! — fordult Dar Veter fiatal munkatársához.

Mven Masz csodálkozva nézett Junij Antra, mintha valami rendkívüli álomból ébredne.

A mogorva tudós alig tudta leplezni mosolyát; vajon nem álom volt csupán az előbbi látomás egy csodálatos világról? A szép álmot három évszázaddal ezelőtt indították el az űrbe, s most megbűvölve szemlélik a Földön, valamint a Hold, a Mars és a Venus állomásain élő embermilliárdok.

— Igaza volt, Mven Masz — mondta Dar Veter és elmosolyodott —, amikor már az adás előtt kijelentette, hogy ma valami rendkívüli történik. Nyolcszáz év alatt, mióta számunkra létezik a Nagy Gyűrű, most történt meg először, hogy a Világmindenség mélyéből olyan bolygó tűnt szemünk elé, amelyen testvéreink vannak, akiket saját szemünkkel láthattunk is. E felfedezés boldogsággal tölt el! Jól kezdődik a munkája! A régmúlt emberei nagyon jó előjelnek tekintenék ezt, vagy — ahogy pszichológusaink mondják — a körülmények olyan összetalálkozásának voltunk tanúi, amely fokozza a további munkába vetett szilárd hitet, s a munka lendületét is.

Dar Veter hirtelen észbekapott, hogy ideges kimerültsége bőbeszédűvé tette. A Nagy Gyűrű Korszakában a szószátyár-kodást a legszégyenletesebb emberi hibák egyikének tekintették, s a külső állomások vezetője be sem fejezte mondanivalóját, hirtelen elhallgatott.

— Igen, igen — válaszolta szórakozottan Mven Masz.

Junij Ant bizonyos révültséget fedezett fel Mven Masz hangjában, valamint lassú mozdulataiban, s ez óvatosságra intette. Veda Kong lassan végighúzta ujját Dar Veter kezefején, s az afrikai felé intett.