Ivan Jefremov - A Bika órája

Fay Rodisz ezt az éjszakát a „rél”-ek problémáinak megvitatásával töltötte. Gzer Bu-Jam néhány társával még egyszer eljött a Három Lépés Szentélyébe. Első látogatásuk alkalmával a „rél”-ek azzal dicsekedtek, hogy ők jobb helyzetben vannak, mint a „hél”-ek, mindenekelőtt sokkal nagyobb a cselekvési szabadságuk. Rodisz lehűtötte őket, megmagyarázta, hogy ez képzelt szabadság; csak azt engedik meg nekik, ami nem árt az állam tekintélyének és gazdaságának, nem veszélyezteti a „kígyósokat”, akiket kiváltságaik falként választanak el a nép életétől.

— Gondolkozzanak csak el a szabadság fogalmán, ahogy önök értelmezik, és rádöbbennek, hogy milyen alantas cselekedetekre terjed ki. Az önök tiltakozása az elnyomás ellen ártatlan embereket sújt. Az állam vezetői állandóan azt hangoztátják, hogy meg kell védeni a népet. De önök megkérdezték-e már, hogy kitől? Hol az az állítólagos ellenség?

Gzer Bu-Jam sokáig hallgatott, majd elkezdett beszélni a „rél”-ek példátlan elnyomatásáról.

— Mindezt kitörölték a történelemből — mondta. — Csak a szájhagyomány őrizte meg.

Rodisz megtudta, hogy a bolygó urainak utasítására tömeges mérgezésekkel csökkentették a népességet, mikor a termelőerők kimerülése következtében kevesebb munkásra volt szűkség. Majd ennek az ellenkezője következett, a nők kényszerű mesterséges megtermékenyítése, amikor nem akartak korai haIáira ítélt gyerekeket szülni, és bátor emberek — orvosok és biológusok — hozzáférhetővé tették számukra a szükséges szereket. A legszebb és legegészségesebb lányokat kiválogatták, mint a barmokat, és különleges táborokban, gyerektermelő üzemekben tartották őket.

Az a próbálkozás, hogy az embereket automatákkal helyettesítsék, kudarcba fulladt, s ekkor visszatértek a nehéz kézi munkához, mert az emberek olcsóbbak voltak, mint a bonyolult gépek. Ezt az ide-oda táncolást a vezetők bölcs politikájának nevezték, s a tudósok azt állították róla, hogy a sikerek szakadatlan láncolata a boldog élet megteremtésében.

A tudósok mindenben a bolygó urainak kezére játszottak, szörnyű fegyvereket, mérgeket, hamisított élelmiszereket eszeltek ki, kiforgatták az igazságot, megtévesztették a népet.

Emiatt gyűlölte meg a nép a tudósokat, emiatt sértegeti, bántalmazza vagy egyszerűen megöli a „hél”-eket mint az elnyomók kiszolgálóit. A „rél”-ek nem értik a „hél”-ek nyelvét, ugyanazok a szavak egészen mást jelentenek az ő nyelvükben, mint a „hél”-ekében.

— Ami a nyelvet illeti, ebben önök a hibásak — mondta Rodisz. — Nálunk, a Földön volt idő, amikor a különböző nyelvek és különböző színvonalú kultúrák nagy száma követkéztében ugyanazok a szavak mást és mást jelentettek. Még egy nyelven belül is a társadalom különböző osztályaiban. S ezt a nagy nehézséget is sikerült legyőzni, mikor a földi emberiség egyetlen családban egyesült. Harcoljanak a szavak világosságáért és tisztaságáért, s akkor mindig szót értenek a „hél”-ekkel.

— Miben értsünk szót? Az ő igazságuk nem a miénk!

— Valóban így van? Az élet igazsága a nép sok ezer éves tapasztalataiból kristályosodik ki. De a technikailag fejlett civilizáció életében bekövetkező gyors változások bonyolulttá teszik az igazság felé vezető utakat. A többség számára közös igazságot az egzakt tudományok segítségével nem sikerült megtalálni, mert az igazság meghatározásához hiányoztak a kritériumok. Ezek a kritériumok — vagyis a mérték — a társadalom fejlődésének bizonyos időszakaiban fontosabbak magánál az igazságnál. Nálunk a Földön az ókori Görögországbán, Indiában, Kínában ezt már néhány évezreddel ezelőtt tudták… — Rodisz egy pillanatra elgondolkozott, majd így folytatta: — A megvilágosodásra való törekvést régóta megtalálhatjuk az eszelősök jövendöléseiben. Ők ösztönösen megértették a mérték rendkívüli fontosságát. Az Apokalipszisben vagy a „János jelenéseinek könyvében” — János volt a keresztény vallás egyik megalapítója — olvashatjuk a következő szavakat: „Láték egy hollófekete lovat és rajta egy lovast mértékkel a kezében…” Ez az álom az emberiség valódi igazságának megállapításához szükséges mértékről az elektronikus számítógépek feltalálása után valósult meg. Lehetővé vált a bánat és az öröm felbecsülése az érzelem és a kötelesség harmóniájának megteremtése céljából. Nálunk egy hatalmas szervezet foglalkozik ezzel, a Bánat és Öröm Akadémiája. Önöknél a „hél”-eknek és a „rél”-eknek együtt kell megállapítani a mértéket és megtalálni az igazságot, közösen harcolni érte…

Így lassú meggyőzéssel fonta Fay Rodisz a „rél”-eket és a „hél”-eket összekötő szálakat. A többit elvégezték a személyes érintkezések. A „rél”-ek és a „hél”-ek először találkoztak mint egyenlők az Idő Templomának föld alatti helyiségeiben.

Halkan megszólalt az SDF hívójele. Rodisz bekapcsolta. A képernyőn megjelent Vir Norin, és azt mondta:

— Szeretném elvinni magához Szu-Tet.

— Lány?

— Igen. A biztonság kedvéért a föld alatti helyiségbe megyek.

— Várom magukat.

Fay Rodisz láttára Szu-Te ajkáról sóhaj röppent fel.

— Maga a földiek úrnője?… Ó, én ostoba, nem is kellett volna kérdeznem. — Letérdelt Rodisz elé, aki csengő hangon felkacagott, könnyedén felemelte, és magához szorította a lányt. Szu-Te ajka hirtelen remegni kezdett, arcán nagy könnycseppek gördültek le. — Mondja meg neki… ő azt mondja, hogy nem így van, de én nem értem. Szóval, minek kellek én egy földi embernek, ha maguk ilyenek?… Én csak egy sárga csőrű madárfióka, Csa-Hik vagyok a Föld asszonyai mellett!

— Megmondom neki — felelte komolyan Rodisz, és leültette. Sokáig hallgatott.

— Maga érzékeny és okos, Szu-Te, ezért nyíltan beszélek. Vir, kedvesem! Ő nem istennő, hanem másfajta lény — tűndér. A jóságnak ezek a kis megtestesítői régóta különösen kedveitek a földi mesékben.

— Miért? — kérdezte halkan Szu-Te.

— Az istennő a hős pártfogója, aki csaknem mindig a dicsőséges halálba vezeti őt. A tündér a köznapi élet hősiességét testesíti meg. De itt a Tormanszon tündért találni?! Mit fog csinálni, szegény Norinom? — kérdezte Rodisz.

— Ha magammal vihetném! De ő azt mondja, hogy ez leheteden!

— Igaza van. Bölcs teremtés.

— Tudom. De lehetséges egy másik megoldás…

— Vir! — kiáltott fel Rodisz. — Ez itt a Tormansz, a szénvédések bolygója!

Vir Norin hirtelen méregbe gurult, és mint egy igazi tormanszi, átkozni kezdte az infemót, a Tormanszot és az embéri sorsot. Szu-Te rémülten felugrott, de Rodisz átölelte, és visszanyomta a helyére.

— Ne törődjön vele. A férfiakkal megesik, hogy felbőszíti őket saját határozatlanságuk.

— Határoztam!

— Lehet, hogy a maga helyében én is ezt tenném, Vir — mondta váratlanul Rodisz, majd földi nyelven így folytatta: — Maga el fog pusztulni, de nagy szolgálatot tesz, őt pedig megajándékozza néhány hónapig tartó boldogsággal, évet már nem mernék mondani. Vigyázzon magára! A lány meghal, mihelyt magának vége lesz. Ő nem fél a haláltól. Neki az a legszömyűbb, ha elveszti magát. Hol vannak a visszafelé vezető út számításai?

— Menta Kornál. Már akkor elkészítettük, amikor a Tormansz körül repültünk.

— Bánkódni fogunk maga után, Vir!