Ivan Jefremov - A Bika órája

— A maga őse a legyőzöttek oldalán vett részt a csatában?

— Igen.

— És ha ők győztek volna, megváltozott volna az élet?

— Nem tudom. Miért változott volna meg?! A főváros bizonyára KinNan-Te volna. A házakat másképpen építették volna, tornyokkal, ahogy nálunk szokás. Lehet, hogy az őseim „kígyósok” lettek volna…

— Szeretett volna ehhez a felső réteghez tartozni?

— Jaj, dehogy! Örökké rettegni, érezni, hogy mindenki gyűlöl. Lehet, hogy csak ostoba vagyok, de nem szeretnék így élni. Inkább sehogy…

Vir Norin pillantása még egyszer körbejárt a kiégett síkon. Képzelete dübörgő hadigépekkel népesítette be, szinte hallotta a több százezer sebesült jajveszékelését és nyögését, látta a tömérdek holttestet. A becsapott emberek abban a hitben haltak meg, hogy a jövőért harcolnak, országukért, szeretteikért.

Vir Norin sóhajtva fordult útitársnőjéhez:

— Menjünk!

Azt ajánlotta, hogy vágják le a régi út kanyarulatát, menje nek nyílegyenest a kerek domb felé, amelyen az a szürke, elhagyott épület áll. Amikor odaértek, észrevette, hogy Szu-Te elfáradt, és úgy döntött, hogy pihenőt tartanak a romok árnyékában. Szu-Te leheveredett a földre, a fejét a kezére támasztóttá. Elmerülve bámulta a falat, a homlokát ráncolta, mintha valami elfelejtett dolgot próbálna felidézni. Hirtelen felugrott, és körüljárta a romokat. Azután sokáig nézegette a feliratokat és a féldomborművet, amelyen segítőkészen kinyújtott kar látszott. Kissé megnyugodott, újra leült Vir Nonn mellé, átfogta a térdét, és sokáig némán nézett a távolba.

— Hány éves vagy? — kérdezte hirtelen.

— A ti éveitek szerint, amelyek egy hónappal rövidebbek, mint a Földön, negyvenkettő.

— Nálatok ez sok vagy kevés?

— Egykor, amikor a Föld a Jan-Jahhoz hasonló színvonalon állt, az ilyen ember középkorúnak számított, most fiatalnak. Én itteni fogalmak szerint — körülbelül huszonkét, huszonhárom éves vagyok, Rodisz pedig huszonöt. Nálunk hosszú a gyermekkor. S maga hány éves?

— Húsz. Lassan középkorú leszek. Még öt évem van addig, amikor bekerülök a Gyöngéd Halál Palotájába. Téged már régen oda küldtek volna. Nem, butaságokat beszélek, hiszén te tudós vagy; és sokáig élnél itt, „hél” volnál!

— El van keseredve, Szu-Te? Nézzen a szemembe! A lány ráemelte szomorú pillantását.

— Nem — mondta halkan —, nekem jó, csak ma másodszor találkozom a hajdani halállal.

— Hogyan? Ez is emlékmű? Itt mi volt?

— Nem emlékmű, hanem templom. Élt egy híres orvos, Rce-Juti, az Éhínség és az Emberölés Korában. Ő találta fel a Gyöngéd Halál eszközét. Követői és munkatársai építették ezt a Baráti Kéz Templomot egy ősrégi, feneketlen kút fölé. Rce-Juti azt mondta a gyenge, beteg, az életbe belefáradt, üldözött és megfélemlített embereknek: „Jöjjetek ide, és én gyöngéd halállal megszabadítalak benneteket szenvedéseitektői.” Temérdek ember jött el hozzá. Az első szobában levették ruhájukat, lemosták magukról az út porát, és meztelenül léptek be a második, boltíves terembe, ahol aztán gyöngéd álombán, észrevétlenül és fájdalom nélkül haltak meg… A feneketlen kút elnyelte testüket. Egyre jöttek az elcsigázottak, akik elveszítették a reményüket, az egészségüket, szeretteiket, és magasztalták a bölcs orvost. Régen volt…

Vir Norin megsimogatta a lány szélborzolta haját. Szu-Te a férfi arcához simult. Vir képzeletében az infemó sötét falai közé zárva látta a lányt, akinek nincs már senkije, hitének, lelkének nincs többé támasza.

Nagy erőfeszítéssel leküzdötte a látomást, s mosolyogva azt mondta a lánynak, hogy okos és bájos, tetszik neki.

Szu-Te bizalommal nézett rá. Aztán gyorsan felugrott, olyan ruganyosán, mintha a Föld leánya volna. Elindultak a komor város felé.

Vir Norin annál az utcánál vált el Szu-Tetől, ahol Tael sok barátja dolgozott egy kis finommechanikai üzemben. A lány találkozni akart egyikükkel, aki megígérte, hogy segít neki munkát keresni.

Szu-Te izgatottan tért haza, minden úgy alakult, ahogy elképzelte. De öröme nem sokáig tartott, bánat szakadt rá, mert megtudta, hogy a földlakók látogatása a Jan-Jahon hamarosan véget ér. Már csak ketten vannak a Bölcsesség Központjában, a többiek mind a csillaghajón tartózkodnak.

Vir Norin ezen az estén sokáig várta, hogy a lány kijöjjön a szobájából, de Szu-Te nem mutatkozott. Végül maga kopogtatott behozzá.

Szu-Te az asztalnál ült, fejét a kaijára hajtotta. Valóban a gitaura, a szomorú madárra hasonlított. Felugrott, sietve kényelmes helyet csinált Vir Norinnak, ő maga pedig a padlóra, egy kemény párnára ült és sokáig szótlanul nézte földi barátját.

— Hamarosan elrepül a csillaghajód? — szólalt meg végül.

— Hamarosan. Akarsz velünk jönni? — tört fel Norinból a kérdés, bár tudta, hogy ezt nem lett volna szabad megkérdeznie.

A nyugodt szomorúságot kemény belső harc váltotta fel a lány arcán. A szeme megtelt könnyel, a lélegzete elakadt. Hosszú hallgatás után erőlködve megszólalt:

— Nem… Ne hidd, hogy hálátlan vagyok, mint sokan közülünk, vagy hogy… nem szeretlek. Mindjárt jövök!

Eltűnt a beépített ruhásszekrényben, amelyben öltözködni szokott.

Vir Norin a szőnyeg tarka mintáját nézte. Azon töprengett, hogy a lányt természetes okossága visszatartja attól, hogy vele menjen a Földre. Tudja, hogy ez szökés lenne, és a Földön elveszne számára az élet célja és értelme.

Halkan nyílt a szekrényajtó.

— Vir! — suttogta a lány. A férfi megfordult és megdermedt.

Ott állt előtte meztelenül Szu-Te. Meghatóan keveredett benne az asszonyi merészség és a gyermeki félénkség. Ragyogó és szomorú szemmel nézett Vir Norinra, mint aki sajnálja, hogy nem adhat többet. Két kezét a szívére tette, majd a férfi felé nyújtotta.

Vir Norin megértette, hogy Jan-Jah szokás szerint most a legszentebbet, a legnagyobbat adja neki. Ilyen áldozatot Vir Norin nem utasíthatott vissza, de nem is akarta visszautasbani. Ölébe kapta SzuTet, és erősen magához szorította…

Nem sok idő maradt hajnalig. Vir Norin a lány ágyánál ült. Szu-Te két kezét az arca alá téve mélyen aludt. Vir elnézte szerelmese nyugodt és gyönyörű arcát.

Szu-Te megérezte, hogy Vir nézi, de még sokáig feküdt csukott szemmel. Végre megkérdezte:

— Nem alszol, kedves? Pihenj itt mellettem. — Hangja félálomban gyermekien vékony volt. — Olyan szépet álmodtam, mint még soha! Mintha elutaztál volna — ó, nem hosszú időre! — valamilyen kisvárosba. Elindultam, hogy találkozzam veled. A mi városunk volt, és mégsem a mienk. Az emberek, akikkel találkoztam, sugároztak a jóságtól, szívesen útba igazítottak, hogy megtaláljalak, pihenni hívtak, kísértek ott, ahol eltévedhettem volna. S én mentem az utcán — milyen különös neve volt: a Szerelem utcája! aztán egy ösvényen a friss és lágy fuvön egy nagy, bővizű folyóhoz, s te ott voltál! — Megkereste Norin kezét, az arcához szorította, és ismét elaludt.

Vir Norin nem mozdult, furcsa szorítást érzett a torkában.

Felállt, körülnézett a szobában, figyelte az ébredő ház minden részéből hallatszó dobogást és kopogást. Az utcán egy éles hangú kiskutyavakkantott, szállítójármű dübörgött.

Egyre szomorúbb lett, zsákutcában érezte magát. Vonzalma a kis SzuTe iránt lobogó szerelemmé változott. S ez a szerelem tele volt soha nem érzett mély és gyengéd szánalommal, amely felébresztette a határtalan önfeláldozás vágyát. Igen, beszélnie kell Rodisszal! Hol van Rodisz?…