Ivan Jefremov - A Bika órája

— És én? De bízom benne, hogy megérem a második ESCS ideérkezését, és találkozom, ha nem is magukkal, de honfitársaimmal, — Menjen, Vir! A hátralevő időben még többször látjuk egymást. Talán megváltoztatja elhatározását…

— Nem! — mondta Vir olyan keményen, hogy Szu-Te, aki egy szót sem értett, megremegett. Ösztönével megsejtette a két földlakó beszélgetésének lényegét, könnyekben tört ki, mikor Rodisz csókkal elbúcsúzott mindkettőjüktől.

Nem sokkal ezután Norin elment a fizika-technikai intézetbe, amely a legnagyobb volt a fővárosban, és szinte valamenynyi tehetséges tudóst magába szívta. Tael mérnök felhívta Vir Norin figyelmét, hogy az ottani „műhelyben” szabadabban beszélhet, mint a többiekben. A mérnök nagyon fontosnak tartóttá ezt a beszélgetést.

Az összegyűltek szigorú rendben, a tudományos hierarchiának megfelelően helyezkedtek el. Elöl, az elnökséghez közel a híres tudósok. Sokuknak a mellén különös jelvény csillogott, amely az aranykígyóval körülfont Jan-Jah bolygót ábrázolta.

Ezek mögött a középréteg képviselői terpeszkedtek, a terém végében pedig a fiatalság zsúfolódott össze. A fiatalokat korlátozott számban eresztették be.

Vir Norin eléggé ismerte már a Tormansz tudós világát, és tudta, milyen következetesen alkalmazzák a kiváltságokat, a nagyobb lakástól és a nagyobb fizetéstől egészen addig, hogy az arra érdemesek hamisítatlan és friss élelmiszert kapnak a „kígyósokat” ellátó raktárakból. A Jan-Jah társadalom sok képtelensége közül Vir Norin a leginkább talán azon csodálkozott, hogy is adhatták el magukat a bolygó legnagyobb elméi. Valószínű, hogy szakmájuk szűk keretén kívül semmi másban nem voltak kiválóak ezek a tehetséges nyárspolgárok.

Egyébként sok tudós tisztában volt ezzel. Többségük gőgösen és kihívóan viselkedett, pontosan úgy, ahogy nem teljes értékűség komplexusával küszködő emberek szoktak.

— Tudunk róla, hogy beszélt az orvos-biológiai intézetben — mondta a gyűlés elnöke, egy rideg és epés férfi —, de ott óvakodott a Tormansz tudományának értékelésétől. Megértjük a Föld embereinek tapintatosságát, de itt nyugodtan beszélhet, és olyan véleményt mondhat a tudományunkról, amilyet az valóban megérdemel.

— Újra le kell szögeznem: túlságosan keveset tudok ahhoz, hogy felmérjem és összehasonlítsam az ismeretek összességét. Ezért mindazt, amit mondok, tekintsék általános és felületes benyomás összegezésének. Vajon helyes-e az a vélemény, amely bennünk, földlakókban kialakult? Többször volt alkalmám hallani, hogy az egzakt tudomány a Jan-Jah emberiségének problémáját meg akarja oldani.

— Önöknél, a világűr meghódítóinál talán nem így van? — kérdezte az elnök. Vir Norin a fejét rázta.

— Ha nem követelünk is egymásnak nem ellentmondó tényékén alapuló igazságokat, a tudomány még a saját fejlődésében sem annyira objektív, annyira állandó és egzakt, hogy vállalhatná a társadalom teljes modelljének elkészítését. Lord Raleigh, az ókorban a Föld egyik leghíresebb tudósa, nagyon pontosan fogalmazott: „Nem hiszem, hogy a tudós több joggal tarthatja magát prófétának, mint más művelt ember. Lelke mélyén jól tudja, hogy az általa felépített elméletek alatt ellentmondások lappanganak, amelyeket nem képes feloldani. A lét legnagyobb rejtélyei, ha egyáltalán felfoghatók az embéri értelem számára, más fegyverzetet kívánnak, mint csupán a számítás és a kísérlet”…

— Milyen szégyenletes tehetetlenség! Már csak az hiányzik, hogy az istenséget hívják segítségül — kiáltotta valaki.

Vir Norin a láthatatlan kételkedő felé fordult.

— A mi pszichológiánk alapelve, hogy önmagunkban keressük azt, amit másokban feltételezünk. Önöknél még mindig élnek a szuperlényekről alkotott elképzelések. Istenek, szuperhősök, szupertudósok…

Az általam említett földi fizikus figyelembe vette az embéri pszichikum óriási belső erőit, azt a vele született képességét, hogy ki tudja javítani a világ disztorzióját, amely a térmészeti törvények felderítésével, az ismeretek hiányossága miatt keletkezett. Hangsúlyozta, hogy a külső kutatás módszerét, amely bolygónkon egykor a Nyugat tudományát jellemezte, ki kell egészíteni a Kelet önvizsgáló módszerével, amely meg éppenséggel csak az emberi értelem saját erőire hagyatkozott.

— A meddő töprengések évei ezek — szólt közbe valaki a terem végéből —, nekünk erre se időnk, se anyagi eszközünk. A kormánytól nem sok pénzt kaptunk, ön pedig a gazdag földi szemszögéből nézi a mi szegénységünket.

— Gazdagság és szegénység a megismerésben relatív — felelte az asztronavigátor. — Nálunk, a Földön minden ezzel a kérdéssel kezdődik: milyen haszna van az embernek a légtávolabbi következményekből, a szellemi és az anyagi erők legcsekélyebb felhasználásából. Ön arról beszél, hogy hiányoznak az anyagi eszközök. Akkor hát miért próbálják a kozmoszt meghódítani, holott nem ismerik kellőképpen az ember számára nélkülözhetetlen dolgokat? Hát nem látják, hogy ezen az úton minden egyes lépés nehezebb az előzőnél? Önök olyan áramlat ellen eveznek, amelynek ereje egyre növekszik. Haladjanak más úton, teremtsék meg az erős, egészséges és értelmes emberek osztály nélküli társadalmát. Erre fordítsanak minden erőt. A Föld másik régi tudósa, a matematikus Poincaré mondta, hogy bármely fizikai jelenség lehetséges tudományos magyarázatainak száma végtelen. így csak azt válasszák ki, ami közvetlenül, ha egy kis lépéssel is, de az emberek boldogsága felé visz. Csak ezt, semmi többet!

A gyűlés elnöke felállt.

— A beszélgetés olyan irányba fordult, amely aligha érdekli a Jan-Jah tudományos világának itt összegyűlt kiválóságait.

Vir Norin látta, hogy nem értették meg.

— Inkább arról tájékoztasson, milyen a földi elképzelés a világegyetem szerkezetéről — javasolta egy „Kígyó és Bolygó” rendjeles tudós.

Vir Norin engedett hallgatói kívánságának.

Beszélt a világmindenség spirális-helikoid szerkezetéről, a Sakti és a Tamasz világáról, az öttengelyű ellipszis struktúrák törvényének alárendelt erőmezők bonyolult felszínéről a kozmoszban, a fejlődés nagy és kis hullámainak hármas jellegéről, a valószínűség spirálisaszimmetrikus elméletéről, mely a Jan Jah tudományban elfogadott és a legfelső lényt feltételező lineáris-szimmetrikus helyébe lépett. Beszélt a tér és idő legyőzéséről, ami a Jan-Jah tudósok és a földlakók előtt egyaránt régóta ismert maximális csillagtömegek rejtélyeinek megfejtése után következett be, mikor feladták azt a felfogást, hogy az antivilág tökéletesen szimmetrikus a mi világunkkal. Valójában a Tamasz és a Sakti között aszimmetrikus helikoid eltolódás van, és a kvazárok robbanása nem feltétlenül tükrözi a csillagok kollapszusát a Támaszban.

A legnehezebb volt annak az elképzelésnek a leküzdése, hogy a világegyetem önmagában zárt az örök és végtelenül létező idő körében. A matematikai képletek nem segítettek, hanem csak összekuszálták a kérdést, meggátolták az emberi gondolatot, hogy felülkerekedjen az „önmagába zárt” rendszereken, szférákon, időkörökön, amelyek csak a reménytelenség infemális tapasztalatának káoszát tükrözik. Csak azután, hogy az ember le tudta küzdeni az infemó köreit, és megértette: nincs zártság, hanem végtelenbe kanyargó spirál van, csak akkor tudta, egy indiai bölcs szavai szerint, kitárni hatytyúszámyait az örökkévalóság zafír-tengerén át sebesen futó idők felett.