Ivan Jefremov - A Bika órája

Az asztronavigátor megtorpant, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Az SDF is megállt. Hat tormanszi férfi állta útjukat.

— Te földi vagy? — kérdezte a fiatalember, nyilvánvalóan „rél”.

Vir Norin bólintott.

— Akkor téged keresünk. Van köztetek egy csodaszép nő. Eviza Tanetnek hívják. Eviza Tanét — ismételte vagy inkább ábrándosán suttogta a fiatalember.

— Az expedíciónk orvosa.

— Hűha! — mondta a „rél”. — Szóval ő azt mondta, hogy menjek el a vezetőtökhöz. Annak is szép a neve, nem olyan, mint Evizáé, de kellemesen hangzik: Fay Rodisz. Azt mondta, hogy okvetlenül beszéljek vele, mert ez fontos nekünk is, nektek is. Hogy miért, nem tudom. De megígértem. Aztán kiderült, hogy én, Gzer-Bu-Jam, akit mindenki ismer, akitől reszketnek a „rél”-ek és a „hél”-ek, nem tudom teljesítem az ígéretemet. Fay Rodiszt egész hadsereg lila ruhás bitang őrzi, a „hél”-ek pedig nem hisznek nekem. Azt hiszik, hogy a „kigyósok” megvesztegettek. Tudsz-e csinálni valamit, hogy beszélhessek a vezetőtökkel?

— Tudok.

— Mikor?

— Most. Menjünk olyan helyre, ahol senki sem jár.

— Ez már beszéd! — kiáltott fel örömmel a „rél”, és a fasorból egy mellékösvényre vezette Vir Norint, ahol hosszú tábla állt, rajta a járókelők okulására szolgáló szöveg. Ilyen táblák több helyütt is voltak a fővárosban, de Vir Norin sohasem látta, hogy bárki is olvasta volna a feliratokat.

Az SDF hívására Rodisz szinte azonnal válaszolt. Megjelent a kőlapra vetített képen, de nem abban a fekete tormanszi ruhában, amelyet a Történelemtárban szokott viselni, hanem a kékkel díszített rövid, fehér ruhában.

Az asztronavigátor beszámolt a „rél”-ről, aki Eviza Tanét kérésére találkozni szeretne vele. Rodisz odakérte Gzer BuJamot az optika elé, néhány pillanatig figyelmesen nézte, majd így szólt:

— Jöjjön el!

— Mikor és hogyan?

— Akár most is. Feltűnés nélkül menjen a Mindenható Idő szobrához, ott forduljon jobbra, az Utolsó Háború utca nyolcadik házához. Egyedül jöjjön. Várni fogom, és felvezetem hozzám.

Rodisz megszakította az összeköttetést.

— Ez aztán igen! — kiáltott fel örvendezve a „rél”. — Milyen egyszerűen megy minden az igazi embereknél! No jó, add át üdvözletemet Eviza Tanetnek! Kár, hogy nem látom többé.

— Miért ne láthatná? Ha elmegy Rodiszhoz, kérje még őt, hogy teremtsen összeköttetést a csillaghajóval, és hívja Eviza Tanetet.

— Köszönöm, barátom! Ideje mennem. A tormanszi férfi kezet nyújtott.

A zárak zörgésére Szu-Te kifutott az előszobába. „Köszönőm, köszönöm!” — kiáltotta Vir Norbinak. Kiderült, hogy már megszerezték neki a kék műanyag lapocskát, a letelepedési engedélyt.

Szu-Te vacsorát készített, és bánatos lett, amikor megtudta, hogy Vir Nonn esténként nem eszik, csak iszik, mégpedig valami különös italt. Ha a férfi tudja, milyen nehéz a tormanszi nőknek az étel elkészítése a kezdetleges főzőeszközeiken, megpróbált volna lenyelni egy-két falatot. De semmit sem tudott a forró főzőlapokról és az örökösen bepiszkolódó lábasokról. A lány megkérte, hogy bemehessen hozzá. Nagyon fontos kérdése lenne.

A „nagyon fontos kérdés” el is hangzott. Vir Norin nem térhetett ki előle, nem kertelhetett.

— Igen, Szu-Te, én nem a Jan-Jah, hanem egy egészen más, mérhetetlenül távoli bolygó, a Föld szülötte vagyok. Igen, azzal a csillaghajóval jöttem, amelyről már hallott, de amint lát-ja, nem vagyunk a világűr útonállói és kémei. Közös őseink több mint kétezer évvel ezelőtt ugyanazon a bolygón éltek, a Földön. Maguk mind onnan származnak, nem a Fehér Csillagokról.

— Mindjárt láttam — kiáltott fel Szu-Te büszke diadallal —, hogy te egészen más vagy. Ezért érzem magam olyan jól melletted, mint még soha az életben! — Térdre ereszkedett, megfogta az asztronavigátor kezét, az arcához szorította.

Vir Norin gyengéden elhúzta a kezét, felemelte a lányt, és leültette maga mellé egy karosszékbe.

Beszélt neki a Földről, idejövetelükről, a három földlakó hatáláról. Az SDF-ben volt néhány „csillagocska” a Föld életévei való első megismerkedés céljára.

Így kezdődtek közös estéik. Bájos hallgatójának kielégíthetetlen kíváncsisága eloszlatta a mostanában ránehezedő balsejtelmeket, hogy nem látja többé a Földet.

Harmadnap a reggelinél Vir Norin észrevette, hogy Szu-Te valamiért izgatott. Vir tudott olvasni a lány nyílt lelkében, megértette, hogy nagyon szeretne látni valamit, amire már régén vágyik, de nem meri megkérni őt. Segítségére sietett, és kijelentette, hogy szabad a délelőttje, és nagyon szívesen elmenne vele sétálni. Szu-Te bevallotta, hogy szeretne elmenni Pneg-Kiruba, nincs messze a várostól, a fivére azt írta neki, hogy ott zajlott le az ókor legnagyobb csatája, ott esett el valamelyik ősük, és megígérte, hogy feltétlenül elviszi oda.

Vir Norin és Szu-Te felkapaszkodott egy zsúfolt járműre. A járműben elviselhetetlen volt a hőség. Néha hangos vészékedés után kinyitották az ablakot, a kocsiba betört a forró por, megint elkezdődött a szitkozódás, és az ablakokat újra becsukták. Vir Norin és Szu-Te a tetőhöz rögzített rudakra kapaszkodva állt. Az asztronavigátor, akit elsodortak útitársától, észrevette, hogy Szu-Te igyekszik elhúzódni egy szemérmetlenül hozzátapadó széles orrú fiatalembertől. A lány előtt álló másik, egészen fiatal fiú a hátával próbálta odanyomni a lányt cimborájához. Szu-Te Vir Norin szemét látva elpirult, és elfordult, nem akarta, hogy a földlakó összetűzzön az utasokkai. Talán még nagyon élénken élt emlékezetében a pimasz szállodai portás, aki megalázkodva a lábát csókolta. Az asztronavigátor a pillanat tört része alatt mindent megértett, kinyújtóttá karját, és elrántotta Szu-Tetől az arcátlan fickót. Az megfordult, meglátta a magas, erős embert, aki harag nélkül nézett rá, és szitkozódva szabadulni próbált. De úgy érezte, hogy nem emberi kéz tartja, hanem présbe szorították. Szeme elhomályosult, térde megroggyant, rémülten felüvöltött: „Bocsásson, meg, soha többé nem teszem!” Vir Norin eleresztette a fickót, az pedig teleordította a kocsit, hogy majdnem megölték egy lány miatt, aki egy garast sem ér.

Vir Norin csodálkozására az utasok többsége a hazug fráterpártjára állt. Mindenki kiabálni, fenyegetőzni kezdett, az öklét rázta.

— Szálljunk le gyorsan! — súgta elsápadva Szu-Te.

Szu-Te azt ajánlotta, hogy gyalog folytassák útjukat. Régi dalokat énekelt a földlakónak. A száraz síkságon szinte észrevétlenül tették meg a hátralevő tizenkét kilométert.

Vésett, fekete jelekkel teleírt kőobeliszk állt a hajdani csatamező szélén, nyers kődarabok a tömegsírok helyét jelölték.

Forró szél susogott az ágak közt, zöld bogarak másztak bágyadtan a gyökereknél. Szu-Te kiválasztott egy nagy, piramisszerűen hegyes, repedezett követ, és térdre ereszkedett élőtte. Ujjait a halántékára szorította, és fejét lehajtva fohászt suttogott. Amikor a lány felállt, Vir Norin megkérdezte tőle:

— Kik harcoltak itt, és ki kit győzött le?

— A hagyomány szerint az elülső és a hátsó félteke uralkodói között folyt az ütközet. Több százezer ember esett el. Az elülső félteke uralkodója győzött, és az egész bolygón egységes hatalom jött létre. Ezt a csatát úgy hívják, hogy a bölcsesség győzelme a hátsó félteke tudatlan népei felett.