Ivan Jefremov - A Bika órája

— Mi a műalkotásokat nem pajzsnak nevezzük, hanem az infemo elleni harc mérföldköveinek — mondta Rodisz.

— Akárhogy nevezzük is, az a fontos, hogy a művészet vigaszt adjon, ne szórakozást, hőstettekre lelkesítsen, ne álomba ringasson, ne hamis Paradicsom megteremtésén fáradozzék, ne váljék kábítószerré — mondta Ritin.

— Eszembe jut, mennyire meglepte a mi Csedinket, hogy a városban, a parkokban és a tereken úgyszólván nincsenek szobrok. Fölöslegesnek tartják őket?

— Nemcsak erről van szó. Ha a szobrokat nem őrzik, vagy nem védik vaskerítéssel, megcsonkítják, bemocskolják feliratokkal vagy teljesen szétverik!

— Van, aki kezet emel a szépre? Hát képesek az emberek bántani a gyerekeket, széttaposni a virágot, megsérteni a nőt?

— A gyerekeket is, a virágot is, a nőt is! — felelte kórusban mindhárom tormanszi férfi.

Rodisz csak széttárta a karját.

— Nos hát, fogjon hozzá, Ritin! Álljak, üljek vagy járkáljak?

A szobrász zavartan hümmögött, sóhajtozott, nem mert megszólalni. Rodisz kitalálta, mire gondol, de nem sietett segítségére, csak a szeme sarkából, várakozóan nézett rá. Ritin nagy nehezen kibökte:

— A földi embereknek nemcsak az arcuk, a tartásuk más, hanem a testük is… Az öné egészen különleges…

— Tehát azt akarja, hogy ruhátlanul álljak modellt?

— Ha lehet!

A tormanszi férfiak még fel sem eszméltek, Rodisz már ott állt fenséges meztelenségében, így még távolibbnak és elérhetétlenebbnek tűnt.

Az építész áhítatosan nézte.

Tael mozdulatlanul meredt a padlóra, még a szemét is eltakarta a tenyerével. Hirtelen megfordult és eltűnt az oszlopcsarnok homályában.

— Szereti magát a boldogtalan! — vetette oda nyersen a szobrász, le nem véve a szemét Rodiszról.

— Boldog! — mondta Gahden.

— Vigyázz! Te is megperzselődsz! — szólt rá Ritin. — Tud táncolni? — fordult Rodiszhoz.

— Akárcsak minden nő a Földön.

— Akkor táncoljon valami olyat, hogy az egész teste, minden izma részt vegyen a táncban!

A szobrász őrült iramban készítette a vázlatokat a szürke papírlapokra. Azután tehetetlenül leejtette a kezét.

— Nem megy! Túlságosan gyors! Ön éppen olyan sebesen mozog, ahogy gondolkodik. Csinálja csak a befejezéseket, én majd intek, és akkor merevedjen meg!

Így már jobban ment a dolog.

A végén a szobrász összerakta a vázlatokat.

— Holnap folytatjuk!.. De engedje meg, hogy egy kicsit maradjak. Amíg az „Angyalokkal” beszélget, ülve is rajzolom. Sohasem gondoltam volna, hogy egy magasabb rendű civilizáció emberei ilyen erősek lesznek!

— Ebben nemcsak ön tévedett. Sok ősünk is úgy gondolta, hogy a jövő embere vékony, törékeny lesz. Átlátszó virág, hajlékony száron.

— Nem lesz könnyebb a dolgom a maga sokoldalú egyéniségével.

— Szívesen rendelkezésére állok, ha a többiek már elmentek. De mielőtt megérkeznek a „Szürke Angyalok”, tudnom kell a Három Lépés Szentélyéről. Sikerült valamit kiderítenie, Gahden?

— A szentély a templom alapítása idején létesült, mikor az Idő vallásos kultusza virágzott. Ide csak az jöhetett be, aki megtette a próbatétel három lépcsőfokát, vagy a beavatás három lépését.

— Tehát nem tévedtem. Ezt a hitet a Földről hozták! A hitet, hogy az érdemeket egyszer s mindenkorra meg lehet szerezni, hosszú szolgálat és küzdelem nélkül. És lám, itt kétezer év alatt még a bánat és az öröm erőinek egyensúlyát sem tudták megteremtem.

— Milyen próbatételről van szó? — érdeklődött a szobrász.

— Minden vallásban vannak próbatételek, mielőtt valakit beavatnának a titkokba. Három van, három lépés az egyéni nagyság és hatalom felé. Mintha bizony létezhetne valamiféle külön erő a környező világtól függetlenül is.

Az első próbatétel, az úgynevezett „tűzpróba” — a kitartás, a bátorság, az erény, az önbizalom megszerzése, mintegy a lélekben levő minden rossz elégetésének folyamata. A „tűzpróba” után a jelölt még visszafordulhat, közönséges emberré válhat. A két következő után nincs visszaút: aki megtette, már nem élhet köznapi életet.

— S mindez babona volt? — kérdezte kissé dadogva Tael, aki előjött rejtekéből.

— Korántsem minden. Mi sokat átvettünk pszichológiai edzés céljára. De a hit a felsőbb lényben, aki sorsunkat irányítja, az ősember világképének naiv maradványa. Sőt, még rószszabb — a Sötét Századok vallásos fanatizmusának csőkévénye.

A föld alatti helyiségbe nyolc ember jött be hanyagul vállra vetett, sötétkék köpenyben. Arcuk még a mosolytalan tormansziakénál is komorabb volt.

Az építész oda akarta őket vezetni Rodiszhoz, de az elöl haladó fölényesen félretolta Gahdent.

— Te vagy a földi jövevények úrnője?… Eljöttünk megköszönni neked a készülékeket, amelyekről évezredek óta álmodozunk. Évszázadokon át rejtőzködtünk tétlenül, de most újra kezdjük a harcot.

Fay Rodisz nézte őket, arcukról sugárzott az akaraterő és az értelem. Nem viseltek semmiféle díszt vagy jelvényt, ruházatuk, a köpeny kivételével, amelyet bizonyára éjszakai útjaikra vettek fel, semmiben sem tért el az átlag „rél”-ek köznapi ruhájától. Csak jobb kezük nagy ujján viseltek vastag platinagyűrűt.

— Méreg? — kérdezte Rodisz a vezetőtől, és a gyűrűre mutatott.

Az felvonta a szemöldökét, szakasztott úgy, mint Csoio Csagasz, ajkán gúnyos mosoly suhant át.

— A halál utolsó kézszorítása azok számára, akikre a választásunk esik.

— Honnan származik a társaságuk neve? — kérdezte Rodisz.

— Nem tudjuk. így nevezzük magunkat megalakulásunktói kezdve, vagyis attól a pillanattól, hogy a Jan-Jah bolygóra jöttünk a Fehér Csillagokról, vagy ahogy önök állítják, a Földről.

— Sejtettem. Társaságuk neve mélyértelműbb és sokkal régebbi, mint gondolják. A Sötét Századokban a Földön légénda született Isten és a Sátán, a jó és a rossz, az ég és a pokol nagy csatájáról. Isten oldalán harcoltak a fehér angyalok, a Sátán oldalán a fekete angyalok. Az egész világ mindaddig két részre oszlott, amíg a Sátánt és fekete seregét le nem győzték és a pokolba nem taszították. De voltak angyalok, se nem fehérek, se nem feketék, hanem szürkék, amelyek függetlenek maradtak, senkinek nem engedelmeskedtek, egyik oldalon sem harcoltak. Őket kitaszította az ég, és nem fogadta be a pokol, örökre a menny és a pokol közt, azaz a Földön maradtak.

A komor jövevények égő szemmel figyeltek: tetszett nekik a legenda.

— A „Szürke Angyalok” nevet egy titkos társaság vette fel, amely az inkvizíció kegyetlenkedései ellen harcolt a Sötét Századokban, egyaránt szemben állva az úristen „fekete” szolgáinak gonoszságával és a,jó fehérek” be nem avatkozásával, közönyével. Önök, úgy hiszem, földi testvéreik utódai.

— Bámulatos! — mondta a „Szürke Angyalok” vezetője. — Ez még inkább meggyőz minket.

— Miről? — kérdezte Fay Rodisz váratlanul élesen.

— A terror szükségességéről, arról, hogy egyéni akciók helyett tömegesen kell kiirtani a kártékony embereket, akik az utóbbi időben rendkívül elszaporodtak!

— A gonoszt nem lehet mechanikusan kiirtani. Önök is látják, hogy évezredek teltek el, de a bolygójukon változatlanul igazságtalanság és elnyomás uralkodik, emberek milliói élnek elenyészően rövid életet. A kártékony embereket csak nagyon pontos célzással lehet irtani, különben fantomok ellen fognak harcolni. A hazugság és a törvénytelenség léptennyomon a bűn, a gazdagság és a veszély új fantomjait teremti meg. A vaktában végrehajtott akciókkal csak a nép szenvedéseit, az infemót fokozzák. Ez esetben önmagukat pusztítják el.