Ivan Jefremov - A Bika órája

Az asztronavigátor és az igazgatóhelyettes bejárta az épületét. Valamennyi laboratórium egyforma volt, csak a béréndezésben és a dolgozók számában különbözött egymástól.

— Térjünk vissza a számítógépek osztályára — javasolta Vir Norin ott egy műszer felkeltette érdeklődésemet. Ha megengedi, érdeklődnék róla a biofizikusoktól.

— Ok nem sokat mondhatnak.

— S ön ismeri a műszer rendeltetését?

— Természetesen. Nem tudom, ön mennyire szakértő ebben, de megpróbálom elmagyarázni — felelte fontoskodva az igazgatóhelyettes.

— Köszönöm, mindent értek — mondta Vir Norin jeges hangon.

— Tudósaink találkozni szeretnének önnel — mondta sietve az igazgatóhelyettes —, de most dolgoznak a különböző munkahelyeken. Vámunk kell, amíg valamennyien összegyűlnek. Nem jönne el hozzánk a „műhelybe”? így nevezik esti összejöveteleinket, ahol szórakozunk, vitákat rendezünk vagy megnézünk valamilyen műsort.

— Úgy látszik — mosolyodott el az asztronavigátor —, ezúttal én leszek a szórakozás is, a műsor is, a vita is.

— Ugyan, hova gondol! — felelte zavartan az igazgatóhelyettes. — Embereink szeretnének elbeszélgetni a földi kollégával, érdeklődni tőle, és felelni a kérdéseire.

— Rendben van — egyezett bele Vir Norin. Nem tartotta fel további kérdésekkel az igazgatóhelyettest, mert tudta, hogy annak még megfelelő előkészületeket kell tennie. — Este el-jövök.

Az intézetből a főpostára ment. Ott, ahogy a fővárosiak büszkén mondogatták, korszerű gépek működnek; hatjelű szimbólumok alapján egy pillanat alatt szétválogatják és kiadják az olyanoknak érkező leveleket, akik nem kívánják igénybe venni a videohálózatot, mert attól félnek, hogy lehallgatják személyes titkaikat. De az emberek nem tudták, hogy a legkisebb gyanú esetén a levelek átkerülnek a szomszédos gépbe, az átvilágítja és lefényképezi a tartalmukat, s kódjelzésre az átvevőt is önműködően felveszi ugyanarra a lemezre…

Más gépek minden lehető felvilágosítást megadtak, elvégezték a képességvizsgálatot, és tanácsot adtak a fővárosban munkát keresőknek.

A régi postaépület óriási termében körös-körül automaták sorakoztak. Mindegyik fölött világító hieroglifák részletesen elmagyarázták, milyen műveleteket kell elvégezni, hogy valaki megkapja a levelet, a tanácsot vagy a felvilágosítást. A tormanszi iskolákban nyilván nem tanították a közhasználatú gépék kezelését. A teremben barna egyenruhás tanácsadók jártak fel-alá, hogy szükség esetén segítsenek az ügyfeleknek. Gőgösen sétálgattak, a terem két végében elhelyezkedett két „lilát” utánozták. Vir Norin nem vette észre, hogy bárki is igénybe vette volna segítségüket.

Vir Norin odament a képességvizsgáló géphez, igyekezett beleélni magát annak a tormanszinak érzésvilágába, aki mészsziről jött a fővárosba, hogy itt új életet kezdjen. Elvégezte az előírt műveleteket. Fent egy kis ablakocskában narancsszínű fény gyűlt ki, s egy rideg hang ezt recsegte: „Értelmi képessége alacsony, pszichikai fejlettség gyengébb a fővárosi átlagnál, korlátolt és ostoba, de az izomreakció kitűnő. A városi közlekedésnél mint kocsivezető keressen munkát.”

Vir Norin értetlenül nézett az automatára. A felső ablakocskában kialudt a fény. Norin háta mögött nevettek. Néhány ember közeledett az automatához. Vir Norin meghökkenését a maguk módján értelmezték.

Miért lógatod az orrod? A kocsivezetői munka talán nem is jó? Kotródj, ne tarts föl! — kiabáltak rá. Vir Norin a teremnek abba a majdnem néptelen részébe ment, ahol könyvekét és újságokat árusítottak.

Egyébként megértette az automata következtetéseinek látszólagos ostobaságát. A Tormansz normáinak megfelelően programozott gép nem tudta felfogni a legmagasabb szintet meghaladó jelzéseket, és szükségképpen a legalacsonyabb szint alattinak számította. Ugyanez történt volna egy kiváló képességű tormanszival is.

Vir Norin keserűen sóhajtott, körülnézett, és tekintete egy lányra esett, aki a könyvárusító bódétól nem messze a fal kiszögellésére könyökölt. Nagy szeme volt és gyermekien vékony nyaka. Kicsi kezében sárga papírlapokat, nyilván levelet fórgatott idegesen. Nagy könnycseppek peregtek hosszú szempilIái alól. Nyugtalan szomorúsága átragadt Norinra. Nem tudta elszánni magát, hogy csak úgy egyszerűen megszólítsa az ismeretlent, azon töprengett, hogyan segíthetne bánatán. A fővárosiaknál barnább bőre arra vallott, hogy a lány a hátsó féltekéről származik. Rövid és könnyű ruhája alól kilátszott karcsú, erős lába. Fekete haja elütött a többnyire vörhenyesfekete tormanszi fejektől, de összhangban volt szürke szemévei. Az emberek jöttek-mentek körülötte. A férfiak kihívó pillantást vetettek rá. Ilyenkor a lány elfordult vagy lehajtotta a fejét, mint aki belemerült a levél olvasásába.

Mennél tovább figyelte Vir Norin az ismeretlent, annál inkább érezte, hogy a lány bajban van.

Vir Norin tudta, hogy itt nem mehet csak úgy oda valakihez, nem szólíthatja meg. A baráti figyelmességet, amely a Földön annyira természetes, a Tormanszon gyanakvással és visszautasítással fogadják. Az idősebb „hél”-ek attól félnek, hogy ha valaki szóba áll velük, az bizonyára az állam titkos ügynöke, provokátor. A fiatalabb nők pedig félnek a férfiaktói. Ahogy így töprengett, újra találkozott a tekintetük. Rámosolygott.

A lány megremegett, arca egy pillanatra megkeményedett, de a földlakó szeméből sugárzó jóság erősebbnek bizonyult. Szomorúan és bátortalanul visszamosolygott.

Vir Norin olyan gyorsan ment oda, hogy a lány ijedten visszahőkölt, és kinyújtotta a karját, mintha el akarná lökni.

— Ki vagy? Te egészen másnak látszol, mint a többiek.

— Érthető — mosolyodott el Vir Norin —, messziről jöttem. Nagyon messziről! De én itt biztonságban vagyok. Valami baj történt? — A levélre mutatott.

— Milyen mulatságosan beszélsz velem, pedig nem tartózom a főváros előkelőségei közé — mosolygott a lány, majd feltörő könnyeivel küszködve hozzátette: — Minden összeomlőtt. Haza kellene térnem, de ehhez… — Elhallgatott és elfordult.

Vir Norin hamarosan mindent megtudott. Szu An-Te vagy Szu-Te a hátsó féltekéről jött, az asztronavigátor számára ismeretlen városból, ahol valami fontos ok miatt (Vir erről nem faggatta) nem maradhatott tovább. A bátyjához jött, aki egy öntödében dolgozott. Bátyja, egyetlen hozzátartozója, azt szerette volna, ha énekelni és táncolni tanul a fővárosban. Sikér esetén a lányból „hél” lehetett volna. Régi álma volt ez, mert nagyon szerette a húgát.

Amire Szu-Te eljutott a fővárosba, bátyját súlyos üzemi baleset érte, és idő előtt a Gyöngéd Halál Palotájába küldték. Szegényes holmiját, főleg pedig megtakarított pénzét, amelyet Szu-Te érkezésére tett félre, szétlopkodták a szomszédok. Halála előtt búcsúlevelet írt Szu-Tenek, mert tudta, hogy megérkezésekor a lány a postahivatalba megy felvilágosításért, hol találhatja meg bátyját a fővárosban. S itt van… SzuTe átnyújtotta a sárga lapokat.

— S most mit szándékozik tenni? — kérdezte Vir Norin.

— Nem tudom. Első gondolatom az volt, hogy elmegyek a Gyöngéd Halál Palotájába, de ott majd túlságosan fiatalnak, erősnek találnak, és elküldenek valahová, ahol rosszabb lesz, mint ahonnan jöttem. Főleg mert…

— Mert szép?

— Inkább azért, mert vágyat ébresztek.