Ivan Jefremov - A Bika órája

— Kitűnő ötlet — mondta Rodisz. Sokáig masszírozta Csedi vállán a begyógyult sebhelyeket, amelyeken még látszott a felszívódott fekete kapcsok nyoma. Csedi azt állította, hogy teljesen egészséges, de Rodisz és Eviza még félt a belső sérülések esetleges következményeitől. Egy kis tolókocsin szórakoztató olvasmányokat hoztak be. Csedi egyik könyvet a másik után olvasta el a tormansziak számára elképzelhetetlen gyorsasággal. A földlakóknál azonban egészen megszokott volt, hogy egy pillanat alatt egész oldalakat tudtak felfogni.

Mire Eviza megjött, Csedi ágya mellett halomba nőttek a könyvek.

— Csakugyan olyan érdekesek? — kérdezte Eviza.

— Kerestem valami okosat. Nem tudtam elhinni, hogy egy technikailag fejlett civilizációban ilyen haszontalan dolgokat írhassanak, akárcsak az MVK földi irodalmában. Mintha náluk nem volnának lelki problémák, izgalmak, betegségek, bajók. Őket nem érdekű a nagyszerű emberi hősiesség, amelyet a hétköznapok szürkesége eltakar. Szemlátomást maga az embér sem érdekli őket, csak háttérként szolgál. Az itteni írók ügyesen elterelik a figyelmet az életről, százszor elmondják ugyanazt. Az embernek az a benyomása, hogy értelmileg fejletlen gyerekek számára írják a könyveket. Minden könyv új állapotban van, alig olvasták őket. Valamilyen régebbi kiadványt kellene kérni.

Eviza elment a könyvtárba, sokáig kutatott, beszélt a könyvtárossal, és álmélkodva tért vissza.

— Mikor Csoio Csagasz lett a bolygó ura — mondta —, a régebbi könyveket kivonták a bolygó összes könyvtárából, hálóba kötötték, és kövekkel terhelve a tengerbe süllyesztették. Egy-egy példányt különleges raktárakban helyeztek el, de sem olvasni, sem lemásolni nem szabad őket.

— Micsoda gonosztett! — jegyezte meg komoran Rodisz.

— Ó, maga még nem tud mindent — mondta Csedi. — Szőrnyű szűrőrendszer működik itt. Az Előadóművészetek Házaibán, a televízióban és a rádióban ott ülnek az „uralkodó szemei”. Joguk van megszakítani bármely előadást. Az „uralkodó szemei”-nél jegyzék van arról, hogy mit szabad előadni és mit nem… S így megy ez mindenben. Nagyon sajnálom ezekét a szegény embereket! — mondta Csedi elcsukló hangon.

Rodisz és Eviza összenézett, Rodisz odaült Csedi fejéhez, énekelt, és ujjai hegyével a lány homlokát és arcát simogatta. Csedi lehunyta a szemét. Egy perc múlva mély álomba merült.

— Most pedig menjünk végig a kórházon — javasolta Eviza. — Későre jár, az orvosok már elmentek. Hoztam tiszta köpenyt.

Fay Rodisz felvette a sárga ruhát, az ugyanolyan színű sápkát. A két nő kilépett az ágyakkal telezsúfolt folyosóra.

Soha nem tudták elfelejteni azt a négy éjszakát, amelyet a Központi Kórház sebészeti osztályán töltöttek. A szenvedőknek szinte sosem adtak fájdalomcsillapítót. Olyan nagy hatású eszközöket, mint a hipnotikus masszázs és az autogén szuggesztió egyáltalán nem alkalmaztak.

A betegek magányossága, a fülledt kórtermekben végtelen éjszakákon át tartó szenvedéseik ellen semmit sem tettek. A nők szívósabbak voltak, mint a férfiak. Hónapokig feküdtek. A földlakók megtudták, hogy a „hél” nőket és anyákat azért mentik meg, mert nélkülük a férfiak idegösszeroppanást kapnak, a hivatalnokokat megvesztegetve bejutnak a Gyöngéd Halál Palotájába, s így az állam értékes szakembereket veszít el. A halál méltóságának elvesztése az ilyen kórházakbán magától értetődő dialektikus paradoxon volt azon a bolygón, ahol a halál a többség állampolgári kötelességének számitott. Annál kétségbeesettebben ragaszkodnak az élethez a túlzsúfolt kórházakban ápolt „hél”-ek.

Fay Rodisz egyik betegtől a másikig ment, leült az ágy szélére, hipnózissal enyhítette a fájdalmat, énekkel csillapított, megtanította a betegeket, hogy kell önszuggesztióval elaludni, vagy képzeletük játékával elszórakoztatni magukat. Eviza, akiben nem volt ilyen pszichikai erő, idegnyugtató masszázst alkalmazott. Mikor reggel felé visszamentek Csedi szobájába, mindketten kimerültén zuhantak az ágyba.

A kórházban töltött négy nap után Fay Rodisz ismét az Idő Templomának nyikorgó padlóján járt két barátnője és a három SDF kíséretében. A még gyönge Csedit a két SDF vitte ruganyos függőágyban. Tael sugárzó örömmel fogadta őket a kapuban. Csedi öröme nem sokáig tartott. Amikor megtudta, hogy vissza kell térnie a csillaghajóra, nagyon elkeseredett, s Fay Rodisznak nagy fáradságába került meggyőzni arról, hogy nincs más lehetőség.

Eviza kérte, hogy maradhasson és segíthessen, ha Rodisz vagy Vir Norin netán megbetegedne.

— Makkegészséges vagyok — felelte Rodisz —, és szuggesztióval jobban tudok gyógyítani, mint bármelyikük.

— És Vir?

— Hát igen, azt hiszem, ő megbetegedett, de nem annyira, hogy orvosra lenne szüksége.

— A mi edzett asztronavigátorunk? Tréfál?

— Nem tréfálok.

— És maga ilyen nyugodt?! Valami veszélyt sejt, Rodisz? Nem hagyom el magát.

— De megteszi! — Rodisz magához húzta Evizát. A három nő lesétált a Három Lépés Szentélyébe.

— Itt állítjuk fel a maga SDF-jét — fordult Rodisz Evizához.

— Hát az enyém? — kérdezte Csedi.

— Ajándékozza Taelnek, és tanítsa meg a kezelésére.

— S Tael zöld fénye fog égni nálunk?

— Igen!

Rodisz és Norin kikísérte a nőket az esetlen, poros, billegő gépkocsihoz. Csedi átölelte Rodiszt, megcsókolta az ásztronavigátort, majd térdre ereszkedve, megsimogatta SDF-jét.

A két földlakó és a tormanszi mérnök felment az ötödik templom erkélyére. A gépkocsi eltűnt, az általa felvert pormég sokáig látszott a város fölött. Tael lassan már megtanulta érzékelni földi barátainak hangulatát. S most elhatározta, hogy eltereli Rodisz és Norin gondolatait.

— Még nem köszöntem meg az értékes ajándékot — mondta az SDF-re mutatva.

— Nálunk nem szokás megköszönni az ajándékot. A földi ember legnagyobb öröme, ha adhat. Nekünk kell köszönetét mondanunk — válaszolta Rodisz.

A nyugtalanság árnya suhant át Vir Norin arcán.

— Indulnia kell, Vir! — mondta Rodisz, átölelve a férfi nyakát és a szemébe nézve. — Várják! Valami nyugtalanítja?

— Igen, olyasmi tört rám, amit még nem éreztem, az okozza a nyugtalanságot.

— A Tormanszon, ahol semmi sem valósul meg? No, és mi lesz, Vir?

— Nem tudom. Tisztázni kell magamban a dolgot, de a napok röpülnek…

— Igen, oly kevés az idő, Vir kedvesem… — Rodisz hang-ja ellágyult.

Az asztronavigátor lefutott a lépcsőn, és elrohant a meghökkent őrök mellett. Fay Rodisz ujjai hegyével az erkélykorlátra támaszkodva állt, s úgy belemerült gondolataiba, hogy Tael búcsú nélkül ment el, levezette a kilenclábút a föld alatti helyiségbe.

Rodisz hosszan elnézte a távoli, kopár hegyeket. Nemrég történt a kinnan-tei katasztrófa, most ez a bonyodalom Csedivel, és máris valami más készül. Ezúttal Rodisz nem tudja, mit tegyen. Mi más vár Virre és szerelmesére, mint áldozatok mindkét részről? S miért szakad ez Vir Norbira, erre a világos eszű és enciklopédikus tudású emberre, aki űrhajóival oly sokfelé járt a Galaktikában? Rodisz észre sem vette, hogy közben leszállt az alkony. Bement a lakásába.

Már az első ajtó előtt megérezte, hogy valaki bent van, akit régebbi érzékelései alapján már ismer. Villanyt sem gyújtva bekapcsolta a kilenclábút. Jelzőkarperece alig hallhatóan megpendült, jelezve, hogy a helyiségben megváltozott a levegő. A kilenclábún kigyúlt egy parányi, rózsaszínű szem. Rodisz észrevette, hogy a hálószoba ajtaja csukva van. Valaki elbújt, leselkedik az első szobában, nem ok nélkül csukta be az ajtót. Rodisz kinyitotta, s alig érzékelhető szag hatolt az orrába, olyan enyhe, hogy ha előzőleg nem támad benne gyanú, talán meg sem érzi. Hirtelen valami bódító illat csapta meg. Vad vágy szállta meg, hogy üvöltsön, kacagjon, a földön fetrengjen. Óriási akaratereje megbirkózott a méreg első támadásával. Az SDF-ig hátrált, kivette, és az orrába dugta a bioszűrőket. Most már van ideje gondolkodni. Még mindig zavaros tudattal előkereste a T-9/32 preparátumot, az univerzális méregellenes szert. Rodisz ugyan nem volt orvos, de megállapította, hogy a szobában valami olyan anyagot permeteztek szét, amely felszabadítja a primitív ösztönöket. A méregellenes szer használt. Milyen szerencse, hogy a kiszálláskor erre is kiterjedt a figyelme.