Joanne Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

— Szenvedtek is eleget, amíg eltussolták az ügyet — jegyezte meg Stan. — Egy egész utca romokban, meg az a sok halott mugli… Milyen mesét is találtak ki, Ern? Hogy mi történt?

— Gázrobbanás — morogta Ernie.

— Most meg megszökött — folytatta Stan, s újból szemügyre vette Black fényképét. — Pedig Azkabanból még soha senki nem t'ott meglógni, igaz, Ern? Fogalmam sincs, hogy jött össze neki. Elég húzós, mi? De mindegy, az azkabani őrök elől nem sokáig tud elbújni. Szerinted, Ern?

Ern megborzongott.

— Beszéljünk valami másról, Stan. Kiráz a hideg, ha az azkabani őrökre gondolok.

Stan kelletlenül eltette az újságot, Harry pedig nekidőlt a busz ablakának. Most még az eddiginél is sötétebb színben látta a jövőjét, akaratlanul is azon járt az esze, hogy mit fog mesélni Stan pár nap múlva az utasoknak: „Hallották, micsináát Harry Potter? Kipukkasztotta a nénikéjét! Itt utazott velünk a Kóbor Grimbuszon, igaz, Ern? Aszitte, meg tud lógni…”

Ő, Harry, ugyanúgy megsértette a varázslók törvényeit, mint Sirius Black. Nem kétséges: azzal, hogy luftballont csinált Marge néniből, helyet bérelt magának Azkabanban. Bár jóformán semmit nem tudott a varázslók börtönéről, azt megfigyelte, hogy mindenki borzongva beszél róla. Hagrid, a roxforti vadőr az előző tanévben két hónapot töltött ott, s Harry még emlékezett rá, milyen rémült arcot vágott, mikor megtudta, hova viszik… Pedig Hagrid az egyik legbátrabb ember volt, akivel Harry valaha találkozott.

A Kóbor Grimbusz tovább száguldott az éjszakában a szétrebbenő bokrok és közlekedési táblák, telefonfülkék és fák között, Harry pedig szorongva, álmatlanul hevert ágya ringó matracán. Kisvártatva Stannek eszébe jutott, hogy Harry a forró csokoládéért is fizetett, de az egész bögre italt a párnára loccsantotta, mikor a busz hirtelen átugrott Anglesea-ből Aberdeenbe. Az emeletről sorban érkeztek a leszállni készülő házikabátos-papucsos varázslók és boszorkányok. Valamennyien roppant boldognak tűntek, hogy elhagyhatják a buszt.

Harry maradt utolsónak az utasok közül.

— Nahátakkó, Neville — csapta össze a kezét Stan. — Londonban hová parancsolod?

— Az Abszol útra mennék — felelte Harry.

— Helyes — bólintott Stan. — Mehet a menet… BUMM!

Máris a Charing Cross Roadon robogtak. Harry felült, s elgondolkozva nézte a busz elől félrehúzódó padokat és épületeket. Az ég lassan világosodni kezdett. Még néhány óráig megbújik valahol, aztán nyitáskor bemegy a Gringottsba, kiveszi a pénzét, és elindul… de hova?

Ern rátaposott a fékre, s a Kóbor Grimbusz visító kerekekkel megállt egy jobb napokat látott kis kocsma, a Foltozott Üst bejárata előtt. Ennek a fogadónak a hátsó udvarából nyílott az Abszol útra vezető varázskapu.

— Köszönöm — szólt oda búcsúzóul a sofőrnek Harry.

Leugrott a járdára, majd segített Stannek leemelni a buszról az utazóládát és Hedvig kalitkáját. Mikor ezzel is megvoltak, Stanhez fordult.

— Akkor hát, viszlát.

Stan azonban nem figyelt rá. Meredten állt a busz ajtajában, és a Foltozott Üst homályba burkolózó bejárata felé meredt.

— Hát végre megvagy, Harry — csendült egy hang.

Harry még meg sem fordult, máris egy kéz nehezedett a vállára. Ugyanabban a másodpercben Stan felkiáltott:

— Azannya, Ern, gyere gyorsan! Gyere!

Harry hátranézett a kéz tulajdonosára, s úgy érezte, mintha egy vödör jeget zúdítottak volna a nyakába. Egyenesen a mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel karjaiba sétált… Stan leugrott melléjük a járdára.

— Hogyan szólította Neville-t, miniszter úr? — kérdezte izgatottan.

A hajszálcsíkos köpönyeget viselő, tömzsi Caramel fáradtnak és gondterheltnek tűnt.

— Neville-t? — kérdezett vissza szemöldökét ráncolva. — Ő Harry Potter.

— Tudtam! — ujjongott Stan. — Ern! Ern! Találd ki, kicsoda Neville! Harry Potter! Ott van a homlokán a sebhely!

— Úgy van — bólintott türelmetlenül Caramel. — Nagyon örülök, hogy a Kóbor Grimbusz felvette Harryt, de most be kell mennem a fiatalemberrel a Foltozott Üstbe…

Caramel a vállánál fogva az ajtó felé kormányozta Harryt. Odabent, a bár mögött görnyedt, hálóinges alak tűnt fel, kezében lámpással. Tom volt az, a vén, fogatlan kocsmáros.

— Hát megtalálta, miniszter úr? — szólt. — Parancsolnak valamit? Sört, brandyt?

— Esetleg egy teát — felelte Caramel, kezét továbbra is Harry vállán nyugtatva.

A hátuk mögött hangos csikorgás és dobogás hangzott fel. Stan és Ern becipelték az ajtón a ládát és a kalickát, majd izgatottan körülnéztek.

— Mér' nem árultad el nekünk, hogy ki vagy, Neville? — kérdezte lelkes vigyorral Stan, miközben a bagolyképű Ernie érdeklődve pislogott Harryre a kalauz válla fölött.

— …És egy különszobát is szeretnénk, Tom — szólt nyomatékosan Caramel.

— Viszlát! — köszönt el csüggedten Harry a Kóbor Grimbusz legénységétől, mikor Tom a bár hátsó ajtaja felé tessékelte őt és Caramelt.

— Viszlát, Neville! — kiáltott utána Stan.

Tom lámpását követve Caramel egy szűk folyosóra s onnan egy különszobába vezette Harryt. Tom csettintett az ujjával — erre a kandallóban nyomban kigyulladt a tűz —, majd meghajolt, és kiment.

— Foglalj helyet, Harry — szólt Caramel.

Harry engedelmeskedett. Hiába melegítette a tűz, a szorongástól libabőrös lett a karja. Caramel levetette köpenyét, majd felcsippentette palackzöld öltönynadrágja szárát, és leült a szemközti székre.

— Cornelius Caramel vagyok, Harry. A mágiaügyi miniszter.

A bemutatkozás felesleges volt, bár Caramel ezt nem tudhatta: Harry egyszer már látta őt, de akkor épp rajta volt apja bűvös köpönyege.

Újra feltűnt Tom, a kocsmáros. Immár kötényt viselt a hálóinge fölött, s tálcán teát és meleg süteményt hozott vendégeinek. Letette terhét egy kis asztalra, majd nyomban távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.

— Szó se róla, alaposan ránk ijesztettél, Harry — szólalt meg Caramel, miközben kitöltötte a teát. — Így elrohanni a nagynénédtől és a nagybátyádtól! Már azt hittem, hogy… No de most már biztonságban vagy, és ez a lényeg.

Caramel megvajazott magának egy süteményt, majd Harry felé tolta a tálat.

— Egyél, Harry, hisz teljesen elgyengültél. Tessék… Bizonyára örömmel hallod, hogy intézkedtünk Miss. Marjorie Dursley sajnálatos felpuffasztása ügyében. Néhány órája kiszállt a Privet Drive-ra a véletlen varázsok elhárításáért felelős ügyosztály két munkatársa, és lyukasztásos módszerrel leeresztették Miss. Dursleyt. A memóriáját is módosították, úgyhogy a legapróbb emléke sincs az incidensről. Az ügy tehát el van intézve.

Caramel úgy mosolygott Harryre a teáscsészéje pereme fölött, mint egy nagybácsi a kedvenc unokaöccsére. Harry alig akart hinni a fülének. Válaszra nyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon, hát újra becsukta.

— Óóó…, biztosan az aggaszt, hogy mit szólt a nagynénéd és a férje — folytatta Caramel. — Nos, nem tagadom, elég mérgesek rád, mindazonáltal készek fogadni téged jövő nyáron — feltéve, hogy a téli és a tavaszi szünetet a Roxfortban töltöd.

Harrynek feloldódott a gombóc a torkában.

— Mindig a Roxfortban töltöm a téli és a tavaszi szünetet — felelte. — És soha többet nem akarok visszamenni a Privet Drive-ra.

— Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket, Harry — ráncolta a homlokát Caramel. — Az idő begyógyítja a sebeket. Ők mégiscsak a családod. Biztos vagyok benne, hogy szeretitek egymást… öhm… valahol mélyen.