Joanne Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

— AZONNAL GYERE BE! — üvöltötte. — GYERE BE, ÉS CSINÁLD VISSZA A NŐVÉREM!

Harry azonban nem tudott és nem is akart lecsillapodni. Egy rúgással felcsapta a láda fedelét, előkapta a varázspálcát, és Vernon bácsira szegezte.

— Megérdemli — zihálta rekedten. — Megérdemli, amit kapott. Ne merj a közelembe jönni!

Közben a másik kezével kitapogatta az ajtó zárját.

— Elmegyek — jelentette ki. — Elegem van belőletek.

Néhány másodperc múlva már a kihalt, sötét utcán baktatott, ládáját maga után vonszolva, hóna alatt Hedvig kalitkájával.

Jópár saroknyi gyaloglás után Harry leroskadt egy alacsony kőfalra a Magnolia köznél. Még mindig fortyogott benne a düh, de a cipekedés elcsigázta, csak ült mozdulatlanul, és hallgatta szíve vad kalapálását.

Miután már vagy tíz perce gubbasztott egyedül a sötét környéken, új érzés kerekedett felül benne: a rémületé. Akármilyen szempontból nézte is a saját helyzetét, az mindenképp kilátástalannak tűnt. Ott állt magányosan, hontalanul a sötét mugli világban, és fogalma sem volt, hova menjen. Ráadásul nemrég komoly varázslatot hajtott végre, így szinte biztosra vehette, hogy kiteszik a szűrét a Roxfortból. Súlyosan megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvényt — már az is csoda volt, hogy nem röpködtek rég a feje körül a Mágiaügyi Minisztérium postabaglyai.

Harry borzongva nézett körül a Magnolia közben. Vajon milyen sors vár rá? Letartóztatják, vagy csak egyszerűen száműzik a varázslók világából? Ronra és Hermionéra gondolt, s ettől még jobban elszontyolodott. Tudta, hogy bármekkora bűnt követett is el, barátai a segítségére sietnének — de hát mindketten külföldön vannak, s ő Hedvig nélkül nem is értesíthette őket.

Ha legalább lett volna nála mugli pénz. Az utazóláda alján, az erszényben lapult még pár varázslóarany, de a szüleitől örökölt vagyon többi részét a Gringotts Varázslóbank Londoni fiókjának egyik széfje őrizte. Odáig nem vonszolhatta el a ládáját. Hacsak…

Rápillantott varázspálcájára, amit még mindig a kezében szorongatott. Ha úgyis kicsapják az iskolából (szíve fájdalmasan kalapált a gondolatra), mit árthat még egy kis varázslat? Nála volt a láthatatlanná tévő köpeny, amit az édesapja hagyott rá — megteheti, hogy pillekönnyűvé varázsolja a ládát, hozzáköti a seprűhöz, aztán beburkolózik a köpönyegbe, és Londonba repül. Ott majd kiveszi a bankból a pénzét… hogy aztán mindhalálig száműzöttként éljen. Szívszorítóan szomorú kilátások voltak ezek, de tudta, a kőfalon sem gubbaszthat a végtelenségig, hisz akkor előbb-utóbb a mugli rendőröknek kell számot adnia róla, mit keres ott éjnek évadján egy ládára való varázsigés könyvvel és egy boszorkányseprűvel.

Kinyitotta a ládát, és kotorászni kezdett benne. A láthatatlanná tévő köpenyt kereste, de még mielőtt megtalálta volna, hirtelen felegyenesedett, és ismét körülnézett.

Egy csiklandozó érzés a tarkóján azt súgta, hogy figyelik. Az utca azonban kihaltnak tűnt, s a nagy kockaházak is mind sötétbe burkolóztak.

Harry újra a láda fölé hajolt, de szinte azonnal megint felegyenesedett. Görcsösen megmarkolta varázspálcáját. Nem hallott zajt, mégis úgy érezte, hogy a háta mögött, a garázs és a kerítés közötti szűk átjáróban ólálkodik valami — vagy valaki. Hunyorogva fürkészte a koromsötét rést, hátha lát valami mozgást, amiből kiderül, hogy csupán egy macska kószál ott, vagy… valami más.

— Lumos — mormolta Harry, mire apró láng gyulladt ki pálcája hegyén, mely egy pillanatra elvakította. Mikor a magasba emelte a pislákoló kis fáklyát, egyszerre megcsillant a kettes számot viselő épület kavicsos vakolata, s a garázskapu is felfénylett — a kettő között pedig kirajzolódtak egy nagy, világító szemű lény testének sötét körvonalai.

Harry ösztönösen hátrálni kezdett, de megbotlott saját ládájában, és elvesztette az egyensúlyát. Karját felkapva igyekezett tompítani az esést, a varázspálca kirepült a kezéből, s ő a járdaszegély tövében landolt.

A következő pillanatban fülsiketítő robaj hallatszott, és vakító fényár öntötte el az úttestet…

Harry a szeme elé kapta a kezét, és rémült kiáltással visszagördült a járdára. Ezt igen helyesen tette, ugyanis egy szempillantással később két óriási kerék fékezett le azon a helyen, ahol az előbb még ő feküdt. A kerekekkel együtt két fényszóró is érkezett, s mindezek egy kétemeletes, élénkpiros buszhoz tartoztak. A semmiből előbukkant jármű szélvédőjén arany betűkkel ez állt: Kóbor Grimbusz.

Harry első gondolata az volt, hogy beverte a fejét, és most hallucinál. A látomás azonban folytatódott: a buszról leszökkent egy piros egyenruhás kalauz, és beleharsogta az éjszakába:

— Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán: Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja. Stan Shunpike vagyok, a ma esti járaton én leszek az ön…

A kalauz hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre a járdán fekvő fiút.

Harry összeszedte magát, gyorsan megkereste varázspálcáját, és feltápászkodott. Most, hogy szemtől szemben állt Stan Shunpike-kal, megállapította, hogy az nem sokkal idősebb nála: tizennyolc, legfeljebb tizenkilenc éves lehetett, nagy, elálló fülei voltak, és szeplőből is bőven kijutott neki.

— Mér' feküdté' a földön? — kérdezte a kalauz, félretéve hivatalos modorát.

— Elestem — felelte Harry.

— Minek esté' el? — vigyorgott Stan.

— Nem direkt csináltam — morogta bosszúsan Harry. Farmernadrágja elszakadt a térdénél, s keze, amivel az esést tompította, véresre horzsolódott. A kérdés azonban eszébe juttatta, hogyan került a földre, gyorsan megfordult, és újból szemügyre vette a garázs és a kerítés közti utcácskát. A Kóbor Grimbusz lámpáinak fényében tisztán látszott, hogy az épületköz üres.

— Mit nézel? — érdeklődött Stan.

— Volt ott egy nagy fekete valami… — felelte tétován Harry. — Olyan kutyaforma volt… de nagyobb…

Újból Stan felé fordult, aki tátott szájjal meredt rá. Látta, hogy a kalauz pillantása a homlokán húzódó sebhely felé vándorol, s ettől kellemetlen érzés fogta el.

— Mi az a fejeden? — kérdezte hirtelen Stan.

— Semmi — vágta rá Harry, és gyorsan a homlokába simította a haját. Ha már a Mágiaügyi Minisztérium körözést adott ki ellene, legalább nem akarta megkönnyíteni a nyomozóik dolgát.

— Hogy hívnak? — kíváncsiskodott Stan.

— Neville Longbottomnak. — Harry kimondta a legelső nevet, ami eszébe jutott, majd gyorsan témát váltott: — Szóval ez a busz… Jól értettem, hogy akárhova elvisz engem?

— Ja — bólintott nagy büszkén Stan. — Bármilyen szárazföldi célállomásra. Víz alatti szállítást nem vállalunk… Na várj csak — folytatta gyanakvó pillantással. — Leintettél minket, nem? Kinyújtottad a pálcás kezedet, igaz?

— Igen — sietett a válasszal Harry. — Mondd csak, mennyiért visztek el Londonba?

— A szimpla fuvar tizenegy sarló, de tizennégyér' forró csokit is kapsz, tizenötér' meg jár egy üveg meleg víz és egy fogkefe választható színben.

Harry előkotorta a ládából az erszényét, néhány ezüstérmét nyomott Stan markába, majd a kalauz segítségével felcipelte a ládát és Hedvig kalitkáját a busz lépcsőjén.