Joanne Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

Harrynek nem volt kedve tovább vitatkozni a témáról Caramellel. Még mindig szorongva várta, hogy kiderüljön, mi lesz az ő sorsa ezek után.

— Akkor hát nincs más hátra — szólt Caramel, miközben újabb teasüteményt vajazott meg magának, mint kitalálni, hogy hol fogod tölteni a szünidő hátralevő két hetét. Ha rám hallgatsz, kiveszel egy szobát itt, a Foltozott Üstben, és…

— Egy pillanat — vágott a szavába Harry. — Mi lesz büntetésemmel?

Caramel értetlenül pislogott.

— Miféle büntetéseddel?

— Megszegtem a törvényt! — erősködött Harry. — Azt, ami tiltja a kiskorúak bűbájgyakorlását.

— Ugyan már, kedves fiam — legyintett türelmetlenül Caramel —, nem fogunk megbüntetni téged egy ilyen apróságért! Hiszen baleset volt! Azért még nem küldünk valakit Azkabanba, mert felpuffasztotta a nagynénjét!

Harry összeráncolta a szemöldökét. Ez a hozzáállás cseppet sem illett a Mágiaügyi Minisztériumhoz.

— Tavaly hivatalos figyelmeztetést kaptam, csak mert egy házimanó földhöz vágott egy pudingot a nagybátyám házában. Azt írták, kicsapnak a Roxfortból, ha a Privet Drive-on még egyszer varázslat történik.

Harrynek az a benyomása támadt, hogy Caramel zavarban van.

— Változnak a körülmények, Harry… Figyelembe kell vennünk… A jelen helyzetben… Talán ragaszkodsz hozzá, hogy kicsapjanak?

— Dehogy ragaszkodom! — visszakozott Harry.

— Hát akkor spongyát rá, felejtsük el a dolgot! — nevetett joviálisan Caramel — Egyél egy süteményt, Harry, addig én megkérdezem Tomtól, van-e egy szobája számodra.

Azzal Caramel kisietett az ajtón, Harry kétkedő pillantásától kísérve. Nagyon furcsán alakultak a dolgok. Miért várt rá Caramel a Foltozott Üstben, ha nem is akarja megbüntetni? Most, hogy belegondolt, az sem tűnt éppenséggel szokásosnak, hogy a mágiaügyi miniszter személyesen foglalkozik egy kiskorú varázsló kihágásával.

Caramel visszatért, immár Tom, a kocsmáros kíséretében.

— A tizenegyes szoba szabad, Harry — jelentette. — Bízom benne, hogy kényelmes helyed lesz. Még egy apró kérésem lenne: nem szeretném, ha a mugli Londonban kóborolnál. Maradj az Abszol úton, és esténként még sötétedés előtt térj vissza a fogadóba. Ugye, megérted? Megkértem Tomot, hogy vigyázzon rád helyettem a továbbiakban.

— Rendben — felelte tétován Harry. — De hát miért…?

— Nem volna jó, ha megint eltévednél, igaz-e? — Caramel öblösen felkacagott. — Nem bizony… Jobb lesz, ha mindig szem előtt vagy… Úgy értem…

A miniszter hangosan megköszörülte a torkát, és hajszálcsíkos köpönyege után nyúlt.

— Hát akkor, én el is búcsúzom. Tudod, rengeteg a dolgom.

— Sikerült már megtalálni Blacket? — érdeklődött Harry.

Caramel ujjai a köpeny csatjával babráltak.

— Tessék? Oh, szóval hallottál róla… Nos, nem, még nem sikerült, de csak idő kérdése. Az azkabani őrök még soha nem vallottak kudarcot… Ráadásul most dühösebbek, mint valaha.

Caramel kissé megborzongott.

— Akkor hát, viszlát.

Azzal kezet nyújtott Harrynek, aki hirtelen megszólalt:

— Öhm, miniszter úr… Lehet egy kérésem?

— Hogyne, fiam — mosolygott Caramel.

— A harmadikosok meglátogathatják Roxmortsot, de én nem tudtam aláíratni otthon a szülői nyilatkozatot. Ön tudná engedélyezni nekem?

Caramel kelletlenül ráncolta a homlokát.

— Nos — morogta —, nem. Sajnálom, Harry, de mivel nem vagyok se szülőd, se gondviselőd…

— De hát ön a mágiaügyi miniszter — erősködött Harry. — Ha külön engedélyt adna…

— Sajnálom, Harry, nem lehet. A szabály az szabály. Talán majd jövőre lemehetsz Roxmortsba. Egyébként is, jobb lesz, ha az idén nem… öhm… Nos, én megyek is. További kellemes szünidőt kívánok.

Caramel rámosolygott Harryre, még egyszer kezet rázott vele, aztán sarkon fordult, és távozott. Tom barátságos mosollyal odalépett a fiúhoz.

— Jöjjön velem, Mr. Potter — szólt. — A poggyászát már felvittem a szobájába…

Harry a kocsmáros nyomában felballagott egy csinos falépcsőn. Tom odalépett a tizenegyes számot viselő ajtóhoz, és kitárta vendége előtt.

A szoba berendezését egy roppant kényelmesnek tűnő ágy és néhány szépen polírozott tölgyfa bútor alkotta. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, és a szekrény tetején…

— Hedvig! — kiáltott fel Harry.

A hófehér bagoly csettintett a csőrével, és leszállt gazdája kezére.

— Igazán okos baglya van — nevetett Tom. — Ön még öt perce sem volt itt, amikor megérkezett. Ha bármire szüksége lenne, Mr. Potter, mindig állok rendelkezésére.

Azzal a kocsmáros meghajolt, és kiment.

Harry hosszú percekig gondolataiba merülve ült az ágy szélén, és mélán simogatta Hedviget. Odakint az addig bársonyos, mélykék ég előbb hideg acélszürke színt öltött, majd lassan arannyal átszőtt rózsaszínbe váltott. Harry feje csak úgy zsongott a hihetetlennek tűnő dolgoktól: néhány órája még a Privet Drive-on volt… nem csapták ki a Roxfortból… és most két tökéletesen Dursley mentes hét vár rá.

— Ha tudnád, milyen mozgalmas éjszakám volt, Hedvig — szólt ásítva.

Még a szemüvegét sem vette le, csak ledőlt a párnára, és nyomban mély álomba merült.

Napokig tartott, amíg Harry megszokta a ráköszöntött nagy szabadságot. Életében először volt rá módja, hogy akkor keljen fel és akkor egyen, amikor neki tetszik. Emellett szabadon mehetett bárhova — igaz, csak az Abszol út hosszában, de mivel ez a kanyargós, macskaköves utca zsúfolva volt izgalmasabbnál izgalmasabb varázslószaküzletekkel, Harry nem is érzett kísértést arra, hogy megszegje Caramelnek tett ígéretét, és visszalátogasson a mugli világba.

Mivel a reggelijét mindig a Foltozott Üstben költötte el, naponta megnézhette magának az újonnan érkezett vendégeket. Voltak ott fura kis falusi boszorkányok, akik bevásárolni utaztak fel a városba, azután tiszteletre méltó varázslók, akik a Transzformációs Szemle legújabb cikkeiről cseréltek eszmét, egyik nap pedig feltűnt egy feltűnően banyaszerű alak is, aki vastag gyapjúsál mögé rejtette arcát, és egy tányér nyers májat rendelt.

Reggeli után Harry kiment a hátsó udvarba, elővette a varázspálcáját, és megkocogtatta vele balról a harmadik téglát a kuka fölött. Azután hátralépett, és megvárta, amíg a fal helyén feltűnt az Abszol útra vezető átjáró.

Harry azzal töltötte a hosszú nyári napokat, hogy a boltokat járta, vagy leült egy-egy kávéház teraszára. Miközben megebédelt a színes napernyők alatt, a többi vendéget nézte, akik vagy legújabb szerzeményeiket mutogatták egymásnak („Ez, kérlek szépen, egy lunaszkóp — többet nem kell holdnaptárakkal bajlódnom…”), vagy Sirius Black esetéről beszélgettek („Egyetlen gyereknek se lenne szabad felügyelet nélkül elmenni otthonról, amíg Blacket vissza nem viszik Azkabanba…”).

Harrynek nem kellett többé zseblámpafénynél, takaró alá bújva írnia a házi feladatát, a ragyogó napsütésben kiülhetett Florean Fortescue Fagylaltszalonja elé. Dolgozatai megírásához nemegyszer magától Florean Fortescue-tól kapott segítséget, aki nemcsak hogy rengeteget tudott a középkori boszorkányüldözésekről, de félóránként ingyen fagylaltkehellyel kedveskedett Harrynek.

Miután Harry meglátogatta Gringotts-beli széfjét, és feltöltötte erszényét arany galleonokkal, ezüst sarlókkal és bronz knútokkal, komoly önfegyelemre volt szüksége, hogy ne költse el nyomban egész vagyonát. Öt éve volt még hátra a Roxfortban, s cseppet sem vágyott rá, hogy Dursleyéktól kelljen pénzt kérnie varázskönyvekre. Ha nem így áll a helyzet, bizonyára megvette volna — hogy csak egy példát említsünk a tömör aranyból készült szép köpkő-készletet. (A köpkőjáték a golyózás mágikus változata volt: pontvesztés esetén a golyók kellemetlen szagú folyadékot fröcsköltek az ellenfél arcába.) Szívesen magáénak tudta volna a világmindenség üvegbúrába foglalt, mozgó modelljét is, ami feleslegessé tette volna számára a további csillagászatórákat. A legnagyobb kísértést jelentő tárgyat azonban érkezése után egy héttel fedezte fel kedvenc boltjában, a Kviddics a javából sportszaküzletben.