Joanne Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

— NE, CSÁMPÁS, NE! — rikoltotta a boszorkány, de Makesz addigra már kisiklott az ujjai közül, lezuttyant a padlóra, és eliramodott az ajtó felé.

— Makesz! — kiáltott fel Ron, és patkánya nyomában kirohant az üzletből. Harry követte.

Eltartott vagy tíz percig, mire ráakadtak Makeszra, aki a Kviddics a javából bolt előtti szemetesvödör alatt keresett menedéket. Ron visszagyömöszölte a reszkető patkányt a zsebébe, majd kobakját dörzsölve felegyenesedett.

— Mi a ménkű volt ez?

— Vagy egy óriásmacska vagy egy törpetigris — csóválta a fejét Harry.

— Hol van Hermione?

— Biztos megveszi a baglyát.

Elindultak visszafelé a zsúfolt utcán, de mire a Mágikus Menazséria elé értek, Hermione már jött is kifelé az üzletből. Bagoly helyett azonban a hatalmas, vörös macskát cipelte a karjában.

— Te megvetted ezt a szörnyeteget…?! — hüledezett Ron.

Hermione arca sugárzott az örömtől.

— Hát nem gyönyörű?

Gusztus dolga, gondolta Harry. A macska sűrű, rőt bundája egészségesen fénylett, de végtagjai kimerítették a karikaláb fogalmát, s morcos pofája olyan lapos volt, mintha frontálisan ütközött volna egy kőfallal. Most, hogy Makesz eltűnt a képből, a macska jámboran dorombolt Hermione karjában.

— Hermione, ez a vadállat kis híján megskalpolt engem! — méltatlankodott Ron.

— Nem szándékosan tette — felelte Hermione. — Igaz, Csámpás?

— Na és mi lesz Makesszal? — Ron dudorodó mellényzsebére bökött. — Neki nyugalomra van szüksége! Hogy fogja kipihenni magát, ha ez a bestia folyton körülötte ólálkodik?

— Erről jut eszembe, otthagytad a patkányszirupodat. — Hermione Ron kezébe nyomta a piros fiolát. — Fölösleges rémüldöznöd: Csámpás nálam fog aludni, Makesz pedig a ti szobátokban. Nincs mitől félned. Szegény Csámpás… a boszorkány azt mondta, hónapokig a boltban senyvedt, mert senki nem akarta megvenni.

— Na, vajon miért? — gúnyolódott Ron.

A három jó barát a Foltozott Üst felé vette útját. A báron áthaladva megpillantották Ron apját, aki a Reggeli Prófétát olvasta.

— Harry! — nézett fel Mr. Weasley mosolyogva. — Hogy vagy, fiam?

— Köszönöm, jól — felelte Harry, és barátaival együtt letelepedett az asztalhoz.

Mr. Weasley letette az újságot, s Harry azon kapta magát, hogy újra farkasszemet néz Sirius Black immár jól ismert fotójával.

— Szóval még mindig nem kapták el?

— Nem. — Mr. Weasley komoran rázta a fejét. — A minisztérium összes dolgozóját ráállították az ügyre, de eddig nem jutottunk semmi eredményre.

— Kapnánk valami jutalmat, ha elfognánk? — kérdezte Ron. — Jól jönne egy kis zsebpénz…

— Ne légy nevetséges, fiam! — mordult fel Mr. Weasley tőle szokatlan hevességgel. — Blacket nem egy tizenhárom éves diák fogja elkapni. De az azkabani őrök kézre kerítik, arra a nyakamat teszem.

Ekkor lépett a bárba a csomagokkal megrakott Mrs. Weasley. Nyomában megérkezett a többi Weasley-gyerek is: Fred és George, akik ikrek voltak és most kezdték az ötödik osztályt, Percy, az újonnan megválasztott iskolaelső, valamint Weasleyék legkisebb gyermeke s egyben egyetlen lánya, Ginny.

Ginny szívből rajongott Harryért, s most még a szokásosnál is jobban zavarba jött a fiú láttán — talán mert Harry az előző tanévben megmentette az életét. Elpirult, lesütötte a szemét, és motyogott valamit, ami akár köszönés is lehetett.

Percy ellenben ünnepélyesen kezet nyújtott Harrynek, mintha most találkozna vele először, és így szólt:

— Harry, örülök, hogy látlak.

— Szia, Percy — felelte visszafojtott nevetéssel Harry.

— Remélem, jól vagy — biccentett nagy komolyan Percy, miközben kezet ráztak. Harry úgy érezte, mintha a polgármester fogadásán lenne.

— Igen, köszönöm…

— Harry! — Fred befurakodott bátyja elé, és mélyen meghajolt. — Kimondhatatlan gyönyör viszontlátni téged, kedves barátom…

— El vagyok bűvölve! — tódította George, és Fredet félrelökve megragadta Harry kezét. — Őszinte hódolatom, öreg cimbora!

Percy összevonta a szemöldökét.

— Elég volt, fiúk! — szólt rá az ikrekre Mrs. Weasley.

Fred rámeredt az anyjára, mintha most venné csak észre, hogy ott van, és most az ő kezét ragadta meg.

— Anya! Szóhoz se jutok az örömtől!

— Azt mondtam, elég legyen! — intette le a fiát Mrs. Weasley, miközben egy üres székre pakolta csomagjait. — Szervusz, Harry drágám. Biztosan hallottad már a nagy hírt. — Büszkén rámutatott Percy vadonatúj ezüst jelvényére. — Ő már a második iskolaelső a családban!

— És az utolsó — dörmögte Fred.

— Ezzel tisztában vagyok — komorodott el Mrs. Weasley. — Belőletek még prefektus se lett.

— Minek lennénk prefektusok? — méltatlankodott George. Látszott, hogy még az ötlettől is felfordul a gyomra. — Meg is halnánk az unalomtól!

Ginny kuncogott.

— Jobb példát is mutathatnál a húgodnak — zsörtölődött Mrs. Weasley.

— Szerencsére van más, aki példát mutasson Ginnynek — jegyezte meg Percy gőgösen. — Felmegyek, átöltözöm a vacsorához…

George sóhajtva nézett távozó bátyja után.

— Képzeld, megpróbáltuk bezárni egy piramisba — mesélte Harrynek —, de anya közbelépett.

A szünidő utolsó napját ünnepi vacsora koronázta meg. Tom, a kocsmáros összetolt három asztalt a különszobában, és ötfogásos lakomával traktálta a hét Weasleyt, Harryt és Hermionét.

— Hogyan megyünk holnap a pályaudvarra, apa? — kérdezte Fred, mikor már a csokoládépudingnál tartottak.

— A minisztérium kocsikat küld értünk — felelte Mr. Weasley.

Az asztalnál ülők mind felkapták a fejüket.

— Hogyhogy? — pislogott Percy.

— A te tiszteletedre, Percy — bizonygatta komoly képpel George. — A kocsi orrán lesz egy kis zászlócska, IE felirattal…

— IE mint Istenítsetek Engem — tette hozzá Fred.

Percy és Mr. Weasley kivételével minden jelenlévő belekuncogott a pudingjába.

— Miért küld értünk autókat a minisztérium, apa? — ismételte meg a kérdést méltóságteljes hangon Percy.

— Saját kocsink már nincs — felelte vállvonogatva Mr. Weasley —, és mivel ott dolgozom, megteszik nekem ezt a kis szívességet…

Harry figyelmét nem kerülte el, hogy beszéd közben Mr. Weasley föle elvörösödött. — Ronnal is mindig ez történt, ha zavarban volt.

— Szükség is lesz azokra az autókra — jelentette ki szigorúan Mrs. Weasley. — Van fogalmatok róla, mennyi csomagot visztek magatokkal? Jól is néznétek ki a mugli metrón… Jut eszembe, összepakoltátok a cókmókotokat?

— Ron még nem rakta be a ládájába az új szerzeményeit — panaszolta mártírhangon Percy. — Az összes ott hever az ágyamon.

— Lefekvés előtt fejezd be a csomagolást, Ron, mert reggel már nem lesz rá idő — érkezett az anyai utasítás az asztal túlsó végéből. Ron dühös pillantást vetett Percyre.

A gyerekek a kiadós vacsorától elálmosodva sorban felballagtak a szobáikba. Harry folytatta a csomagolást, s már épp végzett, amikor kiabálás ütötte meg a fülét. A hangok a szomszéd szobából szűrődtek át, ahol Percy és Ron lakott. Harry bezárta a ládáját, és elindult, hogy megnézze, mi a gond.

A tizenkettes szoba résnyire nyitott ajtaján kihallatszott Percy kiabálása.

— Itt volt az éjjeliszekrényen! Levettem, hogy kifényesítsem…