Joanne Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

— Hedvig — szólt sajnálkozva —, az a helyzet, hogy egy hétre el kell tűnnöd innen. Kísérd el Errolt, Ronéknál jó helyed lesz. Majd írok neki pár sort.

Hedvig nagy, borostyánsárga szeme szemrehányóan csillogott.

— Ne nézz rám így, nem én tehetek róla. Muszáj áldozatot hoznom, hogy ősszel lemehessek Roxmortsba Ronnal és Hermionéval.

Tíz perccel később Errol és Hedvig (utóbbi egy Ronnak címzett levéllel a lábán) kiröppentek az ablakon, és hamarosan elnyelte őket a messzeség. Harry elszontyolodva süllyesztette az üres kalitkát a szekrény mélyére.

Sok ideje azonban nem maradt a búslakodásra. Egy perc sem telt bele, és már harsant is Petunia néni parancsa: azonnal induljon lefelé és készüljön a vendég fogadására.

— Csinálj valamit a hajaddal! — rikácsolta a néni, mikor Harry leért a hallba.

Harry nem sok értelmét látta annak, hogy erőszakkal lelapítsa égnek álló fürtjeit. Marge néni imádta kritizálni őt, úgyhogy kimondottan szívességet tesz neki, ha „rendetlen” külsővel mutatkozik előtte.

Fájdalmasan rövid idő múlva megcsikordult odakint a murva, jelezve, hogy Vernon bácsi autója befordult a ház elé. Azután becsapódtak a kocsi ajtajai, és közeledő léptek zaja hallatszott.

— Eredj ajtót nyitni! — sziszegte oda Harrynek Petunia néni. Harry összeszorult gyomorral engedelmeskedett, és kitárta a bejárati ajtót.

A küszöbön ott állt Marge néni teljes életnagyságban. Nő létére ugyanúgy festett, mint Vernon bácsi: magas volt, tagbaszakadt és lila képű. Még bajusz is nőtt az orra alatt, ha nem is olyan bozontos, mint az öccséé. Egyik kezében terjedelmes bőrönd lógott, a másikkal egy vén, mogorva buldogot szorított magához.

— Hol van Dudlus? — harsogta. — Hol az én ennivaló unokaöcsém?

Dudley végigcsámpázott a hallon. Szőke haját mintha szálanként a koponyájához ragasztották volna, az új csokornyakkendőnek csak a sarka látszott ki lecsüngő tokája alól. Marge néni gyomorszájon bokszolta Harryt a bőröndjével, úgyhogy a fiú másodpercekig csak hápogni tudott, majd fél kezével magához ölelte Dudleyt, és cuppanós csókot nyomott az arcára.

Harry tisztában volt vele, hogy Dudley csak azért viseli el Marge néni ölelgetését, mert jól megfizetik érte. És lám, mikor kiszabadult a néni karjából, kövér mancsában már ott is lapult egy ropogós húszfontos bankó.

— Petunia!

Marge néni úgy robogott el Harry mellett, mintha a fiú a berendezés része volna. Megcsókolták egymást Petunia nénivel, pontosabban Marge néni nekinyomta súlyos állkapcsát Petunia néni kiálló pofacsontjának.

Vernon bácsi belépett a házba, és joviálisan mosolyogva becsukta maga mögött az ajtót.

— Egy teát, Marge? — kérdezte. — Mit adhatunk Marcangnak?

— Marcang majd iszik a csészealjamból — felelte Marge néni, majd az egész társaság bevonult a konyhába, ügyet sem vetve a bőrönddel álldogáló Harryre.

Harry nem vette zokon a dolgot, sőt örült neki, hogy addig sem kell a néni közelében lennie. Szó nélkül elindult, hogy felvigye a koffert a vendégszobába, és cseppet sem szaporázta a lépteit.

Mire visszaért, és belépett a konyhába, Marge néninek már felszolgálták a teát és a süteményt, s Marcang is zajosan lefetyelt a sarokban. Harry látta, hogy Petunia néni arca fájdalmasan megvonaglik a kínosan tiszta padlóra fröccsenő tea és nyálcseppek láttán. Nagynénje gyűlölte az állatokat.

— Ki vigyáz a többi kutyádra, Marge? — érdeklődött Vernon bácsi.

— Oh, hát Fubster ezredes — harsogta Marge néni. — Mióta nyugállományba vonult, még örül is, ha akad valami elfoglaltsága. De szegény öreg Marcangot nem hagyhattam otthon. Ő belebetegszik, ha nem lehet velem.

Mikor Harry leült, Marcang morogni kezdett. Ez végre Harryre irányította Marge néni figyelmét.

— Nocsak! — csattant fel. — Te még mindig itt vagy?

— Igen — felelte Harry.

— Csak ne helyeselj nekem ilyen flegmán! Elég nagy áldozat Vernontól és Petuniától, hogy eltartanak téged. Én biztos nem tűrnélek meg a házamban. Ha az én küszöbömre raktak volna le, rövid úton az árvaházban kötöttél volna ki!

Harryből kis híján kibukott a válasz, hogy szívesebben lakna az árvaházban, mint Dursleyéknál, de aztán eszébe jutott a roxmortsi engedély. Inkább befogta hát a száját, és fanyar mosolyt erőltetett az arcára.

— Ne vigyorogj nekem! — ripakodott rá Marge néni. — Látom már, még mindig ugyanolyan semmirekellő vagy, mint mikor utoljára láttalak. Azt hittem, az iskolában talán beléd vertek valami jó modort. — A néni nagyot kortyolt a teájából, megtörölte a bajuszát, majd folytatta: — Hova is küldtétek a kölyköt, Vernon?

— A Szent Brútuszba — vágta rá Vernon bácsi. — Kimondottan az ilyen reménytelen esetekre specializálódott intézet.

— Értem — bólintott Marge néni, majd ismét Harryhez fordult. — Aztán mondd csak, használják-e a nádpálcát abban a Szent Brútuszban?

— Hát…

Vernon bácsi, aki a néni háta mögött ült, biccentett.

— Igen — felelte Harry, majd merő szorgalomból hozzátette: — Rendszeresen.

— Nagyon helyes — bólogatott Marge néni. — Én nem veszem be a divatos elméleteket arról, hogy nem szabad verni a gyerekeket. Aki megérdemli, az megérdemli, és százból kilencvenkilenc esetben egy kiadós nyakleves a megoldás. Téged gyakran náspángolnak el?

— Persze — sietett a válasszal Harry. — Nap mint nap.

Marge néni szeme összeszűkült.

— Még mindig nem tetszik a modorod, kölyök. Ha ilyen nyugodtan tudsz beszélni a fenyítésekről, akkor nyilván nem ütnek elég nagyot. Petunia, szerintem írnod kellene nekik. Mondd meg nekik kerek-perec, hogy beleegyezel a szigorú testi fenyítés alkalmazásába a nevelt fiad esetében.

Vernon bácsi talán attól tartott, hogy Harry megfeledkezik a megállapodásukról, mert gyorsan témát váltott.

— Hallgattad a reggeli híreket, Marge? Mit szólsz ahhoz a szökött fegyenchez?

Marge néni kezdte egyre otthonosabban érezni magát Dursleyéknál. Harry már-már nosztalgiával gondolt a korábbi, vendégmentes életre a Privet Drive 4. szám alatt. Vernon bácsi és Petunia néni látni sem szerették Harryt, s a fiú bármikor örömmel visszavonult. Marge néni viszont ragaszkodott hozzá, hogy Harry mindig szem előtt legyen, mert így elharsoghatta újabb és újabb nevelési ötleteit. Imádta összehasonlítani Harryt Dudleyval, és az volt a kedvenc szórakozása, hogy drága ajándékokkal traktálta unokaöccsét, közben pedig kihívóan meredt Harryre. Nyilván ki akarta provokálni belőle a kérdést, hogy ő miért nem kap semmit. Emellett gyakran tett gonosz célzásokat Harry jellemhibáinak okára.

— Vernon, ne magadat okold érte, hogy a fiú olyan, amilyen — mondta a harmadik napon, ebéd közben. — Ha egy alma belülről rohad, hiába fényesíted a héját.

Harry igyekezett az evésre koncentrálni, de ennek hallatán remegni kezdett a keze, és arca kipirosodott a dühtől. Gondolj az engedélyre, hajtogatta magában. Gondolj Roxmortsra. Ne válaszolj. Ne pattanj fel…

Marge néni felemelte borospoharát.

— A tenyésztés szabályai itt is érvényesek — folytatta. — Vegyük például a kutyákat. A korcs szukának mindig korcs kölyke születik…

Ebben a pillanatban Marge néni kezében felrobbant a borospohár. Üvegszilánkok repültek szanaszét — a néni köpködött és pislogott, vörös képén patakokban csorgott a bor.

— Marge! — sikkantott Petunia néni. — Marge, nem sebesültél meg?