Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Rohánnak eszébe jutott az antianyagvető, de az erő alkalmazásának sem lett volna értelme, hiszen nem voltak olyan belső terek, ahová érdemes lett volna behatolni.

A viharos erejű szél csípős homokförgetegeket kergetett a magas bástyák között. A feketéllő lyukak szabályos mozaikjait belepte a homok, amely az építmények lábainál kis patakokban leperegve miniatűr lavinákhoz hasonló, meredek kúpokban gyűlt össze. Szűnni nem akaró, kásás nesz kísérte őket végig útjukon. Az önjáró Geigerek kelepelő antennái és ingázó csövei, az ultrahangmikrofonok és a sugármérők hallgattak. Csak a kerekek alatt csikorgott a homok, az erőlködő motorok bőgése is kihagyott, amikor kanyarodva irányt változtattak; a menetoszlop hol eltűnt az óriási tömegek hideg és mély árnyékában, hol pedig ismét előbukkant a skarlátvörösen csillogó homokban.

Végre elértek a tektonikus töréshez. Ez száz méter széles szakadék volt, látszólag feneketlenül tátongott, s a valóságban is roppant mély lehetett, mert még azok a homokzuhatagok sem tudták megtölteni, melyeket a meg-megújuló széllökések söpörtek le partjairól. Megálltak, és Rohán repülő felderítő robotot küldött át a másik oldalra. Képernyőn figyelte, mi kerül a gép televíziós lencserendszerének látómezejébe, de semmi újat sem tudott felfedezni. Egy óra múlva visszahívták a felderítőt, s mikor az elfoglalta helyét a többi gép között, Rohán rövid eszmecserét folytatott Ballminnal és Gralev fizikussal, akik egy kocsiban ültek vele, s úgy határozott, hogy néhány romot alaposabban megnéznek.

Először ultrahangos mélységmérővel próbálták megállapítani, milyen vastag homokréteg borítja a “holt város utcáit”. Kegyetlen munka volt.

Az ismételt mérések eredményei nem egyeztek, valószínűleg azért, mert az alapzatot alkotó szikla kristályai megsínylették a hatalmas törés okozta megrázkódtatást. Úgy látszott, hogy a teknőszerűen horpadt terepet héttől tizenkét méterig terjedő homoktakaró tölti ki. Kelet felé, az óceán irányában indultak el, és miután tizenegy kilométeren át kanyarogtak a sötétlő romok között, melyek egyre jobban belesüppedtek a homokba, végül teljesen eltűntek, s kopár sziklákhoz értek. Így olyan magasan szakadt le a tengerpart, hogy a sziklák lábát verdeső hullámok zaja alig hallható neszként jutott el hozzájuk. Ez a csupasz, homokmentes, természetfölöttien sima sziklavonulat, mely a meredek partvonalat képezte, észak felé hegycsúcsok halmazává tornyosult, és szaggatott körvonalát az óceán tükrére vetítette.

A maguk mögött hagyott “város” most vörhenyes ködbe merült, csupán szabályosan kirajzolódó, fekete vonal látszott belőle. Rohán kapcsolatot teremtett a Legyőzhetetlennel, tájékoztatta az asztrogátort eddigi eredményeikről, amelyek tulajdonképpen a nullával voltak egyenlők, majd pedig, továbbra sem feledkezve meg az elővigyázatossági rendszabályokról, a menetoszlop visszaindult a romokhoz.

Útközben kisebb baleset történt. A bal szélen haladó energorobot, valószínűleg apróbb irányítási hiba következtében, túlságosan kiszélesítette az erőtér hatókörét, amely ily módon súrolta az egyik, élekben végződő, viaszlépszerű építmény oldalát. A térerősség intenzitását mérő műszerekkel összekapcsolt antianyagvető, amelyet valaki úgy állított be, hogy támadás esetén automatikusan reagáljon, az erőleadásban jelentkező ingadozást annak félreérthetetlen jeleként értelmezte, hogy valaki megpróbált áttörni az erőtéren, és rálőtt az ártatlan romra.

Az összegörbült építmény, amely egy földi felhőkarcoló nagyságával vetekedhetett, szinte teljes egészében elvesztette piszkosfekete színét, átizzott, és vakítóan felragyogott, hogy aztán a másodperc töredéke alatt fortyogó fémesőként záporozzon szerteszét. Amint a talajra hullottak, elpárologtak a nagy hőmérsékleti különbség miatt. Az annihiláció következtében ugrásszerűen megnőtt a sugárzás, a Geigerek automatikusan bekapcsolták a riasztóberendezéseket, Rohán pedig szitkozódott, és megígérte, hogy alaposan ellátja a baját annak, aki így programozta be a készüléket.

Sok időt vesztegetett el, amíg lefújta a riadót, és tájékoztatta a Legyőzhetetlent, ahonnan észrevették a vakító villanást, s azonnal érdeklődtek, hogy mi volt az.

— Legalább annyit megtudtunk, hogy fémes anyagról van szó.

Valószínűleg wolframés nikkelötvözet volt — mondta Ballmin, aki nem törődött a hirtelen riadalommal, hanem megragadta az alkalmat, és színképelemzésnek vetette alá a romokat nyaldosó lángot.

— Fel tudná becsülni a korukat? — kérdezte Rohán, miközben letörölte az arcára és kezére rakódott finom homokot. Már maguk mögött hagyták a roncs összekunkorodott darabját, amely túlélte a katasztrófát; s most tört szárnyként lógott az útra, ahol elhaladtak. — Nem. Annyit mondhatok, hogy pokolian régiek. Pokolian régiek — ismételte.

— Meg kellene néznünk közelebbről… és nem kérdezem meg az öreget, engedi-e, vagy sem — tette hozzá Rohán hirtelen elhatározással.

Bonyolult objektum előtt álltak meg, amelynek oldalágai közös középpont felé tartottak. Két villanyfáklya jelezte, hogy az erőtéren rés nyílt. Közelről minden zavarosnak látszott. Az építmény oromzatát “drótkefékkel” borított háromszögletű lemezek alkották, belülről ezeket a lemezeket ágvastagságú rudak rendszere tartotta; kívülről még valamiféle szabályosságot is mutattak, de bent, mikor erős reflektorok fénye mellett megpróbáltak benézni, a rúderő összesűrűsödött, vastag fonatokra bomlott, majd ismét összeállt, így együtt az egész gigászi sodronyhoz hasonlított, amely millió és millió összecsavart vezetékből készült. Villanyáram, polarizáció vagy maradék mágnesesség nyomait keresték bennük, végül még radioaktivitást is — mindhiába.

Az erőtér bejáratát jelző zöld villanyfáklyák nyugtalanul pislogtak.

Fütyült a szél, és különös dalba kezdtek a fémerdőn átsüvítő légtömegek.

— Mi lehet ez az átkozott dzsungel?

Rohán letörölte az izzadt arcára tapadó homokot. Ballminnal együtt a repülőfelderítő alacsony korláttal körülvett fedélzetén állt, amely tízegynéhány méter magasságban lebegett velük az “utca” fölött, ha lehet így nevezni azt a homokkal borított, háromszögletű térséget, amely két roncs találkozásakor adódott. Mélyen alattuk álltak a gépek és a játékfigurákhoz hasonló emberek, akik hátrahajtott fejjel nézték őket a magasban.

A felderítő továbbrepült. Most az éles pengékkel teli feketés fémfelület fölött voltak, melynek összeroncsolt, girbegurba lapjait helyenként ama bizonyos háromszögletű lemezek borították, de ezek sem feküdtek egy síkban: hol oldalra, hol felfelé görbültek, betekintést nyújtva a belül tátongó sötétségbe. A fémágacskák és a viaszlépszerű tálcák kusza szövevénye olyan sűrű volt, hogy nemcsak a napfény nem tudott rajta áthatolni, de a reflektorok sugarai is erőtlenül vesztek el benne.

— Mit gondol, Ballmin, mi lehet ez? — ismételte Rohán. Harapós kedvében volt. Homloka kivörösödött, szeme égett a sok törölgetéstől, még a bőre is fájt, és néhány percen belül továbbítania kellett újabb jelentését a Legyőzhetetlennek, holott még azt sem tudta, hogyan nevezze azt a jelenséget, melyet le kell írnia.

— Nem vagyok látnok — felelt a tudós. — Még régész sem. Egyébként az az érzésem, hogy még a régészek sem tudnának válaszolni erre a kérdésre. Mégis mintha… — elhallgatott.