Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Murányi Beatrix fordítása

E könyv kéziratát Péter E. Hogarth professzor hátrahagyott iratai között találtuk. Sajnos, a nagy tudósnak — betegsége miatt — nem maradt ideje, hogy sajtó alá rendezze és végleg lezárja ezt a kéziratot, amelyen sokáig dolgozott. Nem kedvtelésből, inkább kötelességérzetből vállalta ezt a számára szokatlan munkát, és nem szívesen beszélt róla még velünk sem, akiket barátságával tüntetett ki. Ezért a kézirat sajtó alá rendezése során felmerültek bizonyos homályos és vitás kérdések. Hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a szöveget ismerő személyek némelyike ellenezte a kézirat kiadását, azt állítva, hogy az elhunyt professzornak nem állt szándékában művét nyilvánosságra hozni. De erre vonatkozólag semmilyen írásos nyilatkozata nem maradt fenn, így joggal vélhetjük, hogy a fenti nézet alaptalan. Kétségtelennek látszott viszont, hogy a mű befejezetlen, ugyanis nem volt címe, és csak fogalmazvány formájában sikerült megtalálni azt a különálló részt, amely — erre nézve teljes a bizonytalanság — a könyv bevezetője vagy utószava lett volna.

Mint az elhunyt barátja és kollégája, akit a végrendelkező az írásos hagyaték kezelésére kijelölt, végül úgy döntöttem, hogy az egész mű megértéséhez fontos töredéket előszóként teszem közzé. Az Úr hangja címet Mr. John F. Killer kiadó javasolta, akinek ezúton kívánok köszönetet mondani Hogarth professzor utolsó művének kiadásához nyújtott értékes segítségéért. Szeretném köszönetemet kifejezni Mrs. Rosamond T. Shellingnek is, aki nagy gonddal végezte az előkészítő munkákat és a szöveg korrektúráját.

Lehet, hogy sok olvasómat megbotránkoztatják az alábbi szavak, mégis kötelességemnek érzem, hogy kimondjam őket. Olyan jellegű könyvet, mint ez, még sohasem írtam, és mivel a matematikusok nem szokták műveiket személyes vallomásokkal kezdeni, talán nekem sem kellett volna ilyesmire vetemednem.

Tőlem független körülmények folytán lettem részese azoknak az eseményeknek, amelyeket leírni készülök. Később kiderül, miért fűzöm a leíráshoz ezt a vallomásfélét. Magamról akarván szólni, valamilyen vonatkoztatási rendszert kell választanom; legyen ez legutóbb megjelent életrajzom, Harold Yowitt professzor műve. Yowitt azt írja, hogy a legnagyobb formátumú szellem vagyok, mert a napjainkban felmerülő problémák közül mindig a legnehezebbeket rohamoztam meg. Rámutat, hogy nevem mindig ott szerepel, ahol a tudományos örökség radikális lerombolásán és új fogalmak kiépítésén munkálkodtak, például a matematikai forradalomban, az etika fizikalizálásában vagy a MAVO-tervben.

Mikor odáig értem az olvasásban, ahol a rombolásról esik szó, pusztító hajlamaim említése után további és merészebb következtetéseket vártam, és azt gondoltam, végre igazi életrajzíróm akadt, aminek egyébként korántsem örültem, mert kitárulkozni nem ugyanaz, mint lelepleződni. De Yowitt, mintha megijedt volna éleslátásától, később — következetlenül — visszatér a rólam alkotott közkeletű képhez, a hangyaszorgalmú, szerény géniusz képéhez, néhány közismert anekdotát is idézve.

Nyugodtan felrakhattam hát a könyvet a polcra, többi életrajzom mellé, mert akkor még nem sejtettem, hogy rövidesen így nekirontok hízelgő dalnokomnak. Mellesleg észrevettem, hogy már alig van hely a polcon. Eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtam Yvor Baloyne-nak: akkor halok meg, amikor ez a polc megtelik. Tréfának vette, én pedig nem tiltakoztam, holott szilárd meggyőződésemet fejeztem ki, amely dőre ugyan, de teljesen őszinte. Így hát — Yowittra visszatérve — ismét megúsztam, vagy megint pórul jártam, és hatvankettedik évemben, huszonnyolc rólam szóló kötettel a polcomon, teljesen ismeretlen maradok. De szabad-e így beszélnem?

Yowitt professzor úgy írt rólam, ahogy a szabályok diktálják, és ezeket a szabályokat nem ő találta ki. A különféle közéleti személyiségeket más-más szemmel nézik. A nagy művészek gyarlóságait szabad tollhegyre tűzni, sőt némelyik életrajzíró alighanem úgy véli, hogy a művészlélek kötelező tartozékai az apró aljasságok. De ami a nagy tudósokat illeti, még mindig kötelező a régi sztereotípia. A művészekben már a testhez bilincselt szellemet látjuk, az irodalomtörténészek említést tehetnek Oscar Wilde homoszexualitásáról, de bajos elképzelni, hogy egy tudománytörténész ilyesmiket írjon a nagy fizikusokról. Tökéletes, gáncs nélküli lovagokra van szükségünk, és ezen a történelmi változások csak annyit módosítanak, hogy mindig másutt keressük őket. A politikus lehet hitvány alak és mégis nagy politikus, ellenben a hitvány zseni, az contradictio in adiecto: a hitványság kizárja a zsenialitást. Így követelik manapság a szabályok.

Egy michigani pszichoanalitikus csoport ugyan megpróbált változtatni ezen, de a trivialitás bűnébe esett. A fizikusok teoretizáló hajlamát ezek a kutatók a szexuális gátlásokból vezették le. A pszichoanalízis, mint tudomány, megmutatja az emberben az állatot, amelyet ugyan a lelkiismeret megnyergelt, de az eredmény gyászos: az állat kényelmetlenül izeg-mozog a jámbor lovas alatt, és a lovas sem érzi magát jobban, mert nemcsak azon fáradozik, hogy az állatot megfékezze, hanem még azon is, hogy láthatatlanná tegye. Ez a koncepció, amely szerint mindannyiunkban ott ficánkol a régi állat, hátán az új értelemmel, a primitív mitológiai képzetek elegye.

A pszichoanalízis gyermeteg, iskolás módon tálalja az igazságot: brutálisan és sebbel-lobbal közli velünk a dolgokat, és a sokkhatás révén kényszerít engedelmességre. Sokszor előfordul, mint ebben az esetben is, hogy az egyszerűsítés, bár határos az igazsággal, olyan silány, hogy semmivel sem ér többet a hazugságnál. Megint felvonultatják előttünk a manicheus ölelésben összefonódott démont és angyalt, vadállatot és istent, és az ember megint felmentette saját magát, mint a belé költözött és az ő bőrében dulakodó erők csataterét. Ezért a pszichoanalízis elsősorban iskolás módszer. A botrányok tükrében mutatja meg az embert, a lét egész drámája a disznó és a szublimált szellem között játszódik le, és ez utóbbivá a kultúra erőfeszítése formálhatja át a disznót.

Voltaképpen tehát hálásnak kell lennem Yowitt professzornak, hogy képemet a klasszikus stílusban festette meg, és nem a michigani pszichológusok módszereit alkalmazta. Nem akarok kedvezőbben szólni magamról, mint ők szólnának, de mégiscsak van különbség a karikatúra és a portré között.

Bár nem hiszem, hogy az, akiről az életrajzot írják, többet tudna a témáról, mint az életrajzírók. Csakhogy ez utóbbiak előnyösebb helyzetben vannak, mert a homályos pontokat az adatok hiányával magyarázhatják, minek folytán vélelmezhetik, hogy a leírt személy, ha élne és ha akarná, megadhatná nekik a hiányzó információt. Pedig a leírt személynek önmagáról csak hipotézisei vannak, amelyek mint szellemi termékek ugyan érdekesek, de semmiképp sem tekinthetők e hiányzó tégláknak.

Kellő leleménnyel voltaképpen mindenki írhat magáról egész sereg életrajzot, amelyeknek halmazában nincs más közös elem, mint a tények váza. Sok fiatal, tehát tapasztalatlanul naiv ember, még ha okos is, valószínűleg cinikusnak találja ezt a megállapításomat. Tévednek, mivel ez nem erkölcsi, hanem ismeretelméleti probléma. A metafizikai hitek mennyisége egyáltalán nem marad el ama különféle hitek száma mögött, amelyeket az ember önmagáról táplálhat — egymás után, élete különböző szakaszaiban, sőt olykor egyidejűleg.