Stanislaw Lem: Az Úr Hangja

Ha ez nem volt téboly, akkor semmi sem az. A Feladó tehát bizonyos lényekre, bizonyos civilizációkra gondolt, de nem mindegyikre, sőt nem is mindazokra, amelyeknek elég fejlett a technológiájuk. Milyen civilizációk az igazi címzettek? Nem tudom. Annyit mondhatok: ha a Feladók szándéka szerint az információ nem bennünket illet, akkor nem is fogjuk megérteni. Nagyon bízom bennük — mert eddig még nem csalódtam.

De nem lehetett csupán a körülmények véletlen egybeesésének sorozata az egész? Hogyne lehetett volna! Hát nem véletlenül fedezték fel magát a neutrínókódot? Miért ne keletkezhetett volna véletlenül? Hátha csak véletlenül nehezíti meg a nagy szerves molekulák felbomlását, véletlenül ismétlődik, és a Legyek Ura is csak véletlenül keletkezett. Mindez lehetséges. Sok mindenre képes a véletlen. Úgy kavarhatja a hullámokat, hogy apálykor egy mély emberi lábnyom maradjon a sima homokon.

A hitetlenkedés olyan, mint a sokszorosra növelt mikroszkópos nagyítás: az éles kép végül elmosódik, mert a végső dolgokat nem lehet meglátni, létezésükre csak következtetni lehet. A világ egyébként megy tovább a maga útján, mióta a Terv lezárult. Már nem divat, hogy a tudósok, politikusok és napi hírességek a kozmikus értelemről nyilatkozzanak. A Békatojásnak hasznát lehet venni, tehát a költségvetési milliók nem vesztek kárba. A kódot nyilvánosságra hozták, és most kedvére törheti rajta a fejét a hóbortosok raja, akik régebben az örökmozgót és a szögharmadolást találták fel, azonkívül mindenki tetszése szerint hihet abban, amiben csak akar. Különösen, ha hitének, mint az enyémnek, nincs semmilyen gyakorlati következménye. Hiszen nem zúzott porrá. Ugyanolyan vagyok, mint mielőtt a Tervhez kerültem. Nem változott semmi.

Végezetül elmondanám, mit tudok a Terv embereiről. Említettem már, hogy Donald, a barátom meghalt. Elvitte a sejtosztódás statisztikai devianciája: a rák. Yvor Baloyne nemcsak professzor és rektor, hanem annyit dolgozik és lót-fut, hogy nem is tudja, milyen boldog. Rappaport doktorról nem tudok semmit. Írtam neki az Institute for Advanced Study címére, de visszajött a levél. Dill Kanadában van — egyikünknek sincs ideje levelezni.

De mire jók ezek a megjegyzések? Mit tudok egykori társaim titkos félelmeiről, gondolatairól és reményeiről? Sohasem tudtam leküzdeni az ember és ember közötti távolságot. Az állat minden érzékével a maga Ittjéhez és Mostjához kötődik, de az ember el tud szakadni a maga pillanatától. Emlékezik, együtt érez másokkal, bele tudja képzelni magát embertársai állapotában és érzéseibe — ami szerencsére nem igaz. Hiába is próbálkozunk ilyen álbeleéléssel és másokba költözéssel, csak önmagunkat tudjuk ködösen, homályosan elképzelni. Hová is jutnánk, ha igazán együtt érezhetnénk másokkal, ha velük éreznénk, helyettük szenvednénk? Az evolúció dicséretes ajándéka — bár az állatokhoz hasonlít bennünket —, hogy az emberi fájdalmak, félelmek, szenvedések elenyésznek a személyes halállal, a szárnyalásokból és bukásokból, gyönyörökből és kínokból semmi sem marad. Ha minden boldogtalan, gyötrődő ember érzéseiből csak egyetlen atom is megmaradna, ha így gyarapodna a nemzedékek öröksége, ha egyetlen szikra is átpattanhatna embertől emberig, betöltené a világot a zsigerekből felszakadó üvöltés.

Olyanok vagyunk, mint a csigák, ki-ki a maga faleveléhez tapad. Matematikám oltalmába helyezem magam, és ha nem elegendő, akkor elmormolom Swinburn egyik versének néhány sorát:

Megszabadulni végre! Menj remény, szerelem! Nézünk hány istenségre s köszönjük szüntelen, hogy nem örök az élet, hogy holt nem kel, nem ébred, s folyó bármerre téved, tengerben elpihen.

(Murányi Beatrix fordítása)