Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Sinester előadása általános megrökönyödést váltott ki. Most aztán igazán a bőség zavarával kerültünk szembe! Az egyik szerint a jelzés természetes képződmény, egy haldokló világegyetem végső „neutrínóakkordja”, melyet a világ és az antivilág közötti „résen” keresztül bevés egy neutrínóhullámba, mintha utolsó csókkal illetné, bélyeget nyomna rá — a másik szerint egy réges-rég nem létező civilizáció végrendelete! Imponáló alternatíva!

Mind a két nézetnek akadtak hívei közöttünk. Megjegyezték, hogy a közönséges, vagyis természetes kemény sugárzásban vannak frakciók, amelyek növelik a mutációk sebességét, tehát meggyorsíthatják az evolúció menetét, más frakcióknak pedig nincs ilyen hatásuk, amiből nem következik, hogy az előbbiek jelentenek valamit, az utóbbiak nem. Egy darabig mindenki egyszerre beszélt. Úgy éreztem, egy új mitológia bölcsőjénél állok. Végrendelet. és mi Amazok utószülöttei vagyunk.

Hozzászóltam a vitához, mert elvárták tőlem. Azzal kezdtem, hogy rámutattam: a síkon tetszőleges számú ponton keresztül tetszőleges számú görbét lehet húzni. Sohasem tekintettem feladatomnak, hogy maximális számú különböző hipotézist gyártsak, hiszen végtelen sokat lehet kitalálni. Ahelyett, hogy világegyetemünket és elődeit hozzászabjuk a jelzéshez, elegendő például kijelenteni: vevőkészülékünk primitív abban az értelemben, ahogyan a nem eléggé szelektív rádiókészülék. Több állomás szól rajta egyszerre, s ebből hangzavar támad. Ha pedig olyan ember hallgatja a szavakat, aki egyik nyelvet sem érti, szépen magnóra veheti az egészet, aztán törheti rajta a fejét. Lehet, hogy mi is ilyen műszaki hiba áldozatai vagyunk.

Az úgynevezett levél talán több adást rögzít egyszerre. Ha feltételezzük, hogy a galaktikában az automatikus adók éppen ezen a „hullámhosszon” működnek, ebben a sávban, amelyet mi egyetlen közlőcsatornának tekintünk, akkor még a jelzések folytonos ismétlődése is megmagyarázható. Talán olyan jelzések, amelyek segítségével a „civilizációs közösséget” alkotó társadalmak rendszeresen szinkronizálják műszaki berendezéseiket, például valamiféle csillagtechnikai készülékeket.

Ez megmagyarázná a jelzések örökös visszatérését. Nehezen fér viszont össze a Békatojással, bár, ha nagyon igyekszünk, a szintetikus Békatojást is beleszoríthatjuk ebbe a magyarázatba. Mindenesetre szerényebb, tehát ésszerűbb is azoknál a hatalmas vízióknál, amelyeket az imént hallottunk. Van egy rejtély a jelzésen kívül, amelyet nem értünk, mégpedig az, hogy a jelzés magányos. Nagyon sok ilyennek kellene lennie. De az egész világegyetemet átfabrikálni, hogy ezt a talányt megoldjuk — ekkora fényűzést nem engedhetünk meg magunknak. Hiszen tekinthetnénk a jelzést a szférák zenéjének is, himnusznak, neutrínó-fanfarnak, amellyel a Fejlett Civilizáció például egy szupernóva fellobbanását köszönti. Apostoli is lehet a levél: ez a mi Igénk, amely Testté lőn, és vele szemben ott a Békatojás, amely mint Legyek Ura, tehát a sötétség gyümölcse, a jelzés — és a világ — manicheus természetére utal. Meg kellene állapodnunk, hogy nem folytatjuk az efféle fejtegetéseket. Alapjában véve mind a két koncepció konzervatív, főleg Learney-é, mert az empirikus álláspont kétségbeesett védelmezésére vezethető vissza. Learney ragaszkodik az egzakt tudományok hagyományos álláspontjához, amelyek kezdettől fogva a természet és nem a kultúra jelenségeivel foglalkoztak, hiszen csak „a világmindenség anyagainak” fizikája vagy kémiája létezik, a kultúra fizikájáról vagy kémiájáról még sohasem hallottunk. Learney nem hajlandó lemondani arról, hogy a világegyetemet jelentések nélküli, tisztán fizikai objektumnak tekintse, tehát úgy viselkedik, mint aki a kézírásos levelet szeizmogram gyanánt tanulmányozza. Végső soron a levél is, a szeizmogram is bizonyos fajta bonyolult görbe vonal.

Sinester hipotézise, mondtam, arra a kérdésre próbál válaszolni: öröklődnek-e az egymást követő világegyetemek tulajdonságai? Válaszában a mi kódunk mesterséges képződmény ugyan, de nem levél. Végezetül felsoroltam mindkettőjük töméntelen légből kapott feltevését: az anyag negatív kidudorodása, amely az összehúzódás végső pontján információvá sűrűsödik, a neutrínóhullámba égetett „atomteremtő” bélyeg; mindez ex definitione sohasem ellenőrizhető, mert ott történik, ahol már nemcsak élőlények nincsenek, de fizika sincs. Nem egyéb ez, mint a síron túli életről folytatott vita, fizikai műszavakkal álcázva. Vagy holmi „philosophy fiction”, a science fiction analógiájára. A matematikai köntös mítoszt takar; ebben az idők jelét látom, de semmi többet.

Ettől persze még magasabbra csapott a vita lángja. A vége felé Rappaport váratlanul előállt, hogy ő tud „még egy hipotézist”. Ez olyan eredeti volt, hogy érdemes idézni. Rappaport azt a tézist védelmezte, hogy a „mesterséges” és a „természetes” közötti különbség nem teljesen objektív, nem abszolúte adott, hanem viszonylagos, és az alkalmazott vonatkoztatási rendszertől függ. Az élő szervezetek anyagcseretermékeit természetes képződménynek szokás tekinteni. Ha nagyon sok cukrot eszem, a fölösleget a veséim kiválasztják. Mármost az, hogy a vizeletemben lévő cukor „mesterséges” vagy „természetes”, az én intenciómtól függ. Ha szándékosan ettem annyi cukrot, hogy a vizeletemben megjelenjen, mert ismerem a jelenség mechanizmusát, és előre láttam cselekvésem következményeit, akkor a cukor jelenléte „mesterséges” lesz, de ha csak azért ettem a cukrot, mert ízlett, akkor jelenléte „természetes”. Ezt be is lehet bizonyítani. Ha valaki a vizeletemet vizsgálja, és előzőlég megállapodtunk, akkor a vizeletben talált cukor információs jel lehet a számára. A cukor például azt jelenti: „igen”, a cukor hiánya: „nem”. Ez szimbólumot alkalmazó jelzésfolyamat, teljes mértékben mesterséges, de csak kettőnk között. Aki nem ismeri megegyezésünket, semmit sem tud meg róla a vizelet vizsgálatából. Ez abból következik, hogy a természetben és a kultúrában egyaránt kizárólag a „természetes” jelenségek léteznek „igazán”, „mesterségessé” pedig csak azáltal válnak, hogy megegyezéssel vagy cselekvéssel egy bizonyos kapcsolatot létesítettünk közöttük. „Abszolút mesterségesek” csak a csodák, amelyek lehetetlenek.

E bevezető után mérte ránk Rappaport a végső csapást. Tegyük fel, mondta, hogy a biológiai fejlődés kétféle úton haladhat: vagy különálló élőlényeket hoz létre, melyekből aztán értelmes lények lesznek, vagy pedig a másik ágon, „nem értelmes”, de rendkívül magas szervezettségű bioszférákat teremt, például „élőhús-erdőket” vagy más efféle vegetációt, s ez az élő anyag a nagyon hosszú fejlődés során az atomenergia felhasználását is elsajátítja. De nem olyan módon, ahogy mi az atombombák vagy atomreaktorok technikáját elsajátítottuk, hanem úgy, ahogy testünk „elsajátította” az anyagcserét. A metabolizmus termékei ekkor radioaktív jelenségek lesznek, később pedig akár neutrínósugárzás, amely csupán „ürüléke” az illető bolygónak, a rajta élő szervezetnek, és ezt veszszük mi a „csillagkód” formájában. Ha így áll a dolog, egészen természetes folyamatról van szó, mert az illető lények senkinek semmit nem akartak küldeni, semmit sem szándékoztak közölni, a sugárzás csupán anyagcseréjük szükségszerű terméke, amelyet szervezetük kiválaszt. De az is lehetséges, hogy más bolygóméretű élő szervezetek az űrben hagyott ilyen „nyomokból” szereznek tudomást az előbbiek jelenlétéről. Akkor közlésfolyamat megy végbe közöttük.