Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Azon az éjszakán, a nagy invertor csarnokában, a telefirkált papírlapok fölött nemcsak azért fogott el az a hirtelen rosszullét, nemcsak azért szédültem meg, és sötétedett el a szemem előtt a világ, mert a hosszú hetek óta tartó lidércnyomás hirtelen eloszlott, hanem azért is, mert abban a percben kézzelfoghatóan megéreztem az O nagyságukat. Megértettem, mit jelenthet, mi lehet a civilizáció. Ha ezt a szót halljuk, ideális egyensúlyra, etikai értékekre, önnön gyengeségünk leküzdésére gondolunk, és ahhoz kapcsoljuk, ami a legjobb bennünk. De a civilizáció mindenekelőtt az a tudás, amely száműzi a lehetséges helyzetek sorából éppen az olyan, nálunk mindennapos helyzeteket, amikor több milliárd lény legjobb fejei az egyetemes halál számvetése fölé hajolnak, csinálva, amit nem akarnak, amitől irtóznak, mert nincs más választásuk. Az öngyilkosság nem megoldás — változtatott volna egy hajszálnyit is a munka további menetén, a csillogó helikopterek sáskajárásán, ha mi ketten megöljük magunkat? Ha előre láttak ilyen helyzeteket, annak csak egyetlen magyarázatát találom: valamikor hozzánk hasonlóak voltak, vagy ki tudja, talán most is azok.

Nem mondtam-e könyvem elején, hogy csak az alapjában gonosz lény tudja, mekkora szabadságra tesz szert, amikor jót cselekszik? A levél létezett, elküldték, idehullott a Földre, a lábunk elé, neutrínóesője már akkor áztatta a Földet, amikor a mezozoikum sárkánygyíkjai a karbonkori erdők mocsarait szántották hasukkal, amikor a prométheuszinak nevezett kőkorszakbeli ember lerágott egy csontot, és meglátta benne az első buzogányt. És a Békatojás? Úgy sejtem: torz részlet, elferdítette a mi tudatlanságunk és ügyetlenségünk, de tudásunk is, melyet kificamít az egyoldalú pusztító szándék. Torz részlet, de mégiscsak annak a töredéke, amit a levél már elküldése puszta tényével feltételez. Meggyőződésem, hogy nem hajították a sötétségbe, mint követ a vízbe. Kiáltásnak szánták, amelynek visszhangja lesz — ha meghallják és megértik.

A helyes vételnek mintegy mellékterméke lett volna a visszajelzés, amely közli a Feladókkal, hogy a kapcsolat létrejött, és egyben tudatja, hol történt ez. Csak homályosan sejtem, hogyan működött volna ez a visszajelzés. A Békatojás energia-önellátása, önmagára irányuló magreakciói, amelyek semmi másra nem szolgálnak, mint az őket létrehozó állapot folytatására, azt bizonyítják, hogy tévedtünk, hibásan okoskodtunk, mert amikor legmesszebbre merészkedtünk, eljutottunk egy rejtélyes effektushoz, amely — egészen más körülmények között — nagy erejű impulzust tud felszabadítani, koncentrálni és visszahajítani a világűrbe. Igen, a Trex-effektus, amelyet Donald Prothero fölfedezett, a kód helyes megfejtése esetén visszajelzés lett volna, a Feladóknak szóló válasz. Erre következtetek alapvető mechanizmusából: a legnagyobb kozmikus sebességgel továbbított hatás, amely tetszőlegesen nagy energiát továbbít tetszőlegesen nagy távolságra. Ez az energia természetesen információközlésre és nem pusztításra való. Az a forma, amelyben a Trex nekünk megmutatkozott, torzulás következménye volt: a neutrínósugárzásban foglalt információ a szintézis folyamán eltorzult. A tévedés tévedésből fakadt — nem lehetett másként. Ez logikus, de ma is csak ámulni tudok azon a körültekintésen, amellyel a tévedések potenciálisan végzetes következményeit is elhárították, sőt többet mondok: nemcsak a tévedéseket tették ártalmatlanná, hanem azt az előre megfontolt, tudatos erőfeszítést is, amelynek az volt a célja, hogy az elrontott eszközből gyilkos fegyver legyen.

A metagalaktikában számtalan fajta pszichozoikum nyüzsög. A sok-sok civilizáció, amely csak némileg tér el a miénktől, de szintén nem egységes, szintén örökös torzsalkodásban, testvérgyilkos harcban tékozolja el erőit; évezredek óta újra meg újra megfejti a kódot, ugyanolyan ügyetlenül, mint mi; ők is mindig megpróbálnak fáradozásaik fura gyümölcseiből fegyvert csinálni — és nekik sem sikerül. Mikor szilárdult meg bennem a bizonyosság, hogy így van? Nem is tudom.

Csak legjobb barátaimnak, Yvornak, Donaldnak mondtam ezt el, és mielőtt végleg elhagytuk a telepet, még megosztottam ezt a magántulajdonomat a harapós Rappaport doktorral. Érdekes, hogy mind a hárman először lelkesen bólogattak, látszott rajtuk a megértés növekvő öröme, majd némi gondolkodás után azt mondták, hogy sejtelmeim — a számunkra adott világhoz képest — túlságosan szép egésszé állnak össze. Lehetséges. Mit tudunk a miénknél „jobb” civilizációkról? Semmit. Ta lán nem is illik hát olyan körképet festeni, amelyben valahol a keret alatt vagyunk láthatók, mint a galaktika szégyenfoltja, vagy mint a születés évszázadokig elhúzódó görcseiben megrekedt embriók egyike, vagy esetleg, Rappaport hasonlatával élve, mint egy egészen csinos újszülött, aki éppen most készül felkötni magát a köldökzsinórjára, amely mint kulturális oldalág, elszívja a tudás éltető nedveit természetes medrükből.

Nem tudom megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani meggyőződésemet. Nincsenek bizonyítékaim. A csillagkódban, a benne lévő információkban semmi sincs, ami arról tanúskodna, hogy a kódot olyan lények számára készítették, akik bármilyen szempontból jobbak nálunk. Talán csak túl sokáig bosszantott a megaláztatás, hogy akarva-akaratlanul az Easterlandek és Eeney-k vezényszavára menetelek; azért szőttem össze saját álmaim képére és hasonlatosságára a szentség egyetlen számomra lehetséges megfelelőjét, az Üdvözlet és Kinyilatkoztatás mítoszát, amelyet — magam is bűnösen — tudatlanságból és rosszakaratból elutasítottam?

Ha az ember nem törődik többé az atomok és a bolygók mozgásával, a világ nagyon védtelenné válik vele szemben, mert az ember akkor úgy magyarázhatja, ahogy akarja. Aki képzeletével harcol, képzeletébe fullad bele. Pedig azt akarná, hogy fantáziája a világra nyitott ablaknak bizonyuljon. Két évig vizsgáltunk egy dolgot — a végénél kezdve, a földre patakzó eredményeinél. Javaslom: induljunk most el a másik irányból. Elképzelhető-e józan ésszel, hogy fejtörőt küldenek nekünk, találós kérdést, galaktikus intelligenciatesztet? Ezt a felfogást képtelennek tartom: a szöveg nehézsége nem héj, amelyet át kell törni. Az üzenet nem mindenkinek szól — így látom a dolgot, és nem tudom másképp látni. Először is, nem szól a kizárólagos technikai fejlődés lépcsőjén alacsonyan álló civilizációknak, hiszen nyilvánvaló, hogy a sumerok vagy a karolingok nem is észlelhették a jelzést. De vajon csak a technikai ügyesség ismérve szab határokat a címzettek körének?

Nézzünk túl magunkon. A hajdani atomgyakorlótér ablaktalan szobájába zárva folyton arra kellett gondolnom, hogy a nagy sivatagot odakint a falakon túl meg a ráboruló sötét eget meg az egész Földet szakadatlanul, óráról órára, évszázadról évszázadra, korszakról korszakra átjárja a láthatatlan részecskék parttalan folyama, amely hírt hoz, és ez a hír éppúgy eljut a Naprendszer más bolygóira, más naprendszerekre, és hogy ezt a sugárzást az ismeretlen múltban, a tér ismeretlen zugában indították el útjára — és hogy ez valóban így van.

Mindezt vonakodva vettem tudomásul, túlságosan ellentmondott mindannak, amit megszoktam. Közben láttam egész vállalkozásunkat, a tudósok hadát az állam diszkrét felügyelete alatt, amely államnak én is polgára vagyok; lehallgató-hálózattal befonva kellett kapcsolatot teremtenünk a világűrben lakó értelemmel. Fáradozásunk egy globális játék tétje volt, beilleszkedett a Pentagon betonpincéit megtöltő számtalan fedőnév csillagrendszerébe, feltűnt egy páncélterem valamelyik polcán, az egyik „titkos” jelzésű irattartóban; fedelére ütve még egy rövidített jelzés, a MASTERS VOICE akcióé, amelyet már csírájában megfertőzött a téboly — micsoda gondolat, feltárni és foglyul ejteni azt, ami évmilliók óta kitölti a végtelen űrt, hogy mint magokat a citromból, gyilkos információt facsarjunk ki belőle!