Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Ekkor szót kértem, és kijelentettem: igazság szerint ő állítja a dolgot a feje tetejére, hiszen egész világegyetemet szerkesztett a levélhez, összehozott egy kozmoszt, amely megfelel a jelzés adott energiájának, egyszerűen ahhoz illesztette hozzá a „rés” méreteit, ráadásul úgy kiforgatta ad hoc összehozott világegyeteme geometriáját, hogy az irány, amelyből a jelzés érkezik, véletlenszerűnek bizonyult.

Learney kedvesen mosolygott, és bizonyos fokig igazat adott nekem. De hozzátette, hogy ha nem létezne az ő „rése”, az egymást követő világok koherens összefüggés nélkül keletkeznének és pusztulnának el, mindegyik másféle volna, illetve lehetne, vagy pedig a kozmosz állandóan az energiátlan antivilág fázisában maradhatna. Akkor pedig nem jönne létre semmi, vége lenne minden lehetséges világnak, nem léteznénk sem mi, sem a csillagok a fejünk fölött, és senki sem törhetné a fejét azon, ami nem történt meg. De hát megtörtént. A levél félelmetes bonyolultságát így magyarázza: az „agónia” iszonyú koncentrációja folytán a haldokló világ, amiként az ember kiadja a lelkét, „kiadja” a maga információját, és ez az információ nem semmisül meg, hanem egyesül azzal, ami még létezik, vagyis a „résben” összesűrűsödött neutrínótömeggel. De ennek a folyamatnak a törvényeit nem ismerhetjük, hiszen abban a végsőkig összesajtolt állapotban, a felmorzsolódott térben a fizika megszűnik.

Az elnöklő Baloyne feltette a kérdést, rögtön el akarjuk-e kezdeni a vitát, vagy előbb Sinestert is meghallgatjuk. Az utóbbira szavaztunk, persze kíváncsiságból. Learney-t futólag ismertem, Hayakawánál találkoztunk egypárszor, de Sinesternek még a nevét sem hallottam addig. Cingár, krumpliarcú fiatalember volt, aminek egyébként nincs semmi jelentősége.

Bevezetője furcsamód hasonlított Learney-éhez. A világegyetem lüktet, zsugorodó kék és táguló vörös szakaszok követik egymást. Mindegyik szakasz körülbelül harmincmilliárd évig tart. A vörös szakaszban, a „menekülő csillagködök” szakaszában, az anyag kellő megritkulása után a bolygószerű égitestek lehűlnek, és élet keletkezik rajtuk, itt-ott az élet értelmes formái is kialakulnak. Amikor a tágulás befejeződik, és a világegyetem lassan, koncentrikusan zsugorodni kezd, ebben a kék szakaszban óriási hőmérsékletek és egyre keményebb sugárzások alakulnak ki, és megsemmisítik az egész élő anyagot, amely néhány milliárd év alatt elszaporodott a bolygókon. A vörös szakaszban, amelyben mi is születtünk, természetesen különböző fejlődési fokon álló civilizációk léteznek. Olyanoknak is kell létezniük, amelyek a technológia és a tudományok, köztük a kozmogónia fejlődésének igen magas szintjére jutnak, ennélfogva tisztában vannak a maguk és a világegyetem jövőjével. Több ilyen civilizáció is van, de válasszunk ki az egyszerűség kedvéért egyet, amely egy bizonyos tejútrendszerben található. Ez a civilizáció tehát tudja, hogy az anyag szerveződésének folyamata áthalad a csúcsponton, és megkezdődik az a folyamat, amelynek során a növekvő forróságban minden megsemmisül. Ha ez a civilizáció a miénknél sokkal nagyobb tudással rendelkezik, bizonyos fokig előre láthatja az események további menetét is, amely a „kék világvége” után következik. Ha pedig még tovább gyarapítja ismereteit, megpróbálhatja befolyásolni azt a majdani állapotot.

Megint felzúgott a terem. Sinester nagy fába vágta a fejszéjét: a kozmogóniai folyamatok szabályozásának elméletével hozakodik elő!

Az asztrobiológus Learney-vel egyetértve feltételezte, hogy a „kétütemű kozmikus motor” nem teljesen determinált, mert főleg az összehúzódás szakaszában jelentős szerephez jutnak a véletlenszerű tényezők: az anyag eloszlásának eleve véletlenszerű változásai, az annihiláció változékony folyamata. Ennélfogva nem teljesen előre látható, hogy milyen „fajta” világegyetem keletkezik majd egy-egy összehúzódás után. Ismerjük ezt a nehézséget miniatűr szinten: nem tudjuk megjósolni, vagyis kiszámítani az olyan turbulencia-folyamatok menetét, amelyekben örvénylések keletkeznek (például a sziklának verődő víz mozgását), így az egyes „vörös” világegyetemek”, amelyek a kékekből keletkeznek, annyira különbözhetnek egymástól, hogy a jelenleg megvalósult típus, amelyben az élet lehetséges, talán soha vissza nem térő, egyszeri állapot, vagy esetleg olyan, amelyet az élettelen tágulások és összehúzódások hosszú sorozata követ.

Mármost elképzelhető, hogy ez a kilátás nincs ínyére ama fejlett civilizációnak, megpróbál tehát változtatni a jövőn, amely csak az élettelen felizzások és kihűlések váltakozását ígéri. A fejlett civilizáció tehát célszerű csillagtechnikai műveletekhez folyamodik. A közelgő pusztításra felkészülve megfelelően „beprogramoz” egy csillagot vagy csillagrendszert, lényegesen módosítva energiaviszonyait. Ez a csillag vagy csillagcsoport működésre kész neutrínólézerré válik, jobban mondva, csak akkor lesz belőle ilyen lézer, amikor a gravitáció, a hőmérséklet, a nyomás és egyéb változók paraméterei meghaladnak bizonyos maximális értékeket, vagyis amikor az adott világegyetem fizikája éppen romba kezd dőlni! Ekkor a haldokló csillagcsoport, a felhalmozott energiáját „gombnyomásra” felszabadító jelenségek hatására, egyetlen fekete neutrínóvillanássá válik, de nagyon pontosan, nagyon gondosan beprogramozott villanássá! Ez az egységes neutrínóhullám, a legkeményebb és legellenállóbb fajta sugárzás, nemcsak a kozmosz halódó fázisának lélekharangja lesz, hanem egyben a következő fázis csírája is, mert részt vesz az új elemi részecskék keletkezésének formálásában. Azonkívül a „csillagokba préselt” utasítás a biofil hatást is tartalmazza, amely megnöveli az élet kialakulásának esélyét.

Ebben a lendületesen felvázolt képben a csillagkód tehát olyan közlemény, amelyet az előző világegyetem küldött a miénknek. A Feladók eszerint legalább harmincmilliárd éve nem léteznek. Olyan maradandó „üzenetet” szerkesztettek, amely túlélte világegyetemük pusztulását, és bekapcsolódva a következő világkeletkezés folyamataiba, beindította az élet fejlődését a bolygókon. Mi is az O gyermekei vagyunk.

Hát ezt mókásan kigondolta! A jelzés nem levél, és életbarát tulajdonsága nem választható külön a „tartalmától”. Csak mi igyekeztünk, szokásainkhoz híven, szétválasztani azt, ami szétválaszthatatlan. A jelzés, helyesebben teremtő impulzus, először is úgy „hangolja” az újonnan feltámadott kozmikus anyagot, hogy a kívánatos — mármint ama civilizáció szempontjából kívánatos — tulajdonságokkal rendelkező részecskék keletkezzenek, aztán, amikor már megindult a csillagok és a bolygók keletkezése, sorra „akcióba lépnek” az impulzusban kezdettől fogva jelenlevő, de „címzettekhez” csak most jutó egyéb strukturális sajátosságok, amelyek csak ekkor kezdhetik kifejteni hatásukat: az élet születésének segítését. Mivel „könnyebb” növelni a nagy molekulák megmaradásának általános esélyét, mint az anyag legelemibb építőköveinek keletkezését irányítani, az előbbi effektust mint különálló és „tartalmatlan” hatást fedeztük fel, az utóbbi, atomteremtő hatást viszont „levélnek” tartottuk. Nem olvashattuk el, mert megfejtése a mi számunkra, a mi tudásunkkal, fizikánkkal, kémiánkkal, teljes lehetetlenség. De az impulzusosan rögzített információ foszlányaiból receptet készítettünk — a Békatojás receptjét! A jelzés tehát nem közlő, hanem irányító, és nem valamely lényeknek szól, hanem a világegyetemnek. De azért megpróbálhatjuk, hogy maga a jelzés vagy akár a Békatojás alapján gyarapítsuk ismereteinket.