Stanislaw Lem: Maszk

(1976)

„Maska”

Wydawnictwo Lyterackie Karków, 1976

Murányi Beatrix fordítása

Európa Könyvkiadó, 1980

Kezdetben volt a sötétség és a hideg láng és a szüntelen dübörgés, hosszú szikrafüzérekben kormosfekete, ízeit kampók adogattak tovább, csúszó-mászó fémkígyók lapos pofája nyúlkált felém, s minden érintésük villámcsapásszerű, éles és majdnem kéjes borzongást fakasztott.

Kerek lencsék mögül mélységes mély, mozdulatlan pillantás fúródott belém, és eltávolodott, vagy tán inkább én siklottam tovább, a következő tekintet elé, amely zsibbasztóan méltóságos és félelmetes volt. Nem tudom, meddig vándoroltam így, hanyatt fekvő tárgyként, de haladtomban növekedtem és megismertem magam, kitapasztaltam önnön határaimat, és eljött a perc, amikor már pontosan érzékeltem a formámat, és felismertem minden helyet, ahol megálltam. Ott kezdődött a világ, a dübörgő, lángoló, sötét, aztán megszűnt a mozgás, és a vékony, ízeit lábú fogók, melyek egymásnak adogattak, könnyedén fölemeltek, továbbadtak markos harapófogóknak, szikraesőt okádó, lapos szájak elé csúsztattak, majd eltűntek, s én még tárgyként, tehetetlenül feküdtem, noha már mozgásra képesen, de jól tudva, hogy még nincs itt az ideje, s amint dermedten, ferdén várakoztam — mert lejtőn nyugodtam ekkor —, hirtelen átjárt, megfeszített az utolsó áram, a lélek nélküli lehelet, a vibráló csók, s ez volt a jel, hogy felszökkenjek, és bemásszam a fénytelen, kerek nyílásba, és immár minden sürgetés nélkül érintettem a hideg, sima, homorú lemezeket, hogy kőnehéz megkönnyebbüléssel elpihenjek rajtuk. De lehet, hogy mindezt csak álmodtam…

Felébredésemről semmit sem tudok, érthetetlen neszekre emlékszem, hűvös félhomályra és benne magamra, tágas fénnyel nyílt meg előttem a világ, saínekre töredezett csillogással, és emlékszem még arra is, mennyi álmélkodás volt a mozdulatomban, midőn átléptem a küszöböt. Erős fények ömlöttek fentről a függőleges idomok tarka zűrzavarára, láttam gömbjeiket, víztől csillogó, felém forgó gombjaikat, a mindent betöltő zsivaj elhalt, és a hirtelen csendben én, a nem nélküli tárgy, még egy kicsiny lépést tettem.

Ekkor megpattant bennem egy vékonyka húr, pendülését nem hallottam, csak sejtettem, és hirtelen megéreztem, hogy nő vagyok. Olyan hevesen öntött el ez az érzés, hogy megszédültem, és behunytam a szemem. És amint ott álltam behunyt szemmel, mindenfelől rám záporoztak a szavak, mert nő voltommal együtt belém költözött a nyelv is. Kinyitottam a szemem, és mosolyogtam, és elindultam, és ruhám velem jött, méltóságosan mentem, krinolinnal övezve, nem tudtam, hová, de csak mentem, mert udvari bál volt, és iménti tévedésem emléke, mikor a fejeket gömböknek néztem, a szemeket nedves gomboknak, mulattatott, mint valami kislányos csacsiság, ezért mosolyogtam, de mosolyom csak nekem szólt. Éles hallásom messzire ért, hát felismertem a finom elismerés neszét, az urak titkolt és a hölgyek irigy kis sóhaját, honnan került ide ez a lány, őrgróf? Én csak mentem, át az óriási termen, pókkristályok alatt, a mennyezeti hálóból rózsaszirmok hullottak, néztem magam a kifestett női arcokra kúszó ellenszenvben és a sudár férfiak vágyakozó szemében. Az ablakon túl a mennyezettől a parkettig éjszaka ásítozott, fáklyák égtek a parkban, és a fülkében két ablak között, egy márványszobor előtt, a többieknél alacsonyabb férfi állt, fekete és epesárga csíkos udvaroncok gyűrűjében, akik mintha feléje nyomultak volna, de nem léptek be az üres körbe, és ő volt az egyetlen, aki felém sem pillantott, mikor közeledtem. Megálltam előtte, és noha felém se nézett, ujjaim hegyével megfogtam a krinolinomat, és lesütöttem a szememet, mintha mély bókkal akarnék hódolni neki, de csak keskeny és fehér kezemre néztem, és nem tudom, miért, valahogy ijesztőnek éreztem ezt a fehérséget a krinolin kékjén. Ő pedig, ez az alacsony úr vagy főnemes, az udvaroncok gyűrűjében — mögötte sápadt lovag állt félvértben, födetlen szőke fejjel, kezében apró tor, mint egy játékszer — nem kegyeskedett rám pillantani, csak mormolt valamit unalomtól fojtott hangon, senkihez sem szólva. És én nem bókoltam neki, csak ránéztem röviden, nagyon erősen, hogy megjegyezzem az arcát, sötétferde a szájánál, mert szája sarkánál kis fehér sebhely húzza alá az unott fintort, fölittam szememmel ezt a szájat, majd sarkon fordultam, krinolinom suhogva libbent, és továbbmentem. Csak ekkor nézett rám, és pontosan éreztem futó, hideg és oly metsző pillantását, mintha arca előtt láthatatlan puska volna, és tarkómra irányulna a célgömb, az arany loknik hengerei közé, és ez volt a második kezdet. Nem akartam visszafordulni, mégis megtettein, és mélyen, nagyon mélyen bókoltam előtte, két kézzel megemelve krinolinomat, mintha a merev szoknyán át a fényes padlóba süllyednék, mert ő volt a király. Aztán lassan elmentem, azon töprengve, honnan tudom ezt ilyen jól és biztosan, és kis híján illetlenségre vetemedve, mert ha nem tudhatom, és mégis csökönyösen és feltétlenül tudom, akkor mindez álom, álmomban pedig miért ne foghatnám meg bárkinek az orrát? Kissé megijedtem, hogy nem sikerült megtennem, mintha láthatatlan korlát volna bennem. így tétováztam, öntudatlanul továbbmenve, ébrenlét és álom hiedelme között, ám eközben belém áramlott a tudás, olyasformán, mint a partra csapó hullámok, és minden hullám új ismeretet hagyott bennem, csipkefinom nemesi címeket; a terem közepén, a tűztenger hajójaként vitorlázó, csillogó-villogó kandeláber alatt már tudtam az aggodalmas művészettel karban tartott, fonnyadozó dámák minden rangját.

Már olyan sokat tudtam, mint aki felocsúdott lidérces álmából, de tétován még emlékezik rá, és az, ami hozzáférhetetlen maradt, két sötét foltként feketéllett elmémben: múltam és jelenem, mert önmagamat még mindig cseppet sem ismertem. Teljesen éreztem viszont meztelenségemet, mellem, hasam, combom, nyakam, karom, láthatatlan lábam a pompás ruha alatt, megérintettem az aranyba foglalt topázt, amely szentjánosbogárként lüktetett mellem között, éreztem az arckifejezésemet is, amely senkinek semmit nem ad, s amelyen bizonyára csodálkoznak, mert aki rám pillant, először azt hiszi, mosolygok, de ha figyelmesebben megnézi szájam, szemem, szemöldököm, észreveszi, hogy nyoma sincs ott a vidámságnak, még az udvarias kellemkedésnek sem, hát megint a szememben keresi, de az tökéletesen nyugodt, most orcáimat nézi, államon kutatja a mosolyt, de nincsenek szeleburdi gödröcskéim, orcáim simák és fehérek, állam figyelmes, néma, tárgyilagos, éppoly tökéletes, mint a nyakam, amely nem árul el semmit. A rám tekintő most öszszezavarodik, mert nem érti, miért gondolta, hogy mosolygok, és zavarától és szépségemtől elkábulva visszahúzódik a tömegbe, vagy mélyen meghajlik felém, hogy legalább ebben a mozdulatban elrejtőzhessen előlem.

Én pedig még mindig nem tudok két dolgot, noha dereng már, hogy ezek a legfontosabbak. Nem értem, miért nem nézett rám elhaladtomban a király, miért nem akart a szemembe nézni, jóllehet nem félt szépségemtől, és nem is kívánta, igen, éreztem, hogy noha becses vagyok neki, de megfogalmazhatatlan módon mintha engem magamat semmibe venne, mintha olyasvalakit látna bennem, aki nincs is itt ebben a szikrázó teremben, nem arra teremtetett, hogy táncoljon a sokszínű intarziás, tükörfényes parketten, a boltívek bronzcímerei alatt, de amikor elmentem előtte, nem támadt benne egyetlen olyan gondolat sem, amelyből kibányászhatnám a királyi akaratot, s amikor utánam küldött egy nemtörődöm, futó pillantást, de a láthatatlan puskacső mögül, még azt is megértettem, hogy nem engem vett célba sápadt szemével, amely sötét szemüveg mögé kívánkozik, mert ezek a szemek semmit sem színlelnek, nem úgy, mint a jól elrendezett arc, és úgy szürkéilenek e mozgalmas előkelőségben, mint maradék piszkos víz a mosdótálban. Nem, a szeme olyan, mint rég kidobott holmi, amit el kell rejteni, mert nem tűri a napvilágot.