Stanislaw Lem - Maszk

Valamit talán akart tőlem, de mit? Ám nem töprenkedhettem ezen, mert mással kellett foglalkoznom, én mindenkit ismerek itt, de engem nem ismer senki. Talán csak ő: a király. Sok mindent tudtam immár magamról is, érzéseim furcsák lettek, amint meglassítottam lépteimet, a terem utolsó negyedében járva, a tarka tömegben, körülöttem merev arcok pofaszakáll ezüst zúzmarájával, meg szemcsés púder alatt izzadó, püffedt, vérmes arcok, és most folyosó nyílik az érdemrendek szalagjai és az aranysujtások között, hogy királyként vonuljak át az emberek szegélyezte keskeny ösvényen, a pillantások kantárján vezetve — de hová megyek?..

Valakihez, és ki vagyok én? Mivel gyorsan fogott az eszem, egy csapásra megértettem, milyen sajátos ellentét van az,én állapotom és e disztingvált csőcselék között, mert közülük mindegyiknek van története, családja, bizonyos fajta kitüntetése, intrikákból, csalásból szőtt nemesi levele, mindegyik a maga hitvány gőgjének hólyagját fitogtatja, tulajdon históriáját húzza maga után, mint szekér a porfelhőt a sivatagban, lépésről lépésre, én meg olyan messze vidékről jöttem, mintha nem egyetlen történetem volna, mert a sorsomat csak úgy tudnám megértetni velük, ha fokozatosan lefordítanám az itteni szokásokra, erre az idegen, noha már ismerős nyelvre, tehát csak bizonyos határig közeledhetnék az ő felfogóképességükhöz, és a választott meghatározás szerint mindig más és más lénnyé válnék a szemükben. A magam szemében is? Nem… illetve majdnem, hiszen semmi mást nem tudok, mint azt, ami a terem küszöbén belém tört, akár a víz, mikor a zúgó áradat elönti az ürességet, átszakítva az addig szilárd gátat, e tudás fölött logikusan okoskodom:

lehet-e sokfélének lenni egyszerre? Sok elhagyott múltból származni? Logikám, az emlékek maszlagából kiemelve, azt mondja: nem lehet, egy bizonyos múltamnak kell lennie, és mivel Tlenix grófnő vagyok, Zoroennay duennájá, akit a tengerentúli langodot birodalomban megfosztott szüleitől a valandok nemzetsége, mivel nem tudom megkülönböztetni a kitalálást a valóságtól, fellelni magamat a saját igazi emlékezetemben, talán mégiscsak álmodom? De valahol már rázendített a zenekar, és a bál elsodort, mint a kőgörgeteg — nem tudtam rávenni magam, hogy egy még valóságosabb ébredéskor felpattanó valóságban higgyek!

Most kellemetlenül elkábulva mentem, minden lépésemre ügyelve, mert visszatért a szédülés, amelyet vertigónak neveztem. Királynői lejtésem kis híján megbicsaklott, roppant erőfeszítéssel tartottam magam, bár erőfeszítésem láthatatlan volt, hisz éppen ez a láthatatlanság hatványozta meg, majd hirtelen támogatást éreztem messziről, egy férfi tekintetét, aki a nyitott ablak alacsony párkányán ült, komolytalanul átvetve vállán az őszesvörös, koronás oroszlánokkal hímzett brokátfüggöny csokrát, szörnyen öreg oroszlánok, mancsukban jogar és alma, mérgezett édenkerti alma. Ez az oroszlánokkal borított ember feketébe volt öltözve, gazdagon, de valami természetes hanyagsággal, amelynek semmi köze a mesterkélt nagyúri nemtörődömséghez, ez az idegen férfi nem dendi, nem arszlán, nem udvaronc vagy szépfiú, de nem is öreg, rám nézett magányából a nyüzsgő zsivajban — ugyanolyan tökéletesen egyedül volt, mint én. és körülötte azok, akik tarokkpartnereik előtt összesodort bankóval gyújtanak cigarillóra, aranydukátokat dobnak a zöld posztóra, mintha szerecsendiót vetnének a hattyúknak a tóba, azok, akik semmi ostobát vagy szégyenleteset nem tehetnek, mert személyük fényessége minden tettüket megnemesíti. A férfi sehogy sem illett ebbe a terembe, és az öntudatlan kegy, mellyel megengedte a királyi oroszlános, merev brokátnak, hogy a vállán átvetve a trón bíborának visszfényét vesse arcára, ez az engedély a legcsendesebb gúnynak hatott. Már nem egészen fiatal, egész ifjúsága ott él nem egyformán hunyorító, sötét szemében, és szótlanul hallgatja vagy nem is hallgatja a mellette álló kopasz, pocakos emberkét, aki egy túlságosan jóllakott, szelíd kutyára hasonlít. Amikor ültéből felállt, lecsúszott válláról a függöny, mintha ledobná a hamisan csillogó flittert, és szemünk erősen összekapcsolódott, de az enyém rögtön lesiklott az arcáról, mintha menekülne. Esküszöm. De szemem mélyén ott maradt az arca, mintha egy pillanatra megvakultam volna, és hallásom eltűnt, a zenekar helyett egy percig csak a szívem dobogását hallottam. Ámbár nem is tudom. Az arca, állítom, elég közönséges volt. Igaz, vonásaiban a legtisztább ész varázslatos rútságának aszimmetriája rögződött, de már belefáradhatott ebbe a túl átható és kissé önpusztító okosságába, éjszakánként biztos sokat rágódik magában, látni rajta, hogy ezt nehezen bírja, és hogy vannak órák, amikor szívesen megszabadulna az eszétől, mert nyomorékságnak érzi, nem kiváltságos adománynak, az örökös gondolkodás bizonyára gyötri, főleg mikor magányos, és ez gyakran megtörténik — mindenütt, tehát itt is. A teste pedig, illendően szabott, de nem túl szűk, jó ruhája alatt — talán megrótta és mérsékletre intette a szabót — arra kényszerített, hogy a meztelenségére gondoljak.

Elég szánalmas lehetett az a meztelenség, nem nagyszerűen férfias, daliásan izmos, duzzadó izomkígyókat, húros inakat fitogtató, hogy dülledt szemmel bámulják az aggastyánok, akik még nem mondtak le mindenről, még az ivás reményének bolondjai. Csak a feje olyan férfias és szép, a zseniális metszésű száj, a haragosan lobbanékony szemöldök, közte a mély ránc, mintha vágás választaná el a kettőt, és saját nevetségességének érzése a zsírosan fénylő, erőteljes orrban. O, nem volt ő szép férfi, és az igazat megvallva, még a rútsága sem vonzó, egyszerűen csak különös, és ha el nem zsibbadok belülről, mikor a szemünk összeütközött, bizonyára továbbmehettem volna.

Persze ha így teszek, ha sikerül kiszabadulnom a vonzásából, a kegyes király pecsétgyűrűje rezzenésével, fakó szeme villanásával, tűhegyes szembogarával eligazít, és visszamegyek, ahonnan jöttem. De akkor és ott ezt én nem tudhattam, nem értettem, hogy az, ami pillantások véletlen találkozásának látszik, ami két lény pupillájának futó rezdülése, fekete lyukacskáké a szivárványhártya közepén, hiszen végtére csak lyukacskák a két gömbölyű szervben, amely fürgén csúszkál a koponya nyílásaiban — hogy az eleve elrendeltetett, honnan is tudhattam volna?

Már továbbmentem, amikor felállt, és lerázva karjáról a brokát csücskét, mintha értésül adná, hogy a komédiának vége, utánam indult. Két lépés után megállt, mert már tudatára ébredt, milyen tolakodó ez az elszánt fellépés, milyen bambaságnak tűnhet így követni egy ismeretlen szépséget, mint falu bolondja a rezesbandát, hát megállt, s ekkor én egyik kezemet összezárva a másikkal lecsúsztattam csuk lómról a legyező pántját. Hogy leessen. Ő pedig rögtön…

Már közelről néztük egymást, a legyező gyöngyház nyele fölött. Nagyszerű és rettenetes pillanat volt, jeges marok szorította össze a gégémet, hogy ne tudjak megszólalni, éreztem, csak hörgés szakadna ki belőlem, hát biccentéssel mondtam köszönetet — és ez a gesztus majdnem ugyanolyanra sikerült, mint az előbbi, amikor félbehagytam a bókot a rám se néző király előtt.

Ő nem viszonozta főhajtásomat, mert túlságosan meglepődött és elámult azon, ami lejátszódott benne, nem ismert magára. Tudom, mert később elmondta, de ha nem vallja be, akkor is tudnám.