Stanislaw Lem: Maszk

Múltjaim szétágazó gyökerei nem árultak el semmi lényegeset, a szemléből tarka képek zuhataga lett, észak Duennája, perzselő nap Angelitája, Mignonne, mindig más személy voltam, más nevű, más rendből és nemzetségből való, más égtáj alól, semminek nincs itt elsőbbsége — a déli táj úgy tér vissza szemem elé, mintha fölerősítenék a túl édes kontrasztok, a túl bűvös lakkal bevont színek; ha ott nincsenek a rühös kutyák, a gennyes szemhéjú, puffadt hasú, félvak gyerekek, amint némán haldokolnak elfátyolozott anyjuk sovány ölében, ez a pálmás part túl sima, síkos volna nekem, akár a hazugság. És a Duenna északja, hósapkás tornyai, piszkos szürkén fortyogó ég, szél kitalálta göcsörtös téli hófigurák, amint lőréseken és gyámfalakon át a várárokba másznak, fehér hónyelvek nyúlnak le a kőfalon a keresztgerendákról, síró sárgák a felvonóhíd láncairól, rozsda színezte jégcsapok, nyáron meg penész bőrözi a várárok vizét: erre is, mindenre olyan jól emlékszem!

De a harmadik létemre is; nagy, hűvös, gondosan nyírt kertek, kertészek ollóval, agárfalkák és a harlekin dog, amely a trón lépcsőin hever — unott szobor, lomhán elheverve, tévedhetetlenül kecses pózban, bordái hullámzanak, amint lélegzik, és közönyös borostyán szemében mintha katáriák vagy rongoládok kicsinyített mása csillanna meg. és ezek a szavak, rongoládok, katáriák, most nem tudom, mit jelentenek, de valamikor biztosan tudtam, és amint így elmerülök a rágicsált füvek ízéig belém ivódott múltba, érzem, nem volna szabad így viszszatérnem sem a kis topánkámhoz, melyet kinőttem, sem ezüsttel hímzett első hosszú ruhámhoz, mintha még a gyermekben is, aki voltam, árulás lappangana. Felidézem hát a legkegyetlenebbül idegen emléket — az élettelen utazás hanyatt fekve, a fém zsibbasztó csókjai, meztelen testemhez érve csörrenő hangot adott, mintha meztelenségem süket h2trang volna, amely nem kondulhat meg, mivel még nincs szíve. Igen, ehhez a valószínűtlenséghez menekülök, és már nem is csodálkozom, hogy ilyen makacsul megszilárdult bennem a lidérces lázálom emléke, mert csakis lázálom lehetett — hogy megtámogassam ezt a bizonyosságot, ujjaim hegyével meg-megérintem puha karom, mellem; kétségtelenül rögeszme ez, s én reszketve engedek neki, mintha hátraszegett fejjel kiállnék a józanító, jéghideg záporesőbe.

Kérdésemre sehol nincs válasz, hát visszahúzódom ebből a feneketlen mélységből, amely enyém is, nem is.

Vissza ahhoz, ami az egyetlen. A király, a bál, az udvar és az a férfi. Neki vagyok teremtve, o pedig nekem, ezt tudom, de megint félve, nem, nem félelem ez, hanem a végzet vaskemény jelenléte, a végzeté, amely elkerülhetetlen, kifürkészhetetlen, és éppen ez az elkerülhetetlenség, ez a halálos hír, hogy már nem lehet nemet mondani, kitérni, elfutni, menekülni, végül talán meghalni, de másképpen meghalni — ez a jéghideg bizonyosság elnyel, fojtogat. Nem bírom elviselni, hát gépiesen hajtogatom: „Apám, anyám, testvéreim, barátnőim, szeretteim” — milyen jól értem ezeket a szavakat, felbukkannak a készséges, ismerős alakok, be kell vallanom magamnak, hogy rájuk ismerek, de nem lehet négy anyám és ugyanennyi apám, hát megint ez a téboly? Ilyen ostoba és ilyen makacs?

Végül számtannal próbálkozom: egy meg egy az kettő, apától és anyától születik a gyerek, te is gyerek voltál, gyerekkori emlékeid vannak…

Vagy őrült voltam, mondom magamnak, vagy az vagyok most is, tudat vagyok, de fehér homályba borult tudat. Nem volt bál, palota, király, belépés egy létbe, melyet vaskeményen megszab az eleve elrendelt harmónia parancsa. Szikrányi sajnálkozást érzek, ellenállást kelt a gondolat, hogy szépségemtől is meg kell válnom. Össze nem illő elemekből nem építhetek föl semmit, de talán fölfedezem az építmény csáléságát, hézagait, és azokba bebújok, hogy szétrobbantsam, és a mélyébe hatoljak. Igazán úgy történt minden, ahogy történnie kellett? Ha a király tulajdona vagyok, hogyan tudhatok erről? Hiszen azt is meg kellett volna tiltania nekem, hogy éjszaka ezen gondolkodjam. Ha minden mögött o áll, miért akartam bókolni neki, és nem bókoltam először mégsem? Ha, felkészítésem tökéletes, miért emlékszem olyan dolgokra, amelyekre nem volna szabad emlékeznem, hiszen ha csak leánymúltamról és gyermekmúltamról tudnék, nem őrlődnék most kétségek között, elkeseredve, sorsom ellen lázadozva. Mindenképpen ki kellett volna törölni belőlem azt a vándorlást hanyatt fekve, a szikracsókokat, melyek élettelenségembe és hangtalan csupaszságomba életet leheltek, de hát ez is megtörtént, és velem van most. Tökéletlenség rejlene az elgondolásban és a végrehajtásban? Melléfogás, figyelmetlenség, véletlen átszivárgás, amit rejtélynek vagy rossz álomnak hiszek? De akkor még van remény. Csak várni kell. Várni, hogy a további megvalósulásban felhalmozódjanak az újabb kis hibák, tort kovácsolni belőlük, hogy a királynak szegezzem, vagy önmagamnak, mindegy, kinek, de másként, mint a kiszabott végzet előírja. Tehát engedni a varázsnak, megmaradni benne, elmenni a megbeszélt találkozóra, és tudtam — nem tudom, honnan és miként —, hogy EZT semmi sem tiltja meg nekem, sőt minden éppen ebbe az irányba hajt. És mostani külvilágom oly primitív, mint nekem a falak, eleinte puhán engednek az ujjaimnak, engedelmes kárpit, alatta kemény acél vagy kőfal, nem tudom, de körmömmel szétszaggathatom ezt a ringató puhaságot, felálltam, fejem homorú mennyezethez ért. Ez van körülöttem és fölöttem, de belül, én, én magam?

Fondorlatot sejtettem ebben a magam nem értésében, és mivel gondolataim építményére azon nyomban új meg új szintek szökkentek, már azt gondoltam magamban, hogy kételkednem kellene tulajdon vélelmemben, hiszen ha én, őrült fuldokló, mint rovar a világos borostyánba, önnön obnubilatio lucidámba zárva, akkor érthető, hogy… Egy pillanat. Honnan ez a választékos fogalmazás, ezek a tudós latin terminusok, ezek a logikai fordulatok, szillogizmusok, ez a gyakorlott okoskodás? Nem illik az édes hajadonhoz, akinek bája lángra lobbant minden férfiszívet. És honnan ez az érzés, hogy minden szívügy szánalmas közhely, ez a hideg megvetés, távolságtartás, ó, igen, o talán már belém szeretett, talán már megőrül értem, látni akart, hallani a hangomat, megérinteni ujjaimat, és én úgy néztem szenvedélyére, mint preparátumra a mikroszkóp alatt. Ez mégiscsak furcsa, ellentmondásos és nem szinkategorematikus!

Talán minden csak álomkép, s a végső valóság egy vén, kihűlt agy, melyet számtalan év tapasztalata kuszált össze? Talán ez a borotvaéles okosság az egyetlen igazi múltam, logikából keletkeztem, az a valódi családfám…

Ezt nem hittem el. ártatlan voltam, igen, és egyben iszonyúan bűnös, ártatlan voltam a befej ezett múlt idő jelenemben összefutó minden útvonalán, hajadon voltam, hallgatag, mogorva kamasz lány szürkésfehér telekben és paloták dohos forróságában, és ártatlan voltam abban, ami ma történt, a királynál, mert nem lehettem más, bűnöm pedig, szörnyű bűnöm csak abban áll, hogy már nagyon is jól tudom mindezt, tudom, hogy hamis látszat, hazugság, tajték, s mikor le akarok szállni rejtélyem mélyébe, félek alászállni, és alantas hálát érzek a láthatatlan akadályokért, amelyek megállítanak. így hát a lelkem bűnös és igaz egyszerre, mi egyéb marad még, ó, igen, marad valami, van testem is, megérintettem, tapogattam, gondosan végigvizsgáltam fekete zárkámban, ahogy gyakorlott detektív vizsgálja a bűntett helyszínét. Különös nyomozás! — mert érintésemmel csupasz testemet keresve enyhe zsibbadást éreztem ujjaimban, félnék önmagamtól?