Stanislaw Lem: Maszk

Szörnyen fontosnak érezte, hogy mondjon valamit, és ne viselkedjen idióta módján, pedig abban a percben bizonyára az volt, és ezt tudta.

— Kisasszony — mondta, krákogva, mint egy malac — Kisasszony, a legyezője…

Már rég kézbe vettem. Magamat is.

— Uram — feleltem, és a hangom picit fátyolos volt, de ő azt hihette, mindig ilyen, hiszen még sohasem hallotta —, leejtsem még egyszer?

És rámosolyogtam, ó, nem kacéran vagy csábítóan, nem is sugárzóan. Csak azért mosolyogtam, mert éreztem, hogy elpirulok. Ez a pír nem volt igazán az enyém, elfutotta az arcomat, rózsásra festette a fülcimpámat, ezt pontosan éreztem, de éri cseppet sem voltam zavarban, nem voltam elragadtatva, nem is csodálkoztam ezen az idegen emberen, aki végső soron egy a sok közül, akármelyik udvaronc lehetne pontosabban szólva: ehhez a piruláshoz nem volt semmi közöm, ugyanolyan eredetű volt, mint a tudás, amely belém szökött a terem küszöbén, az első lépésnél ezen a tükörfényes padlón, ez a pirulás mintha az udvari etikett része volna, azé, ami helyénvaló, akár a legyező, a krinolin, a topázok és a frizurám. Tehát hogy ezt a pirulást jelentéktelenné tegyem, hatását semlegesítsem, a téves gyanúktól magamat megvédjem, nem is őrá mosolyogtam, hanem rajta, a vidámság és a gúny átmenetével élve, ő pedig ekkor halkan, hangtalanul, mintegy befelé nevetni kezdett, olyasformán, mint a gyerek, aki tudja, hogy szigorúan tilos nevetnie, és éppen ezért nem bírja elfojtani a nevethetnékjét. Ettől szempillantás alatt megfiatalodott.

— Ha egy kis haladékot adna — szólt, hirtelen abbahagyva a nevetést, mintha kijózanodna egy új gondolattól —, kigondolhatnék valami méltó, vagyis fölöttébb szellemes választ. De az elmés gondolatok többnyire csak a lépcsőházban jutnak eszembe.

— Tehát nem valami találékony? — kérdeztem, minden akaraterőmet arcomra és fülemre összpontosítva, mert már dühített ez a makacs pirulás, sértette önálló akaratomat, rájöttem ugyanis, hogy ugyanabból az elgondolásból fakad, amellyel a király átadott végzetemnek.

— Talán hozzá kellene tennem: „és mindig ilyen?” — folytattam. — Ön pedig azt válaszolná, hogyan is lehetne más az én szépségem láttán, amelynek töké letessége az Abszolútum hipotézisét látszik igazolni. Akkor mindketten elkomolyodnánk a zenekar két taktusának idejére, és kellő ügyességgel átváltanánk a megszokottabb udvari modorra. De mivel úgy látom, ön nem túl otthonos ebben a modorban, talán jobb lesz, ha nem így beszélgetünk…

Erre ijedt csak meg tőlem igazán — és igazán nem tudta, mit mondjon. Szemében olyan komolyság volt, mintha viharban állnánk, templom és erdő között — vagy ott, ahol nincs már semmi.

— Ki vagy? — kérdezte keményen. Nem volt már ebben semmi könnyedség, színlelés, már csak félt tőlem, én egyáltalán nem féltem tőle, igazán egy cseppet sem, bár tulajdonképpen meg kellett volna rémülnöm, mert éreztem, amint arcával, pórusos bőrével, makrancosan felmeredő szemöldökével, nagy fülkagylójával összekapcsolódik bennem eddig elzárt várakozásom, mintha magamban hordoztam volna előhívatlan negatívját, amely most képpé válik. Ha ő volt is az ítéletem, nem féltem tőle. Sem magamtól, sem tőle, de megremegtem az összekapcsolódás bennem élő, mozdulatlan erejétől — nem emberi ez, hanem mint az óra, amely mikor mutatói összeérnek, megmozdul, hogy elüsse az éjféltbár még hallgat.

Ezt a remegést nem vehette észre senki.

— Nemsokára megmondom — feleltem nagyon nyugodtan. Elmosolyodtam könnyed, futó mosollyal, amilyennel a betegeket és gyengéket vigasztalják, és szétnyitottam a legyezőt.

Innék egy kis bort. És ön?

Bólintott, iparkodott borként magára húzni a tőle idegen, elálló, kényelmetlen modort, és elindultunk a terem ama helyéről a csillárból hulló fénypikkelyek gyöngyözte padlón, a gyertyák imbolygó világánál, kart karba öltve, oda, ahol a falnál a gyöngyös lakájok italt töltöttek a serlegekbe.

Nem mondtam meg neki azon az éjszakán, hogy ki vagyok, mert nem akartam hazudni, és nem tudtam az igazságot. Az igazság nem lehet ellentmondásos, én pedig duenna, grófnő és árva lány voltam, mindezek a genealógiák kereszteződtek bennem, mindegyik kiteljesedhetett, ha őt választom, már értettem, hogy az igazságot az én választásom és szeszélyem határozza meg, amit kimondok, elfújja a mellőzött képeket, de még ingadoztam a lehetőségek között, mert úgy éreztem, az emlékezet alattomos fortélya leselkedik bennük — talán egyszerűen konfabuláló félbolond vagyok, aki megszökött aggódó családjától? Vele beszélgetve úgy gondoltam, ha őrült vagyok, minden szerencsésen végződik. A tébolyból fel lehet ocsúdni, mint az álomból — tehát mindkettőben van remény.

Mikor a kései órákban együtt, mert nem tágított többé mellőlem, elhaladtunk őfelsége közelében, még mielőtt lakosztályába vonulni kegyeskedett, megéreztem, hogy az uralkodó felénk sem néz, és ez szörnyű felfedezés volt. Nem is ellenőrzi, hogyan viselkedem Arrhodes oldalán, nyilván fölösleges, úgy látszik, biztosra veszi, hogy teljesen megbízhat bennem, amint a kiküldött orgyilkosban bíznak: élete árán is elvégzi feladatát, mert sorsa megbízójának kezében van. A király közönye inkább eloszlathatta volna gyanúmat: ha felém sem néz, bizonyára nem érdeklem, ennélfogva makacs üldözéses rögeszméim inkább tébolyra vallanak. Kacagtam hát, mint angyali szépségű őrült, és ittam Arrhodes egészségére, akit a király mindenkinél jobban gyűlöl, de megesküdött haldokló édesanyjának, hogy ha balvégzet éri a bölcset, hát csakis azért, mert Arrhodes maga választja. Nem tudom, hogy ezt tánc közben hallottam-e valakitől, vagy önmagamból tudtam meg, mert az éjszaka hosszú és zajos volt, a roppant tömeg minduntalan szétválasztott minket, de akaratlanul is megint öszszetalálkoztunk, mintha körülöttünk mindenki részt venne az összeesküvésben persze csak így rémlett, hiszen nem gépiesen táncoló bábuk között voltunk. Beszélgettem aggastyánokkal, szépségemet irigylő kisasszonyokkal, felismertem a tisztes és rosszindulatú butaság töméntelen árnyalatát, s olyan könnyedén szurkáltam és sértettem vérig a derék tökfilkókat és libákat, hogy végül meg is sajnáltam őket. A testet öltött, maró ész lehettem, szemem szikrázott, minden szavam elevenbe vágott — nőttön-nőtt a riadalmam, szívesen megjátszottam volna a bambamarit, hogy Arrhodest mentsem, de ezt az egyet nem tudtam megcsinálni. Ennyire nem voltam sokoldalú, sajnos. Az értelem igazmondó, de az enyém talán a hazugság szolgája? Ezen tépelődtem tánc közben, a menüett fordulatait végezve, míg Arrhodes, aki nem táncolt, messziről nézett, feketén és karcsún, a bíbor brokát, a koronás oroszlánok előtt. A király elment, és mi nemsokára elbúcsúztunk, nem engedtem szólni, sem kérdezni, megpróbálta és elsápadt, mikor én csak nemmel feleltem, eleinte szóban, aztán már csak összecsukott legyezőmmel. Távozóban sejtelmem sem volt, hol lakom, honnan jöttem, merre nézzek, csak azt tudtam, hogy ez nem az én dolgom, próbálkoztam, de hiába — hogy is magyarázzam? Mindenki tudja: nem forgathatjuk úgy a szemgolyónkat, hogy pupillánk a koponyánk belsejébe nézzen.

Megengedtem, hogy a palota kapujáig elkísérjen, a kastély kertje az örökégő szurokfáklyák fénykörén túl koromsötét volt, a hideg levegőben távoli, nem emberi kacagás, a délvidéki mesterek szökőkútjai utánozzák gyöngyözőn csobogva, vagy a fehér maskarákhoz hasonló, beszélő szobrok a virágágyak fölött, a királyi csalogányok is daloltak, bár senkinek, a narancskert közelében egy nagy és sötét madár rajzolódott a holdtányérra, tökéletes stílus! Lépteink alatt csikorgott a kavics, a kerítésrács aranyozott csúcsai hosszú sorban meredeztek a nedves lomb fölött.