Stanislaw Lem - Maszk

A másik katlan hótól fehérlő alján épület állt, nem ház, nem is kastély, a legsúlyosabb kősziklákból épült, ilyen követ még egy óriás sem tudna megmozdítani egymagában — és megértettem, hogy ez az ellenség tanyája, mert hol lehetne másutt itt az isten háta mögött? Nem is kerestem már a nyomot, csúszva indultam lefelé, hátsó lábaimmal a guruló kavicsokba kapaszkodva, az elsőkkel szinte úszva az apró törmelékben, középső pár lábammal pedig fékeztem a szánkázást, nehogy zuhanássá fajuljon, majd elértem az első hóig, és azon már nesztelenül mentem tovább, minden lépésnél kipróbálva, nem pottyanok-e valami feneketlen résbe. Vigyáznom kellett, mert amaz éppen a hágó felől várja felbukkanásomat, hát nem mentem túl közel, hogy meg ne láthassanak az erődítményből, aztán egy gomba alakú szikla alá lapulva türelmesen megvártam, míg leszáll az éjszaka.

Korán sötétedett, de még mindig havazott, és a sötétség fehéren derengett, így nem mertem az épület közelébe menni, csak keresztbe tett lábamra fektettem a fejem, hogy szemmel tartsam a házat. Éjfél után a havazás abbamaradt, de nem ráztam le magamról a havat, mert jó rejtőszín volt a havas hegyoldalban, és a felhők között átragyogó holdfényben úgy fehérlett, mint a menyasszonyi ruha, melyet sohase viseltem. Lassan kúszni kezdtem a ház derengő sziluettje felé, nem véve le szemem a sárgásán világító emeleti ablakról, súlyos szemhéjamat szemgolyómra eresztettem, mert már hozzászoktam a sötétséghez, és vakított á holdfény, úgy rémlett, a halványan világító ablakban megmozdul valami, nagy árnyék siklik át a falon, hát gyorsabban kúsztam tovább, míg elértem a ház körül húzódó falhoz. Méterenként kapaszkodtam fel rá, nem volt nehéz, mert a köveket habarcs nélkül rakták egymásra, csak roppant súlyuk tartja össze őket. Eljutottam az ágyúlőrésként feketéllő földszinti ablakokhoz. Mind tárva-nyitva, odabent sötét, üres termek. És akkora csend, mintha évszázadok óta nem lakna itt más, csak a halál; hogy jobban lássak, bekapcsoltam éjszakai nézésemet, és bedugva fejemet a kőfalú terembe, kinyitottam csápjaimon a foszforosan világító fényszemeket. Megláttam szemben egy érdes kőlapokból épült, kormos kandallót, amelyben rég kihűlt a maroknyi gyújtós és elszenesedett rőzse, láttam egy padot is, rozsdás szerszámokat a falnál, gyűrött fekhelyet és a sarokban valami kőgolyókat. Furcsállottam, hogy ilyen szabadon be lehet sétálni, nem bíztam a hívogató ürességben, bár a szoba mélyén nyitva állt az ajtó, s alighanem éppen ezért, csapdát sejtve, éppolyan nesztelenül visszahúzódtam, ahogy behatoltam, és továbbmásztam az emeletre. Eszem ágában sem volt, hogy megközelítsem a homályosan fénylő ablakot. Felmásztam a tetőre, és a havas tetőn elnyúltam, mint a házőrző kutya, hogy kivárjam a nappalt. Két hangot hallottam, de nem értettem, miről beszélnek. Mozdulatlanul feküdtem, egyszerre sóvárogva és félve azt á pillanatot, amikor majd ráugrom az ellenségre, hogy Arrhodest kiszabadítsam, és míg feszülten, mozdulatlanul, szavak nélkül elképzeltem magamban a fullánkszúrással végződő viadal fordulatait, közben önnön bensőmbe néztem, most már nem az akarat forrásait keresve, hanem annak bármi halvány jelét, hogy csak egy embert fogok megölni. Nem tudom, mikor múlt el ez a félelem. Még mindig bizonytalanul feküdtem, mert nem ismerve ön magamat, de éppen annak nemtudása, hogy megváltóként vagy gyilkosként jöttem, valami eddig ismeretlen, felfoghatatlan újdonsággá vált számomra, minden rezdülésemnek talányosan szűzies értelmet adott, és elragadtatással töltött el. Ezen az elragadtatáson igencsak elcsodálkoztam, s azon tanakodtam, nem benne nyilvánul-e meg teremtőim bölcsessége, ha netalán úgy intézték, hogy parttalan erőt láthassak a megsegítésben és a pusztításban egyszerre, ám ebben sem voltam biztos. Váratlan, kurta zaj hallatszott fel, majd hebegő hang — még egy tompa zaj, mintha nehéz súly esne a földre, azután csend. Lefelé kezdtem mászni a tetőről, potrohomat majdnem kettéhajtva, torommal a falhoz lapultam, hátsó pár lábam és a fullánk hüvelye még a tető peremén nyugodott, az erőfeszítéstől remegő fejemet pedig az ablaknyílás elé lógattam. A gyertya kialudt, leesett a földre, de kanóca még vörösen izzott, és éjszakai látásomat erőltetve megpillantottam az asztal alatt fekvő testet a sötétben feketének látszó vértócsában, és noha minden porcikám az ugrást követelte, előbb beszívtam a vérés viaszszagú levegőt: ez az ember idegen, tehát harcoltak, és Arrhodes már előttem lesújtott rá, eszembe sem jutott, hogyan, miért, mikor, mert az, hogy ő él, és most kettesben vagyunk az üres házban, villámcsapásként ért. Reszkettem, szerelmes lány és gyilkos, közben rezzenetlen szemeimmel figyeltem a végsőt lehelő nagy test egyenletes rángatózását. Most hát ellopózom, észrevétlen, a havas hegyek közé, hogy ne kelljen vele négyszemközt maradnom, hatszemközt, helyesbítettem, rémületességre és menthetetlen nevetségességre ítélve, és a keserű gúny érzése, túlsúlyba kerülve, olyan lökést adott, hogy megcsúsztam, még mindig fejjel lefelé lógva, mint a leselkedő pók, és nem bánva már haspáncélom halk csikordulását az ablakpárkányon, kecses ívben átugrottam a hullát, és az ajtónál termettem.

Nem tudom, hogyan és mikor nyitottam ki. A küszöbön túl csigalépcső kezdődött, és azon feküdt hanyatt Arrhodes, feje oldalra csuklott, a kopott kőpadlóra, itt harcolhattak a lépcsőn, azért nem hallottam szinte semmit a zajból, és most itt feküdt a lábamnál, bordái mozogtak, megláttam, most és így, a meztelenségét, melyet nem ismertem, csak gondoltam rá az első éjszakán, a bálteremben.

Hörgött, láttam, mekkora erőfeszítéssel próbálja kinyitni a szemét, még csak a szeme fehérje tűnt elő, és én hátrahajolva, felkunkorodó testtel, felülről néztem elfordított arcát, nem merve se megérinteni, se visszahúzódni, mert amíg élt, nem voltam biztos magamban, bár minden lélegzettel patakzott a vére, de jól láttam, hogy kötelességem az utolsó leheletig tart, mert a király ítéletét a haldoklón is végre kell hajtani, ezért hát nem kockáztathattam, hiszen még mindig élt, és azt sem tudtam, biztosan akarom-e, hogy magához térjen. Ha feleszmélve kinyitná a szemét, és felém fordított tekintetével egész valómat magába ölelné, így, amint állok fölötte imádkozó pózban, már tehetetlenül halálosan, nem tőle terhesen, nász volna az, vagy annak könyörtelenül előre látott paródiája?

De nem eszmélt fel, nem nyitotta ki a szemét, és mikor odakint felszikráztak a hóörvények, és a förgetegtől üvöltő házban közénk lépett a hajnal, ő még egyszer felnyögött, és nem lélegzett többé, s ekkor, immár megnyugodva, szorosan mellé feküdtem, rátekeredtem, ölelésembe zártam, s így feküdtem világosban és sötétben két napig a hóviharban, amely nem olvadó paplant terített ránk. és a harmadik reggelen fölkelt a nap.