Stanislaw Lem - Maszk

Sokszor ütöttem át ágyúgolyóként nagy hangyabolyokat, és vörös, fekete, foltos lakóik tehetetlenül legurultak fényes páncélomról, néha egy-egy különösen nagy teremtmény nem tágított az utamból, hát, noha egy cseppet sem haragudtam rá, időtakarékosság végett nem kerültem ki, hanem ugrásra lendülve áthatoltam a testén, mész recsegett, vörös patakok csörgedeztek a hátamon és fejemen, és már messze jártam, mire egyáltalán tudatára ébredtem annak a gyors és erőszakos halálnak. Emlékszem arra is, hogy háborús frontokon lopakodtam át, szürke és zöld köpenyek hevertek egymás hegyénhátán, némelyik mozgott, másokban csontok voltak, rothadó vagy teljesen kiszáradt és ezért piszkos hóhoz hasonlóan fehér csontok, de én ezzel sem törődtem, mert magasabb feladatom volt, csakis nekem való. A nyom ugyanis kanyargott, hurkokat írt le, és majdnem eltűnt a sós tavak partján, porrá égette a nap, hogy viszketett tőle a tüdőm, vagy elmosták az esők; és kezdtem lassan megérteni, hogy az, ami menekül előlem, csupa fortélyos ravaszság, mindent megtesz, hogy engem félrevezessen, és megszakítsa az egyedüliség nyomával jelzett molekulák láncát. Ha ő, akit üldözök, közönséges halandó volna, elérném a helyes idő múltán, vagyis mikor félelme és kétségbeesése kellően meghatványozta a reá váró büntetést, bizonyára utolérném fáradhatatlan fürgeségem és csalhatatlan nyomkövető tüdőm jóvoltából — és megölném, olyan gyorsan, hogy azalatt még végig sem gondolhatnám, mit cselekszem. Eleinte nem igyekeztem a sarkában járni, rég kihűlt nyomot követtem, hogy ezzel is remekeljek, és egyszersmind a régi jó szokás szerint időt adjak az üldözöttnek, hadd növekedjen benne a kétségbeesés, hébe-hóba egérutat adtam neki, mert ha szüntelenül a sarkában érez, összeroppanhat, és kárt tehet magában, meghiúsítva szándékomat. Nem kívántam hát túl gyorsan utolérni, és olyan hirtelen sem, hogy ne maradjon ideje felfogni, mi vár rá. Ezért húzódtam meg éjszakánként a csalitban, nem a pihenés kedvéért, arra nincs szükségem, hanem időhúzás végett, meg hogy további teendőimet latolgassam. Már nem úgy gondoltam az üldözöttre, mint Arrhodesra, hajdani szerelmesemre, mert ez az emlék eltokosodott, és tudtam, hogy békén kell hagynom. Csak azt sajnáltam, hogy már nem tudok mosolyogni, mert eszembe jutottak az egykori fortélyok, vagyis Angelita, Duenna, az édes Mignonne, és néhányszor megnéztem magam teliholdnál a víz tükrében, s láthattam, hogy már semmiben sem hasonlítok hozzájuk, noha szép maradtam, de ez most gyilkos szépség, amely iszonyattal vegyes elragadtatást kelt. Arra is felhasználtam éjszakai pihenőimet, hogy ledörzsöljem potrohom fényes ezüstjéről a rászáradt sarat, és indulás előtt kissé megmozgattam ugrólábaimmal fullánkom hüvelyét, hogy készen álljon, mert nem tudtam, melyik lesz az a nap és az az óra.

Olykor nesztelenül odalopózkodtam az emberek házaihoz, és hátrafeszülve hallgatóztam, fényes csápjaimmal az ablakpárkányra támaszkodva, vagy felmászva a tetőre, és lelógva az ereszről, ezt is megtehettem, hiszen eszét használó lény voltam, nem élettelen masina két nyomkereső tüdővel. A hajsza és menekülés már olyan régen tartolt, hogy híre terjedt, és én hallottam, amint az öregasszonyok velem ijesztgetik a gyerekeket, Arrhodesról is hallottam tömérdek mendemondát, őt bezzeg dicsérték, annál jobban féltek tőlem, a király megbízottjától. Mit össze nem fecsegtek a kispadon a sült parasztok! — Hogy én gép vagyok, és ráuszítottak a bölcsre, aki felségsértést merészelt elkövetni. De azt rebesgették, nem közönséges hóhérgép vagyok, hanem különleges szerkezet, amely tetszés szerinti alakot ölthet: lehet koldus, pólyás baba, szép hajadon, de fémhüllő is. Ám mindez csak lárva, ilyen alakban mutatkozik meg a gyilkos az üldözöttnek, hogy elámítsa, mindenki más viszont ezüstskorpiónak látja, amely olyan fürgén mászik, hogy még senkinek sem sikerült megszámolni a lábait. Itt különféle változatokra bomlott a mese. Némelyek azt mondták, hogy a bölcs a királlyal szembeszegülve fel akarta szabadítani a népet, és ez gerjesztette fel az uralkodó haragját, mások erősködtek, hogy Arrhodes az élet vizének birtokában van, és fel tudja támasztani a kivégzetteket, ám ezt legfelső paranccsal megtiltották neki, mire látszólag engedett az uralkodó akaratának, de titkon csapatot szervezett az akasztott emberekből, akiket a fellegvárban levagdosott a kötélről a lázadók nagy kivégzése után. Megint mások semmit sem tudtak Arrhodesról, nem tulajdonítottak neki nagyszerű képességeket, csak halálra ítéltnek tartották, akit eleve megillet a jóindulat és a segítség. Noha nem tudták, miféle okok lobbantották oly nagy haragra a királyt, hogy ezermestereit hívassa és kovácsműhelyükben nyomkövető gépet csináltasson velük, gonosz ötletnek tartották ezt és bűnös parancsnak; mert akármit művelt is az üldözött, olyan rosszat nem tehetett, mint amilyen rossz sorsot a király néki rendelt. Végehoszsza nem volt az effajta meséknek, a balga pórnép összehordott hetet-havat, ámde abban megegyezett, hogy nálam ocsmányabb teremtményt még nem hordott hátán a föld.

Sok hazug mesét hallottam deli vitézekről is, akik Arrhodes segítségére sietve utamat állták, és elestek az egyenlőtlen harcban — pedig senki se merészelt az utamba állni. Szó esett a legendákban árulókról is, akik Arrhodes nyomára vezettek, mikor én elvesztettem a nyomot — ez is szemenszedett hazugság. ám arról, hogy én ki vagyok, ki lehetek, mit gondolok, ismerek-e zavart vagy kételyt, senki nem beszélt soha, de én ezen sem csodálkoztam.

Sok mindent halottam a faluhelyen is közismert, egyszerű követőgépekről, amelyek végrehajtják a király akaratát, vagyis a törvényt. Olykor el sem rejtőztem a kunyhók lakosai elől, sőt megvártam a reggelt, hogy a napfényben ezüst villámként a fűbe ugorjak, és szikrázó harmatesőben megkezdjem a mai utat, épp ott, ahol a tegnapit abbahagytam. Frissen suhanva élveztem a látványt: az emberek arcra borulnak, szemük üvegessé dermed, kővé válnak a rémülettől, amely áthatolhatatlan dicsfényként vesz körül, ám elkövetkezett egy nap, amikor alsó szaglásom meddőnek bizonyult, a felsővel is hiába kerestem a nyomot, hasztalan keringtem a hegyes-völgyes vidéken, és rám szakadt a boldogtalanság, egész tökéletességemet fölöslegessé téve, mígnem egy dombtetőn állva összetett karokkal, mintha a szeles éghez imádkoznék, megértettem a potrohom harangját kitöltő fátyolkönnyű hangból, hogy még nincs veszve minden, tehát hogy gondolatom kiteljesedjen, elővettem egy rég eldobott képességet: a beszédet. Nem tanultam, megvolt bennem, de föl kellett ébresztenem, eleinte éles-fémesen ejtettem ki a szavakat, de csakhamar emberivé vált a hangom, hát leszaladtam a lejtőn, hogy szavakkal éljek, ha már a szaglásom csődöt mondott. Semmi gyűlöletet nem éreztem az üldözött iránt, noha ilyen ügyesnek és agyafúrtnak bizonyult, megértettem, hogy ő éppúgy a feladat reá eső részét teljesíti, mint én. Megtaláltam a keresztutat, ahol apránként elveszett a nyom, és remegve álltam, tapodtat sem mozdulva, mert egyik pár lábam vaktában a mészporos út felé húzott, a másik görcsösen kaparva a köveket a másik irányba rángatott, arrafelé, ahol az öreg fák között egy kis kolostor fala fehérlett. Összeszedve magam, nehézkesen és mintegy kelletlenül elmásztam a kolostor kapujához, ahol egy szerzetes állt hátraszegett fejjel, talán a hajnalpírban gyönyörködve. Lassan közeledtem hozzá, hogy hirtelen feltűnésem meg ne rémítse, és köszöntöttem, majd amikor szótlanul meredt rám, azt kérdeztem, megengedné-e, hogy elmondjak bizonyos dolgot, amellyel nem tudok egymagam zöld ágra vergődni. Először azt hittem, megdermedt a rémülettől, azért áll itt mozdulatlanul és némán, de nem: csak gondolkodott, és végül igent mondott. Bementünk hát a kolostorkertbe, ő elöl, én utána, furcsa pár lehettünk, de ebben a korai órában nem volt a közelben senki, aki megbámulhatta volna az ezüst ájtatos manót és a fehér papot. Elmondtam neki a fenyőfa alatt, mikor leült, akaratlanul és megszokásból a gyóntató pózába helyezkedve, tehát nem nézve rám, csak fejét hajtva felém, hogy először, mielőtt a nyomot kezdtem követni, leány voltam, a király akaratából Arrhodesnak rendelve, akivel az udvari bálon ismerkedtem meg, és hogy szerettem őt, mit sem tudva róla, szerelemre lobbantottam, és öntudatlanul léptem be ebbe a szerelembe, mígnem egy éjszakai szúrástól megértettem, ki lehetek, és egyikünk számára sem látva más menekvést, kést döftem magamba, de nem haltam meg, hanem átváltoztam. Azóta a kényszer, melyet eladdig csak gyanítottam, szerelmesem után hajt, és üldöző fúriája lettem. De a hajsza elhúzódott, már oly régóta folyik, hogy fülembe jutott sok minden, amit az emberek Arrhodesról beszélnek,és jóllehet nem tudom, mennyi igaz belőle, újra meghánytam-vetettem a kettőnk közös sorsát, és jóindulatot kezdtem érezni iránta, rájöttem ugyanis, hogy azért akarom mindenáron megölni, mert nem szerethetem többé, átláttam hát tulajdon aljasságomat, a kisemmizett és megalázott szeretőét, aki bosszúra szomjazik, holott kedvese nem ártott neki, sőt maga is boldogtalan. Ezért nem akarom tovább folytatni a hajszát, nem akarok mindenkit halálra rémíteni, ellenkezőleg, mindent jóvá szeretnék tenni, csak nem tudom, hogyan.