Stanislaw Lem - Maszk

Akkor meglátta a puha, süppedős iszapban a lábnyomaimat, oly kicsinyek és olyan mélyek, mondani akart valamit, ártatlan tréfa lehetett, de hirtelen lenyelte, és komor szemöldökét már oly ismerősen ráncba vonva fellépett a túlsó partra, kezét sem nyújtva, hogy engem is felsegítsen. Lehet, hogy már akkor, és később, mikor a dombtetőn megbotlottam, elkaptam egy vastag mogyoróágat, hogy el ne essem, de éreztem, hogy gyökerestül kiszakad a bokor, hát reflexem parancsára inkább letérdeltem, és elengedtem a letört ágat, hogy hihetetlen, óriási erőmet észre ne vegye. Oldalvást állt, nem nézett rám, legalábbis én azt hittem, de lehet, hogy a szeme sarkából mindent látott. Akkor hát a gyanakvás vezette ide, vagy a féktelen szenvedély? Mindegy.

Csápjaim legvastagabb ízeivel megtámaszkodtam a felhasított test partjain, hogy kibábozódjam, és ügyesen előbújtam, s ekkor Tlenix, Duenna, Mignonne előbb térdre roskadt, majd arccal előrezuhant, és ki-, másztam belőle, kiegyenesítve lábamat, lassan hátrálva, mint a rák. A gyertyák lángja még imbolygott a léghuzatban, mert a menekülő nyitva hagyta az ajtót, a tükörben ragyogott a gyertyafény, a meztelen test illetlenül szétvetett lábbal, mozdulatlanul feküdt; nem akartam hozzáérni, a gubómhoz, hamis bőrömhöz, megkerültem, és fölemelkedve félig hátrafeszült testtel, mint az ájtatos manó, megnéztem magam a tükörben. Ez én vagyok, mondtam szavak nélkül, én. Még mindig én. Sima vonalú, erős rovarszárnyak, csomós ízületek, ezüsthidegen csillogó, fürgén oldalt mozgó, tojásdad potroh, sötétebb dülledt fej, ez vagyok én. Ismételgetem magamban, mintha elmémbe akarnám vésni ezeket a szavakat, s közben elfakul és kihuny bennem Duenna, Tlenix, Angelita sokrétű múltja, mint rég olvasott gyerekkönyvek, amelyeknek tartalma már érvénytelen és erőtlen, el is felejthetem, lassan forgatom a fejem erre-arra, szememet keresve a tükörben, és közben, bár még nem barátkoztam meg új alakommal, kezdem megérteni, hogy ez az öncsászármetszés nem egészen az én lázadásom keletkezésem volt, hanem a tervek előirányzott része, éppen az ilyen zendülés alkalmára, hogy kitörésem visszájára forduljon, és végre tökéletes rabsággá váljon. Mert noha változatlanul fürgén és szabadon tudok gondolkodni, közben új testemnek engedelmeskedem, s annak csillogó fémébe már beírattak a mozdulatok, amelyeket majd végrehajtok. A szerelem kihunyt. Kihuny bennetek is, de évek vagy hónapok alatt, én percek alatt éltem át ezt az elmúlást, és eljött immár a harmadik kezdet, mert halk reteszcsikorgással háromszor körülszaladtam a szobát, megérintve kinyújtott, remegő csápjaimmal az ágyat, amelyen már nem adatik pihennem. Magamba szívtam nemszerelmesem szagát, hogy nyomába eredjek, ismerősen néki és ismeretlenül, ebben az újonnan kezdett, alighanem már utolsó játszmában. Őrült menekülésének nyomát először a nyitott ajtók és a szétszóródott rózsák jelezték, illatuk segítségemre lehetett, mert legalábbis egy időre, az o szagának részévé vált. Lentről, a földről, tehát új távlatból nézve a szobák, amelyeken áthaladtam, először is túl nagynak tűntek, tele idétlen, fölösleges holmikkal, melyek idegenül sötétlenek a félhomályban, aztán halkan megcsikordult a kőlépcső pici karmaim alatt, és kiszaladtam a nedves, sötét kertbe — a csalogány énekelt, s én mulattam magamban, mert ez immár teljesen fölösleges kellék, másfélékre van szükség ebben a következő felvonásban, jó ideig szimatoltam a bokrok között, érezve a lábam alól szétfröcskölő apró kavics surrogását, kétszer körbemásztam, aztán nekieredtem, mert rátaláltam a nyomra. Rá kellett találnom, hiszen parányi illatok egyedi keverékéből áll, a teste előtt szétnyíló levegő rezdüléseiből, megleltem minden molekulát, mégszét sem hordta az éjszakai szél, és így indultam el a helyes irányban, amely mostantól immár mindvégig az én irányom lesz.

Nem tudom, kinek az akaratából adtam neki jókora egérutat, mert hajnalig, ahelyett, hogy őt üldöztem volna, a királyi kertekben bolyongtam. Bizonyos haszna ennek is volt, mert arra jártam, ahol kézen fogva sétáltunk a sövények között, most hát olyan alaposan átjárhatott az illata, hogy biztosan nem tévesztem össze senkiével. Igaz, megtehettem volna, hogy egyenesen a nyomába eredek, és akkor érem utol, amikor még teljesen zavart, kétségbeesett és tehetetlen, ám én nem így tettem. Tudom, egészen mással is lehet magyarázni ezt az éjszakai viselkedésemet, gyászommal és a királyi akarattal, hiszen elveszítettem a szerelmesemet, és csak egy áldozatot kaptam helyette, az uralkodó pedig talán nem érte volna be a gyűlölt ember hirtelen és gyors halálával. Az is lehet, hogy Arrhodes nem hazarohant, hanem valamelyik barátjához, és ott lázas beszélgetésben, maga válaszolva önnön kérdéseire (hiszen a másik ember jelenlétére csak azért volt szüksége, hogy kijózanító támasza legyen), idegen elme segítsége nélkül mindenre rájött. Kerti kószálásom egyébként cseppet sem hasonlított az elválás fájdalmára. Tudom, milyen csúnyán hangzik ez érzékeny lelkeknek, de nem lévén kezem, hogy tördelhessem, sem könnyeim, hogy onthassam, sem térdem, amelyre leroskadjak, sem szájam, hogy hozzászorítsam a nappal szedett virágokat, nem is búslakodtam. Más foglalkoztatott most: újonnan szerzett rendkívüli megkülönböztető képességem, mert a fasorokon futkározva egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy akár a legcsalókábban hasonlatos nyomsávot is összetévesztettem volna azzal, amely jelenlegi végzetem és sarkaliója fáradhatatlan igyekezetemnek. éreztem, mint nyomul át a levegő minden egyes molekulája hideg bal tüdőm számtalan érzékelő sejtjének meánderein, és mint kerül át minden gyanús molekula forró jobb tüdőmbe, ahol prizmás belső szemem figyelmesen megvizsgálja, hogy igazolja helyes értelmét vagy elvesse mint téves nyomot, s ez gyorsabban történt, mint a legkisebb rovar szárnyának rezzenése, gyorsabban, mintsem megérthetnétek. Pirkadatkor elhagytam a királyi kerteket. Arrhodes háza üresen állt, tárva-nyitva, tehát azzal sem törődve, hogy utánanézzek, vitt-e magával fegyvert, rátaláltam a friss nyomra, és immár haladék nélkül elindultam rajta. Nem hittem, hogy hosszú vándorútra indulok. De a napok hetekbe fordultak, a hetek hónapokba, s én még egyre követtem őt.

Nem találtam ezt rútabbnak mindazon lények viselkedésénél, amelyek önmagukba írva hordozzák sorsukat. Futottam esőben-sárban, forró napsütésben, árkon-bokron át, száraz nádszálak dörgölődtek potrohomhoz, tócsákon és morotvákon gázoltam át, a felfröccsenő víz kövér cseppekben csurgott le domború hátamon és fejemen, utóbbi helyen a könnyeket utánozva, ám ez semmit sem jelentett. Szüntelen rohanásomban láttam, hogy mindenki, aki messziről megpillant, elfordul és a falhoz, fához, palánkhoz tapad, vagy ha nincs ilyen menedéke, térdre roskad és kezébe rejti arcát, vagy elvágódik és hason ”fekve reszket, míg messze nem járok. Az alvás szükségletét nem ismertem, hát futottam éjszaka is falvakon, tanyákon, városkákon át, piactereken a cserépfazekak és zsinóron száradó gyümölcsök között, láttomra szétszaladt a tömeg, a gyerekek visítozva menekültek a mellékutcákba, nem törődtem velük, a magam nyomát követtem. Szaga teljesen kitöltött, mint egy ígéret. Már elfeledtem annak az embernek az arcát, és elmém, mintha kevésbé volna kitartó a testemnél, kivált éjszakai rohanás közben, úgy beszűkült, hogy nem tudtam, kit üldözök, sőt azt sem, üldözök-e valakit, csak annyit tudtam: úgy akarok rohanni, hogy a világ tarkabarka sokféleségéből nekem rendeltetett légi molekulák nyoma meglegyen és erősödjön, mert ha gyengülne, az azt jelentené, hogy nem a jó irányban haladok. Senkitől semmit nem kérdeztem, hozzám pedig senki nem merészelt szólni, bár éreztem, hogy a tér, amely elválaszt azoktól, akik láttomra a falhoz lapulnak vagy arcra esnek, karjukat fejükre borítva, csupa feszültség, és ezt nekem szóló riadt hódolatnak tekintettem, hiszen királyi nyomon járok, és az adja kifogyhatatlan erőmet. Csak néha esett meg, hogy egy-egy apró gyermek, akit a felnőttek már nem tudtak felkapni és magukhoz szorítani, mikor néma száguldásomban hirtelen feltűntem előttük, sírni kezdett, de nem törődtem vele, mert futtomban szüntelenül teljes erőmből koncentrálnom kellett, egyszerre figyelnem kifelé, a homokos, köves, kék kupolás zöld világra, és befelé, a magaméra, ahol két tüdőm összhangzó játékából felcsendült a molekulák gyönyörű, mert nagyszerűen csalhatatlan muzsikája, átgázoltam folyókon és holtágakon, vízeséseken, kiszáradó tavak iszapos fenekén, és minden élőlény kitért előlem, futva menekült, vagy lázasan beásta magát a repedezett talajba, persze hasztalan fáradozna, ha őt üldözném, mert egyik sem olyan villámgyors, mint én, de mit érdekeltek engem ezek a szőrös, csúszó-mászó, 230 kajla fülű, rekedten nyüszítő, makogó, sipítozó teremtmények, hiszen más cél volt előttem.