Stanislaw Lem - Maszk

— Ami azt illeti, hogy ha teljes erődből akarnád, viszsza tudnád-e tartani az elsütőszerkezetet ama bizonyos mag fölött, erre nem mondhatok se igent, se nemet — folytatta a felcser, mintha nem is hallotta volna szavaimat. — Egyvalamit megtehetek, ha akarod, mégpedig azt, hogy egy csövecskével vasport fújok annak a bizonyos helynek a pólusaira, ettől kissé megnövekszik a szabadságrésed: De ha megcsinálom, akkor se fogod tudni a legutolsó pillanatig, hogy nem vagy-e továbbra is engedelmes eszköz azzal szemben, akin segíteni készülsz.

Láttam, hogyan néznek rám, hát ráhagytam, hogy végezze el azt a kis műtétet. Hamar megvolt, nem fájt, és semmilyen érezhető változást nem okozott a lelkiállapotomban. Hogy bizalmukat még jobban megnyerjem, megkérdeztem, nem tölthetném-e az éjszakát a kolostorban, mert a sok beszélgetésre, tanakodásra, vizsgálatra ráment az egész nap. Szívesen megengedték, én pedig arra szenteltem az időt, hogy alaposan megvizsgáljam a fáskamrát, és megjegyezzem az emberrablók szagát. Képes voltam rá, mert előfordul, hogy a királyi követnek más vakmerő állja útját, nem a kiszemelt préda. Pirkadat előtt lefeküdtem a szalmára, melyen sok éjszakát aludt át az állítólag elrabolt személy, és mozdulatlanul szívtam be a szagát, a szerzetesekre várva. Rájöttem ugyanis, hogy amennyiben hazug mesével áltattak, és tévútra küldenek, félniük kell bosszúálló visszatérésemtől, tehát ezt a legsötétebb hajnal előtti órát igen alkalmatosnak találhatják, ha el akarnak pusztítani. Mély alvást színlelve feküdtem, éberen fülelve a kert felől jövő legkisebb neszre is, hiszen bereteszelhetik kívülről az ajtót, és felgyújthatják a fáskamrát, hogy életem gyümölcse a lángok között darabokra tépjen. Szerzetesek lévén persze irtóznak a gyilkolástól, ám. ez nem lenne gond, hiszen nem tartanak személynek, csak hóhérgépnek; maradványaimat elássák a kertben, és hajuk szála se görbül. Nem tudtam pontosan, mit teszek, ha meghallom közeledő lépteiket, és nem is tudtam meg, mert nem jöttek. Magam maradtam hát gondolataimmal, amelyekben minduntalan visszatértek az idősebbik szerzetes elképesztő szavai, mikor szemembe nézve azt mondta: „a testvérem vagy”. E szavakat még mindig nem értettem, de föléjük hajolva egész lényemet valami melegség járta át, és úgy átformált, mintha elvetélném a súlyos magzatot, mellyel terhes vagyok. Reggel aztán kiszaladtam a nyitott kertajtón, és a szerzetes útmutatása nyomán megkerülve a kolostor épületeit, elvágtattam a láthatáron kéklő hegyek felé — mert arra irányított a hajszám.

Nagyon siettem, déltájban már több mint száz mérföldre voltam a kolostortól. Rakétaként süvítettem a fehér törzsű nyírfák között, és amikor átsuhantam a hegyaljai rétek magas füvén, úgy dőlt kétfelé, mintha fürge kaszás járna a nyomomban.

A két emberrabló nyomát megtaláltam egy mély völgyben, a zubogó patak pallóján, de Arrhodesnak szikrányi nyomára se leltem, talán nem sajnálták a fáradságot, és felváltva cipelték, ami ravaszságukra és tisztánlátásukra vallana, hiszen akkor tudják, hogy senkinek sincs joga helyettesíteni a királyi gépet a maga küldetésében, és merész cselekedetük méltán zúdítja rájuk az uralkodó haragját. Önök bizonyára tudni szeretnék, mi volt az igazi szándékom ebben a végső futásban, megmondom hát, hogy becsaptam a szerzeteseket, illetve nem is csaptam be, mert valóban arra vágyaim, hogy viszszaszerezzem a szabadságomat, jobban mondva megszerezzem, hiszen eddig sosem voltam szabad. De ha arról van szó, mihez akartam fogni ezzel a szabadsággal, nem tudom, mit feleljek. Ez a nemtudaís cseppet sem új, amikor kést döftem meztelen testembe, akkor sem tudtam, meg akarom-e ölni magam, vagy csak megismerni, még ha azonos is a kettő. Ezt a lépésemet is előre látták, mint a további események egytől egyig tanúsítják, tehát a szabadság reménye csak káprázat lehet, méghozzá nem is a sajátom, csak azért ültették belém, hogy fürgébben cselekedjem, ilyen alattomos sarkantyúval ösztökélnek. De hogy a szabadság egyszerűen azt jelentené-e, hogy békén hagyom Arrhodest, azt nem tudom. Hiszen akkor is megölhetném, ha teljesen szabad vagyok, mert annyira mégsem vagyok őrült, hogy lehetetlen csodában higgyek, viszontszerelmet reméljek most, amikor már nem vagyok nő, és ha egy kicsit talán az maradtam is, hogyan tudná ezt elhinni Arrhodes, aki látta meztelen kedvesének fölmetszett hasát? Alkotóim bölcsessége tehát túllépett a mérnöki művészet végső határán, hiszen kétségkívül figyelembe vették számításaikban ezt a mostani állapotomat is, amint rohanok, hogy megmentsem az örökre elveszített kedvest. Ha viszszafordulhatnék, és mehetnék, amerre a szemem lát, azzal sem tennék neki túl nagy szolgálatot, halállal viselősen, melyet nem volna kinek megszülnöm. Úgy vélem hát, hogy nemesen aljas voltam, és a szabadság kényszerített, hogy ne azt tegyem, amit egyenesen megparancsoltak, hanem azt, amit e megtestesülésemben magam akarok. E kusza és bosszantóan fölösleges töprengésnek azonban majd vége szakad a célnál. Ha megölöm az emberrablókat és megmentem a kedvesemet, rákényszerítve ezzel, hogy irántam érzett undora és félelme tehetetlen csodálattá változzon át akkor, ha őt nem is, legalább magamat visszanyerhetem.

Átcsörtetve a sűrű mogyoróbokrokon, az első sziklafok alatt hirtelen elvesztettem a nyomot. Hiába kerestem, emitt még megvan, ott eltűnik, mintha az üldözöttek elrepültek volna. Visszatérve a cserjésbe, mint a körültekintés parancsolta, nagy nehezen megtaláltam egy bokrot, amelyről levágtak néhány vastag ágat. Megszaglásztam a mogyorónedvtől csöpögő csonkokat és visszatérve oda, ahol elvész a nyom, a mogyoró illatban fölfedeztem a folytatását, a menekülők ugyanis gólyalábat használtak, arra számítva, hogy a felső szag sávja nem marad meg sokáig a levegőben, mert elviszi a hegyi szél. Akaratomat ez megacélozta; a mogyoróillat hamarosan gyengült ugyan, de én megint átláttam a szitán: a gólyalábak végét jutazsák rongyaiba csavarták.

Egy sziklafalnál hevertek az eldobott gólyalábak. A tisztáson óriási, egymásra tornyozódott, az északi oldalon mohos sziklák hevertek, a görgetegen nem lehet másképp átjutni, mint nagy ugrásokkal az egyik málnabokortól a másikig szökdécselve.

Így tettek a menekülők is, de nem egyenes utat választottak, hanem zegzugosat, így folyton le kellett másznom a sziklákról, megkerülni őket, és föllelni a levegőben remegő nyomszemcséket. így jutottam el egy sziklafalhoz, amelyen felkapaszkodtak, ki kellett hát szabadítaniuk a fogoly kezét, de nem csodálkoztam, hogy önként velük tartott, hiszen nem volt visszaútja. Tiszta nyomon kapaszkodtam, érezve a hármas szagot a felhevült, sík szikladarabokon, bár függőlegesen kellett kapaszkodni, sziklapadokon, katlanokban, hasadékokban, és nem volt olyan fakó mohacsomó a sziklarésekben, vagy olyan rövid lábtámaszt adó kis hasadék, amelyet a mászok lépcsőfoknak ne használtak volna, itt-ott megálltak a legnehezebb helyeken, hogy kiszemeljék a további utat, ezt az erősebb szagról éreztem, én is fürgén kapaszkodtam felfelé, alig érintve a sziklákat, és éreztem belsőmben a felfokozott lüktetést, egész testem muzsikált és dalolt ebben a pompás üldözésben, mert ezek nekem való emberek voltak, csodálattal és örömmel gondoltam rájuk, mert amit véghez vittek ebben a nyaktörő hegymászásban, hárman, és kötéllel biztosítva egymást a kötél kenderszaga megmaradt az éles peremeken —, azt én magányosan és könnyedén csináltam utánuk, és semmi sem lökhetett le az égbe törő ösvényről. A csúcson elkapott egy heves vihar, a gerincen metsző szél süvített, de én le sem néztem a mélyben elterülő zöld tájra, az elmosódó kékes horizontra, hanem fel-alá rohangáltam a gerincen, a nyom folytatását keresve, végül megtaláltam egy apró bevágásban. Itt lepattant a szikla egy darabja, fehér folt és karcolás jelezte, hogy az egyik hegymászó lezuhant, áthajoltam hát a szikla peremén, lenéztem, és megláttam a lejtő közepén elterült apró figurát, éles szememmel még azt is észrevettem, hogy a fehér mészkőre sötét foltok fröcscsentek, mintha a fekvő körül véreső esett volna. A másik kettő azonban továbbment a gerincen, és sajnálkozás fogott el a gondolatra, hogy már csak egy ellenfelem maradt, aki Arrhodest őrzi, mert még soha ennyire nem éreztem a tetteim fontosságát, és nem fűtött ilyen harci kedv, egyszerre józan és mámoros voltam tőle. Leszaladtam hát a lejtőn, mert ok is arra fordultak, otthagyva a halottat a szakadékban, nyilván siettek, és ahhoz úgy sem férhetett kétség, hogy a lezuhant ember szörnyethalt. Egy sziklakapuhoz értem, óriási templomromhoz hasonlított, amelyből csak az összeomlott kapu roppant oszlopai maradtak meg, a fal gyámpillérei és egyetlen magas ablak, amelyen átragyog az ég, és mögötte egy karcsú fácska nőtt ki a szél hordta magból, egy maréknyi porban, öntudatlan hősiességgel. A kőkapu után másik következett, magas sziklakatlan, benne ködfoszlányok úsztak, nehéz felhő akadt el a csúcsban, apró szemű, szikrázó hó hullott belőle. A sziklafal árnyékában surranó hangot hallottam, majd dübörgést, és kőlavina omlott le a lejtőn. A sziklák rám zúdultak, szikrázott és füstölt az oldalam, minden lábamat behúzva meglapultam egy sekély mélyedésben a málnabokor alatt, és most már sértetlenül kivártam, míg lezúdul a kőgörgeteg. Eszembe jutott, hogy az Arrhodest vezető ellenfél szándékosan választotta a lavinás helyet, mert o ismerős itt, és arra számított, hogy engem, az újonc hegymászót, agyonzúz a lavina — és noha ez csak halvány lehetőség volt, megörültem neki, mert ha az ellenfél nemcsak menekül és bujkál, hanem támad, akkor méltóbb a harc.