Stanislaw Lem - Maszk

Ha jól láttam, a szerzetes gyanakvását nem sikerült eloszlatnom, azt pedig még az elején leszögezte, hogy bármit mondok, nem esik a gyónási titok alá, mert véleménye szerint olyan lény vagyok, amelynek nincsen saját akarata. Később is nyilván azt latolgatta, nem célzatosan küldtek-e hozzá, hiszen akadnak ilyen szimatolók, méghozzá a legcsalárdabb álruhákban, de válasza, úgy találtam, becsületes mérlegelésből fakadt.

Azt mondta:

És mi lesz, ha megtalálod, akit keresel? Tudod-e, mit teszel akkor?

Mire én:

— Atyám, csak azt tudom, mit nem akarok tenni, de nem tudom, miféle bennem rejlő erő szabadul ki akkor, tehát nem tudom megmondani, nem kényszerülök-e gyilkosságra.

Ő így szólt:

— Milyen tanácsot adhatnék én neked? Akarod-e, hogy feladatodat elvegyék tőled?

Mint lábánál heverő kutya, fölemeltem a fejem, és látva, miként hunyorog, mert vakítja a koponyám ezüstjéről visszaverődő napfény, így feleltem: — Semmit sem kívánok jobban, noha tudom, hogy sorsom akkor szörnyű lesz, mert semmilyen cél nem áll többé előttem. Nem én találtam ki azt, amire teremtettek, és bizonyára keservesen meg kell lakolnom, amiért szembeszállók a király akaratával, hiszen nem tűrheti, hogy az ilyen engedetlenség büntetlen maradjon, tehát most majd engem vesznek célba a palota pincéiben munkálkodó ezermesterek, és vasfalkát uszítanak rám, hogy elpusztítson. De ha a belém épített fortélyok segítségével egérutat nyernék is, és elmenekülnék a világ végére, bárhol húzódjam meg, mindenki kerülni fog, és nem találok semmit, amiért érdemes volna tovább léteznem. A tiédhez hasonló sors is zárva marad előttem, mert minden olyan apátúr, mint te, azt feleli nekem, mint te, hogy nincs szabad lelkem, tehát nem nyerhetem el a kolostori magány kiváltságát!

Elgondolkodott, majd csodálkozva így szólt:

— Cseppet sem értek a magadfajta szerkezetekhez, de látlak, hallak, és beszéded alapján értelmesnek talállak, ha korlátozó parancsnak vagy is alávetve, de ha, mint mondod, harcolsz e parancs ellen, és ha csakugyan felszabadulásnak éreznéd a gyilkos akarat elveszítését, mondd meg, te gép, hogyan él benned ez az akarat?

Mire én:

— Atyám, nem nevezhetném jó érzésnek, de nagyszerűen értek ahhoz, hogyan kell nyomot olvasni, üldözni, követni, leselkedni és hallgatózni, rejtőzködni, lesben állni, akadályokon áttörni, lopakodni, csellel élni, zsákmányomat becserkészni, mindez a kisujjamban van, és e cselekvések mesteri és csalhatatlan elvégzése, amely kérlelhetetlen fátummá tesz, öröm nekem, és ezt bizonyára szándékosan írták be tűzzel a zsigereimbe.

— Újra kérdezlek — szólt —, mondd meg, mit teszel, ha Arrhodest meglátod?

— Atyám, újra azt felelem, hogy nem tudom, mert noha én nem akarok rosszat neki, a belém írott parancs erősebbnek bizonyulhat a szándékomnál.

Ezt hallván, eltakarta szemét, és így szólt:

— A testvérem vagy.

— Hogy értsem ezt? — kérdeztem mélységesen megdöbbenve.

— Úgy, ahogy mondom — felelte —, és ez azt jelenti, hogy sem nagyobbnak nem tartom magam náladnál, sem meg nem alázkodom előtted, mert bármennyire különbözünk is, nemtudásod, amelyet megvallottal, és amelyet én elhiszek, egyenlővé tesz bennünket a Gondviselés előtt. És ha így van, jöjj velem, mutatok valamit.

Végigmentünk, egymás nyomában, a kolostorkerten, az öreg fáskamrához, a szerzetes kezének nyomására kinyílt a nyikorgó ajtó, és odabent, a sötétségben felismertem egy szalmakévéken fekvő, sötét idomot, s orromon át tüdőmbe hatolt a folyvást követett szag, olyan erősen, hogy éreztem, amint fullánkom magától felmered és előbúvik hüvelyéből, de a következő pillanatban a sötétséghez hozzászokó szememmel észrevettem tévedésemet. A szalmán csak a levetett ruhák feküdtek.

A szerzetes látta remegésemen, mennyire megrendültem, és azt mondta:

— Igen. Itt volt Arrhodes. Egy hónapja rejtőzött el kolostorunkban, amikor sikerült téged félrevezetnie. Sajnálta, hogy nem dolgozhat, mint régen, ezért titokban üzent tanítványainak, és ok éjszakánként fölkeresték, de közéjük furakodott két áruló, és elvitte innen öt nappal ezelőtt.

— Azt mondod, „királyi követek”? — kérdeztem szüntelenül remegve és mellső lábaimat imádságosan mellemhez szorítva.

— Nem, „árulókat” mondok, mert csellel és erővel rabolták el, egy néma kisfiú, akit magunkhoz vettünk, egyedül o látta, miként hurcolták el hajnalban megkötözve és nyakának szegezett késsel.

Elhurcolták? — kérdeztem, semmit sem értve. Ki? Hová? Miért?

— Gondolom, azért, hogy hasznát vegyék az eszének. Nem folyamodhatunk segítségért a törvényhez, mert ez a királyi törvény. Tehát szolgaságra kényszerítik, és ha nem hajlandó, büntetlenül megölhetik.

— Atyám — mondtam —, áldott legyen az óra, amelyben bátorságot gyűjtöttem, hogy hozzád lépjek, és megszólítsalak. Most követem az emberrablók nyomát, és kiszabadítom Arrhodest. Tudok nyomot követni, üldözni, semmihez sem értek jobban, csak mutasd meg a helyes irányt, amelyet a néma szavaiból ismersz!

így felelt:

— De hiszen nem tudod, képes leszel-e nem bántani őt, magad vallottad be!

Mire én:

— Igaz, de azt hiszem, megtalálom a módját. Még nem tudom, talán keresek egy jó ezermestert, aki megtalálja bennem a kellő áramkört, és átszereli, hogy a zsákmányom a rendeltetésemmé váljon.

A szerzetes így szólt:

— Mielőtt elindulsz, tanácsot kérhetsz, ha akarsz, egyik testvérünktől, aki régen a világban éppen az ilyen fortélyok mestere volt. Most felcserként segít a rászorulókon.

Már a napfényes kertben álltunk, és noha nem mutatta, rájöttem, hogy még mindig nem bízik bennem. A nyom kihűlt öt nap alatt, tehát jó irányba is küldhet, félre is vezethet. Kötélnek álltam. A felcser az ajánlatos óvatossággal vizsgált meg, lámpással bevilágított testembe, a fej, tor és potroh résein keresztül, nagy gonddal és figyelemmel.

Aztán felállt, leporolta csuháját, és így szólt:

— Előfordul, hogy a bizonyos feladattal kiküldött gépnek csapdát állítanak az elítélt rokonai, barátai vagy más emberek, akik a hatóság számára érthetetlen okokból megkísérlik elgáncsolni a felsőbb döntéseket. Hogy ennek elejét vegyék, az előrelátó királyi ezermesterek ama bizonyos tartalmat hermetikusan elzárják, és úgy összekapcsolják a szerkezet legbelső magvával, hogy mindennemű manipulálás végzetesnek bizonyuljon. Az utolsó pecsét elhelyezése után már ok maguk sem tudnák eltávolítani a fullánkot. Ez a helyzet nálad. Előfordul az is, hogy az üldözött más ruhát ölt, megváltoztatja külsejét, viselkedését és szagát, de elméjét nem tudja kicserélni, ezért a gép nemcsak alsó és felső szaglásával követi a nyomot, hanem olyan vizsgálatnak veti alá a kiszemelteket, amelyet a lelki tulajdonságok legkiválóbb szakértői állítottak össze. Nálad is ez a helyzet. Azonkívül látok benned egy szerkezetet, amilyen még egyik elődödnek sem volt, mégpedig egy többszörös memóriát olyan tartalommal, amelyre a nyomkövető gépnek semmi szüksége, ugyanis nők történetét táplálták belé, tele csábos nevekkel és beszédfordulatokkal, amelyektől vezeték fut a halálos maghoz. Nem értem, hogy ez mire szolgál, de annyi biztos, hogy te tökéletesített gép vagy, sőt talán tökéletes gép. Senki el nem távolíthatja a fullánkodat, bizonyos következmények nélkül.

— A fullánkomra szükségem van — mondtam, még mindig hanyatt fekve —, mert ki akarom szabadítani az elraboltat.