Stanislaw Lem - Maszk

Nagyon nehéz volt. Minduntalan áthághatatlan határba ütköztem, mert nem tudtam, hol görcsöl be a nyelvem, hol botlik el a lelkem, hiszen ez a lélek az ellenségem. Nem mindenben hazudni, de kikerülni az igazság lényegét, a titok lényegét. Csak fokozatosan csökkentettem hát az igazság körét, csigavonalban közelítve felé. De amikor messziről megpillantottam őt, amint felém jön, szinte futva, még apró sziluett sötét köpenyében, rájöttem, hogy a vallomásból semmi sem lesz, mert a stílus nem engedi. Miféle szerelmi jelenet az, amelyben Laura bevallja Philonnak, hogy ő a halál bélyege Philon homlokán? Még a mesestílus sem használna, hiszen ha fel tudna oldozni az átok alól, visszaküldené a semmibe, amelyből jöttem. Hiábavaló minden bölcsességem. Ha egy csodaszép lány sötét erők eszközének tartja magát, és szúrásokról, halálbélyegekről mesél, ha EZT és ÍGY mondja, akkor őrült.

Nem az igazságról tanúskodik, hanem bomlott elméjéről, tehát nemcsak szerelemre, odaadásra méltó, hanem még szánalomra is.

Ezek az érzések talán arra késztetnék őt, hogy úgy tegyen, mintha elhinné, amit mondok, latolgatná a helyzetet, biztosítana, hogy feloldoz az átok alól, valójában orvoshoz akarna vinni, mindenfelé elhíresztelné, milyen beteg vagyok — ennél még az is jobb, ha megsértem. Különben is, oly bonyolultak itt az erők, hogy minél inkább szövetséges, annál kevésbé lehet reményteli szerelmes, bizonyára nem is nagyon akarna kilépni a szerelmes szerepéből, az ő tébolya normális, egészséges, szilárd és konkrét: szeretni, ah, szeretni, a kavicsot is simogató homokká rágni lábam előtt, de nem olyan bizarr elemzésekkel szórakozni, hogy honnét származik a lelkem.

Úgy látszik hát, hogy ha engem vesztére alkottak, vesznie kell. Nem tudtam, mi az bennem, ami meg fogja ölni, könyökhajlatom, csuklóm az ölelésben, ez alighanem túl egyszerű lenne, de tudtam már, hogy nem lehet másként.

Sétálnom kellett vele az ösvényeken, melyeket a kertészet ügyes mesterei megédesítettek, rögtön eltávolodtunk a Vénusz Kallipügosztól, mert tüntető magakelletése nem illett szerelmünk korai stádiumához, amikor még csak eszményi érzelmekről van szó, és bátortalan célzások esnek a boldogságról. Elmentünk a faunok előtt, melyek szintén brutálisak, de másképp, illőbb módon, mert e gyapjas kő figurák hím volta nem érhetett fel szűzies testetlenségemhez, még közelről sem sértette: jogomban állt, hogy meg se értsem duzzadó márvány bujaságukat. Megcsókolta kezemet ott, ahol a csomó van, de ajkával nem érezhette, és vajon hol várakozik az én agarászom? A hintóban? Hátha csak annyi a dolgom, hogy valami ismeretlen titkot csikarjak ki: csodaszép sztetoszkóp vagyok, a kárhozott bölcs mellére illesztve?

Nem mondtam el neki semmit.

Két nap alatt szerelmünk megtette az illő utat. Maroknyi jó cselédséggel egy kis kastélyban laktam, nem túl messze a királyi palotától, Phloebe, a tótumfaktumom bérelte ki a csinos kastélyt a kerti találka másnapján, szót sem szólva a szükséges bérről, én pedig, a pénzügyekben járatlan hajadon, semmit sem kérdeztem. Azt hiszem, kicsit félt tőlem és idegesítettem, talán nem volt beavatva az igazságba, sőt biztosan nem, a király parancsára cselekedett, tisztelettudóan beszélt velem, de a szeméből leplezetlen megvetés sugárzott, nyilván a király új kegyencnő]ének hitt, és azon sem csodálkozott túlságosan, hogy Arrhodesszal kocsikázom és találkozom, mert az olyan szolga, aki azt kívánja, hogy a király az ő számára érthető séma szerint bánjon az ágyasával, nem jó szolga. Azt hiszem, a szeme se rebbent volna, ha egy krokodillal enyelgek. Szabad voltam a király akaratán belül, az uralkodó egyébként sohasem közeledett hozzám. Tudtam már, hogy vannak dolgok, amelyeket nem mondok meg szerelmesemnek, mert már a puszta szándéktól megbénult a nyelvem, és elzsibbadt az ajkam, éppen úgy, mint az ujjaim, mikor első éjszaka a hintóban tapogattam magam. Megtiltottam Arrhodesnek, hogy meglátogasson, ezt konvencionálisan értelmezte, úgy gondolta, attól félek, hírbe hoz, és derekasan uralkodott magán. A harmadik nap estéjén végre nekiláttam, hogy felderítsem, ki vagyok. Hálóingemet ledobtam az éjszakai tükör előtt, és ott álltam benne szobormeztelenül, az ezüsttűk és acélszikék a tükörasztalon feküdtek, bársonysállal letakarva, mert féltem a csillogásuktól, bár élüktől nem féltem. Magasan ülő melleim felfelé és oldalt néztek rózsás bimbójukkal, combomról eltűnt a szúrás nyoma; mint a szülész vagy műtéthez készülő sebész, két tenyeremmel átfogtam fehér, sima testem, bordáim meghajoltak a nyomás alatt, de hasam olyan boltozatos volt, mint a gótikus festmények nőalakjaié, a meleg, lágy burok alatt szilárd ellenállásba ütköztem, és fentről lefelé tapogatózva lassan fölfedeztem belül egy tojásdad formát. Két oldalról hat hat gyertya világánál megfogtam a legkisebbik szikét, nem félelemből, hanem mert az volt a legesztétikusabb.

A tükörben úgy látszott, mintha éppen hasba döfném magam, a jelenet dramaturgiája tökéletes, a legkisebb részlet is stílusos: a nagy baldachinos ágy, a két sor magas gyertya, a villanás a kezemben és sápadt arcom, mert a testem rettentően félt, térdem rogyadozott, de a kést tartó kezem kellően biztos volt. A bordaív alatt, ahol a nyomásnak nem engedő, tojásdad keménység a legjobban tapintható, mélyen bedöftem a szikét, a fájdalom csekély és felületes volt, a vágásból egyetlen vércsepp csordult ki. Képtelen voltam apránként, anatómiai pontossággal folytatni a mészáros munkát, egy erélyes mozdulattal majdnem ágyékomig felhasítottam a testem, öszszeszorított foggal és lehunyt szemmel. Odanézni már nem volt erőm. De talpon maradtam, már nem remegve, csak jéghidegre válva, és a szobában idegenül, messziről hallatszott ziháló, majdnem görcsös lélegzésem. A metszés nyomán szétnyílt a fehér bőrű burok, és megláttam a tükörben egy óriási magzathoz hasonló hosszúkás, ezüst valamit, mintha csillogó báb rejtőzködne bennem, nem vérző, csak rózsaszínű testem szétnyílt burkában. Micsoda iszonyat volt, így magamba nézni! Nem mertem megérinteni a ragyogó tiszta, makulátlan, ezüstös felületet, a kis koporsóhoz hasonló, hoszszúkás potroh csillogott, a gyertyafények kicsinyítve tükröződtek benne, megmozdultam, és ekkor megláttam magzat módjára felhúzott lábait, a csipeszvékony lábak a testembe mélyedtek, és hirtelen megértettem, hogy ez nem ő, nem az idegen, a másik, ez is én magam vagyok. Hát ezért hagytam olyan mély lábnyomokat a kerti fasorok nedves homokjában, ezért voltam olyan erős, ez én vagyok, ez is én vagyok, hajtogattam magamban, s ekkor o belépett.

Nem zártam be az ajtót — micsoda könnyelműség. Belopózott, és önnön vakmerőségétől anynyira felvillanyozva nyitott be az ajtón, mentségül és védekezésül vörös rózsák óriási pajzsát tartva maga elé, hogy amikor meglátott, mert riadt kiáltással megfordultam, már mindent látott, de még nem fogta fel, nem értette, nem bírta megérteni. Én nem félelemből, hanem már csak torokszorító, szörnyű szégyenemben próbáltam két kézzel visszarejteni magamba az ezüsttojást, de túl nagy volt, és én túlságosan felhasítva ahhoz, hogy sikerüljön.

Az arca, néma üvöltése, és menekülése. Kérem, hogy vallomásomnak ezt a részét engedjék el. Nem győzte kivárni az engedélyemet, a meghívásomat, hát beállított a virágcsokorral, üres volt a ház, én magam küldtem el a cselédséget, hogy senki meg ne zavarhasson abban, amit elterveztem — nem tudtam már egyéb módszert, más kiutat találni. De lehet, hogy addigra már felébredt benne az első gyanú. Emlékszem, előző nap átmentünk egy kiszáradt patak medrén, ölben akart átvinni, de megtiltottam, nem valódi vagy színlelt restelkedésből, hanem azért, mert muszáj volt: