Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen” Regény

Megjelent: Metagalaktika 5, Kozmosz Könyvek, 1983

Kuczka Péter editor, 1983

Szabó Győző fordítása

A magyar kiadáshoz felhasznált mű:

Stanisław Lem: Niezwyciezony

Tartalom

Fekete eső

Romok között

A Kondor

Az első

A felhő

Lauda elmélete

Rohán csoportja

Kudarc

A hosszú éjszaka

A beszélgetés

A legyőzhetetlen

A Legyőzhetetlen másodosztályú cirkáló, a Lant csillagképbeli támaszpont legnagyobb egysége, fotonmeghajtással szelte át a csillagzat szélső ívnegyedét. A nyolcvanhárom főnyi legénység a központi fedélzet alagút-hibernátorában aludt. Mivel aránylag rövid volt az útvonal, a teljes hibernáció helyett csupán olyan mély alvást idéztek elő, hogy a test hőmérséklete ne süllyedjen tíz fok alá. A vezetőfülkében csak automaták dolgoztak. Látómezejükben a célkereszten a nap korongja feküdt, amely nem volt sokkal fényesebb a közönséges vörös törpe csillagoknál. Amikor karimája már a fél képernyőt eltakarta, az annihilációs folyamat lefékeződött. Egy darabig az egész űrhajóban halálos csend uralkodott. Hangtalanul dolgoztak a klimatizáló berendezések és a számítógépek. Megszűnt az a finom remegés is, mely a hajó farából kiáramló fényoszlop sugárzásától keletkezik. Ez hajtotta eddig előre a hajót, és végtelen hosszúságú pengeként hasított a homályba. A néma és látszólag üres Legyőzhetetlen a tehetetlenségi erő következtében még mindig fénysebességgel száguldott.

Aztán a kis lámpák elkezdtek pislogni a műszerfalakon, a középső képernyőn tükröződő távoli nap rózsaszínű fényében. Forogni kezdtek a ferromágneses szalagok, egyre újabb és újabb készülékeket programoztak be, szikrát hánytak a kapcsolók, az áram szinte hallhatóan lüktetett a vezetékekben. Régen kocsonyává dermedt gépolajok ellenállását legyőzve mély bőgéssel indultak a villanymotorok, majd magas vijjogásba csaptak át. A segédreaktorokból fénytelen kadmium rudak tolódtak ki, mágneses szivattyúk folyékony nátriumot nyomtak a spirális hűtőcsőbe, megremegtek a hajófar borítólemezei, ezzel egyidejűleg a belső falakon belül halk ropogás támadt, mintha apró állatok rajai kaparásznák karmaikkal a fémet.

A zaj arról árulkodott, hogy az önjáró javítógépek már elindultak több kilométeres ellenőrző és vándorútjukra, átvizsgálni minden boltozati eresztéket, a hajótest légmentességét, a fémkapcsolatok épségét. Az egész űrhajó ébredezett, tele volt nesszel és mozgással, csak legénysége aludt még.

Majd a soros automata, miután elnyelte programozószalagját, jelzéseket küldött a hibernátorközpontba. A hideg légfuvallatba ébresztőgáz keveredett, a padlórácsokból meleg levegő tört fel a hajóágyak közé. Az embereknek azonban még sokáig nem akaródzott felkelni. Néhányan álmosan nyújtózkodtak; jeges álmuk űrét látomások és rémképek töltötték be. Az űrhajó már felkészült az ébredésre. A hosszú fedélzeti folyosók, felvonóaknák, kabinok, vezetőfülkék, munkaállások és nyomáskamrák eddigi sötétségét néhány perce a mesterséges nap fehér fénye oszlatta szét. S mialatt a hibernátor megtelt emberi sóhajok és félig öntudatlan nyögések morajával, az űrhajó, mintha türelmetlenségében nem tudta volna kivárni a legénység felocsúdását, megkezdte a fékezés-előkészítő műveletet. A központi képernyőn megjelentek a hajóorr tüzének sávjai. A fénysebesség eddigi zsibbadt nyugalmát rázkódás váltotta fel, a hajóorrban levő kifúvócsövek hatalmas ereje megpróbált diadalmaskodni a Legyőzhetetlenen, melynek tizennyolcezer tonnás nyugalmi tömegét sokszorosára növelte az óriási sebesség. A térképfülkékben a légmentesen elcsomagolt rajztekercsek nyugtalanul remegtek. Itt is, ott is megmozdultak a nem elég erősen rögzített tárgyak, mintha életre keltek volna; a hajókonyhákban csörömpöltek az összeütődő edények, ingadoztak az üres habfotelek támlái, a falakra szerelt övek és kötelek himbálózni kezdtek. Üveg-, fémés műanyaghangok vegyes lármája hullámzott át az egész rakétán, orrától a faráig. Ezalatt a hibernátorból már beszéd moraja szivárgott ki, a héthónapos nemlétből, amely csak rövid álomnak tetszett, az emberek a valóságra ébredtek.

Az űrhajó vesztett sebességéből. A fellegek vörös gyapjába burkolózott bolygó eltakarta a csillagokat. Egyre lassabban húzódott félre az óceán naptól csillogó, gömbölyű tükre. A látómezőben feltűnt a kráterek pettyezte sötétszürke szárazföld. Fedélzeti állásaikban az emberek nem láttak semmit. Mélyen alattuk, a hajtómű titánzsigereiben fokozódott a tompított motorbőgés, s az óriási tömeg kezes állatként engedelmeskedett. Ha egy-egy felhő a kifúvócső sugarába került, a higanyrobbanástól ezüstös színűvé vált, majd széthullott és eltűnt. A motorok bőgése egy pillanatra felerősödött. A rőt korong szétlapult: így alakul át a bolygó sima szárazfölddé. Már látni lehetett a szélsodorta, sarlószerű homokbuckákat, a legközelebbi kráter körül küllőszerűen tekergő lávacsíkok felragyogtak, mikor visszaverték a rakéta fúvókáinak napnál is erősebb tüzét.

— Minden erőt a tengelyre! Elektrosztatikus hajtóműveket bekapcsolni!

A mutatók lustán kúsztak át a skála következő körcikkére. Simán ment az egész művelet. Az űrhajó, mint valami fejjel lefelé álló, tűzokádó vulkán, fél mérföld magasan lebegett a homokba merült sziklacsoportoktól ragyás lapály felett.

— Minden erőt a tengelyre! Csökkenteni az elektrosztatikus meghajtást!

Már látszott a hely, ahol a fúvókából függőlegesen kiáramló sugár ostromolta a terepet, vörös homokvihart kavarva. A hajófar körül ibolyaszínű villámok cikáztak, látszólag hangtalanul, mert dörgésüket a gázok erősebb üvöltése elnyomta. Az erőforrások különbsége kiegyenlítődött, a villámok eltűntek. Valamelyik válaszfal megreccsent, a parancsnok fejmozdulatával jelezte a mérnöknek: rezonancia. Ki kell küszöbölni. De senki sem válaszolt, az űrhajó bőgő hajtóművekkel, most már egyetlen rezzenés nélkül süllyedt tovább, mint egy láthatatlan kötelekre függesztett acélhegység.

— Fél erővel a tengelyre! Gyenge elektrosztatikus meghajtást!

Mintha igazi tenger hullámzana, a sivatagi homok füstölgő fodrai egyközéppontú gyűrűkbe rendeződtek. Az epicentrum, amelyet kis távolságból értek az összefonódó torkolattüzek, már nem füstölgött.

Eltűnt a homok, hólyagos, vöröslő tükörré alakult át, fortyogó, olvadt szilícium-oxid tóvá, majd vijjogó robbanások közepette elpárolgott. A bolygó csontjáig lemeztelenített ősi bazalttalaja lágyulni kezdett.

— Máglyákat üresjáratra! Hideg meghajtást!

Az atomtűz kék lángja kialudt. A fúvókák ferde brómhidrogén sugarakat fröcsköltek ki, és egyszerre kísérteties zöld fény öntötte el a sivatagot, a sziklás kráterfalakat és a felhőket felettük. Most már nem kellett attól tartani, hogy megolvad a bazalttalaj a Legyőzhetetlen széles fara alatt.

— Máglyákat nullára! Hideg meghajtást a leszálláshoz!

Minden szív erősebben vert, minden szem a műszerekre tapadt, a görcsösen összeszorított kezek izzadtak a fogantyúkon. Ezek az ünnepélyes szavak azt jelentették, hogy már nincs visszaút, hogy lábuk valódi talajon áll, még ha egy sivár glóbusz homokja is az, de lesz naplemente és napkelte, látóhatár és felhők és szél.