Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Minden porcikája sajgott, minden azt kiáltotta benne, hogy hagyja abba, álljon meg, sőt roskadjon le a látszólag olyan hideg, olyan ártalmatlan, repedezett zománccal bevont kőlapokra. Amikor fel akarta emelni fejét, hogy megnézze a csillagokat, megbotlott, és kitárt karokkal előrebukott. Kapkodva szedte a levegőt. Feltápászkodott, kiegyenesedett, tétován botorkált, oldalazva, aztán újból megtalálta az ütemet, nekilendült.

Időérzékét már elvesztette. Egyáltalán, hogyan tudott tájékozódni ebben a koromfekete éjszakában? Nem emlékezett már a megtalált halottakra, Bennigsen csontvigyorára a szétzúzott arktán mellett, a kövek alatt pihenő Regnarra, a fejetlenre, akit nem sikerült felismernie, még a felhőről is elfeledkezett. Szinte összeroppantotta ez a sötétség, véraláfutásos szeme üres tekintettel meredt a sivatag fölé boruló hatalmas csillagos égboltra, a homokos pusztaságot már csak csalóka délibábnak gondolta; vaktában futott, szemhéján patakokban csurgott a sós veríték, olyan kifogyhatatlan erővel küzdött, hogy időnként még arra is képes volt, hogy elcsodálkozzon magán. Ez a rohanás, ez az éjszaka végtelennek tűnt.

Tulajdonképpen már semmiről sem tudott, amikor egyszer csak nehezebb lett az előrehaladás, lába egyre mélyebbre merült, a kétségbeesés utolsó rohamában még felemelte fejét, és hirtelen megértette, hogy kiért a sivatagba. Még látta a csillagokat az égen, aztán miközben lába összecsuklott alatta, tekintetével a műszer fényét kereste, de nem találta: sötét volt, hallgatott.

A láthatatlan halál már mögötte volt, a megdermedt lávateknő mélyében, ez volt utolsó gondolata, mert amikor arcával megérezte a homok szúrós hidegségét, álomba merült, jobban mondva csak zsibbadt állapotba, amelyben még egész teste kétségbeesetten dolgozott, bordái tágultak, szíve hevesen lüktetett, de a teljes kimerültség homályán át aztán más, mélyebb sötétségbe zuhant, amíg el nem vesztette eszméletét.

Hirtelen felocsúdott, fogalma sem volt, hol van. Körültapogatózott, keze hideg homokot ért, amely kifolyt ujjai közül, felült, és akaratlanul is felnyögött. Fulladozott. Teljesen magához tért. A manométer foszforeszkáló mutatója nullán állt. A másik palackban még tizennyolc atmoszféra volt a nyomás. Kinyitotta a szelepet, és felállt. Éjjel egy óra volt. A csillagok éles fénnyel ragyogtak a fekete égbolton.

Megállapította a helyes irányt, és elindult. Háromkor lenyelte az utolsó tablettát. Valamivel négy óra előtt kifogyott az oxigénje. Mikor eldobta a légzőkészüléket, és nélküle folytatta útját, először bizalmatlanul lélegzett, de amikor a hideg nappali levegő megtöltötte tüdejét, sebesebben kezdett lépegetni, igyekezett semmire sem gondolni a homokbuckákon való menetelésen kívül, miközben néha térdig süppedt bennük. Kicsit részegnek érezte magát, de nem tudta, hogy a légkör gázainak vagy egyszerűen csak a kimerültségnek tulajdonítsa-e. Arra számított, hogy ha négy kilométert tesz meg óránként, délelőtt tizenegykor már a hajón lesz.

Megkísérelte lépésmérőn ellenőrizni haladásának ütemét, de nem sok sikerrel. A Tejút hatalmas, fehér sávja két egyenlőtlen részre osztotta az égboltot. Már annyira hozzászokott a csillagok gyenge fényéhez, hogy minden nagyobb buckát ki tudott kerülni. Csak gázolt a homokban rendületlenül, míg a látóhatár legszélén, csillagtalan űr formájában valamilyen szögletes, szabályos alakzatot pillantott meg. Nem tudott rájönni, mi az, arrafelé vette útját, futni kezdett, egyre mélyebbre süppedt, de észre sem vette, végül kinyújtott, vakon tapogatózó karjai kemény fémbe ütköztek. Egy üres, elhagyott terepjáró volt, talán azok közül, melyeket az előző nap reggeléh küldött ki Horpach, vagy talán egy másik, esetleg Regnar csoportja után maradt itt; ezzel nem is törődött, csak állt lihegve, mindkét kezével a gép lapos orrába kapaszkodott. Majdnem a földre roskadt, olyan fáradt volt. Szeretett volna lerogyni a gép mellé, elaludni, és csak nappal útnak indulni…

Lassan felküzdötte magát a domború páncéltetőre, tapogatózva megkereste a csapóajtó fogantyúját, kinyitotta. Felgyulladtak a lámpák.

Becsúszott az ülésbe. Igen, most már bizonyosan tudta, hogy mérgezően hatott rá ez a gáz, elkábította, mert képtelen volt megtalálni a kapcsolókat, nem emlékezett arra sem, merre keresse őket, semmit sem tudott… Végül keze magától beleütközött a kifényesedett gombba, megnyomta, a motor halkan felberregett és beindult. Felnyitotta a pörgettyűs tájoló fedőjét, már csak ezt az egyetlen számot, a visszatérés útvonaláét tudta biztosan, egy darabig teljes sötétségben gördült előre a terepjáró, Rohán teljesen megfeledkezett a fényszórók létezéséről…

Ötkor még sötét volt, ekkor előtte a távolban, fehér és kékes fényű csillagok között, magasan a látóhatár felett ragyogó, rubinvörös pontot pillantott meg. Értetlenül hunyorgott. Vörös csillag? Ilyen még nem volt… Úgy érezte, hogy ül mellette valaki, bizonyosan Jarg, meg akarta tőle kérdezni, mire vélje ezt a csillagot, de hirtelen úgy kijózanodott, mintha fejbe verték volna. A cirkáló orrának fénye volt.

Egyenesen arrafelé tartott, a sötétben pislákoló rubincsepp lassan nőtt, végül vakítóan ragyogó gömb lett belőle, melynek fénye a felső páncélborításról verődött vissza. A különféle órák között piros varázsszem pislogott, és tompa csengőhang szólalt meg, jelezve, hogy az erőtér közelében jár. Rohán kikapcsolta a motort. A gép egy bucka lábához kanyarodott, és megállt. Nem tudta biztosan, vissza tud-e majd ülni a terepjáróba, ha egyszer kiszáll belőle. Ezért benyúlt az egyik süllyesztett polcra, kivette a rakétapisztolyt, és mihelyt a kezében érezte, könyökét a kormányra támasztotta, másik kezével marokra fogta, és megrántotta a ravaszt.

Narancsszínű sugár robbant a sötétségbe. Rövid repülés után hirtelen szétsziporkázott, mert az erővédelem üveg módjára átlátszó falába ütközött. Folyamatosan tüzelt, amíg az ütőszeg szárazon nem csattant.

Nem volt több tölténye. De így is észrevették, a legelsők bizonyosan riasztották a vezetőfülkében virrasztó ügyeletest, mert csaknem egyidejűleg két hatalmas jupiterlámpa gyulladt ki a hajó csúcsa alatt, és fehér nyelvükkel a homokot nyaldosva, a terepjárón keresztezték egymást.

Rögtön ezután kivilágosodott a csúszda, és a személyfelvonó egész aknája is lámpák hideg tüzében égett. Egy szempillantás alatt futólépésektől visszhangzottak a süllyesztők, már a far közelében levő homokbuckákon is fellángoltak a reflektorok, fényoszlopaik szakadatlanul pásztázták a környéket, majd kék fények sövénye villant fel, utat mutatva az erőtér kapujához.

Rohán, akinek a rakétapisztoly kiesett a kezéből, nem is tudta, mikor csúszott le a gép oldalán, és imbolygó, túlságosan nagy léptekkel, természetellenesen kiegyenesedve, kezét ökölbe szorítva — hogy elrejtse ujjainak leírhatatlan remegését —, elindult a húszemeletes hajó felé, amelynek mozdulatlan tömege olyan fenségesen úszott a fényárban, a lassan világosodó égbolt hátterében, mintha valóban legyőzhetetlen lenne.

Zakopane, 1962–1963

Szabó Győző fordítása