Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

A geológus rengeteg vért veszített, éppen ezért különösen meglepő volt, hogy ilyen messzire tudott jutni. A katasztrófa óta egy csöpp eső sem esett, ezért a sziklákat még mindig vérfoltok tarkították. Rohán felkapaszkodott az ingadozó kőrakásokon, és tágas, teknőszerű mélyedésben, egy kopár sziklaívborda alatt találta magát. Első pillantása egy robot fémlábának természetfelettien nagy talpára esett. Oldalra dőlve hevert, szinte teljesen szét volt lőve, minden valószínűség szerint Weyrből kapott egy sorozatot.

Valamivel odébb, félig ülő helyzetben, csaknem kétrét görnyedve egy ember támaszkodott a kőtömbnek, domború védősisakja feketéllett a koromtól. Halott volt. Az antivető még ott fityegett oszladozó kezében, fényes csöve a földet súrolta. Rohán nem mert rögtön hozzányúlni az ülő férfihoz, csak leguggolt, és úgy próbált arcába tekinteni, amit az oszlás éppen úgy eltorzított, mint Bennigsenét. Aztán felismerte a széles, lapos geológustáskát, amely a férfi most soványnak látszó vállán függött.

Maga Regnar volt az, a kráterben megtámadott expedíció vezetője. A radioaktivitás méréseredményei azt mutatták, hogy az arktánt egy Weyrtől származó lövés zúzta össze: a jelzőkészülék ritka elemekre jellemző izotópokat jegyzett fel.

Rohán magához akarta venni a geológus azonossági lapját is, de most az egyszer nem vitte rá a lélek. Csak táskáját oldotta le, mert így nem kellett testéhez nyúlnia. De csak ásványminták voltak benne. Rövid gondolkodás után kivágta a geológus monogramját táskája bőréből, eltette, majd a kőhalomról még egyszer körültekintett a néma színtéren, és megpróbálta elképzelni, mi is történt itt tulajdonképpen. Valószínűnek látszott, hogy Regnar lőtt a robotba, de vajon őt támadta-e meg vagy Bennigsent? Egyébként tud-e védekezni az amnéziába esett ember valamilyen támadás ellen? Belátta, hogy képtelen kibogozni a rejtélyt, de még további kutatás várt rá. Újból órájára pillantott: öt óra felé járt.

Ha csak a saját oxigéntartalékával számol, már vissza kell fordulnia.

De eszébe jutott, hogy lecsavarhatja Regnar készülékeiről is az oxigénpalackokat. Az egész szerkezetet levette tehát a halott hátáról, és megállapította, hogy az egyik palack még tele van. Saját üres palackja helyett ezt vette magához, majd nekilátott, hogy kőhalmot emeljen a tetem fölé. Csaknem egy órájába került, de úgy gondolta, hogy a halott bőkezűen kárpótolta oxigéntartalékaival. Amikor a kis sírhalom elkészült, Rohánnak eszébe jutott, hogy érdemes lett volna magához vennie a fegyverét is, a kis Weyrt, amely még bizonyosan nem volt teljesen kilőve. De késő bánat, eb gondolat; megint üres kézzel kellett távoznia.

Hat óra felé járt; olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Lenyelt egyet a maradék négy serkentő tabletta közül, és egy perc múlva új erőre kapva indult tovább. Halvány fogalma sem volt, merre folytassa a keresést, ezért ment, amerre látott, egyenesen a sziklakapu felé. Már csak egy kilométer választhatta el tőle, amikor a mérőműszer növekvő radioaktivitást jelzett. Egyelőre elég alacsony fokú volt, ezért továbbhaladt, miközben szorgosan tekingetett jobbra-balra.

Mivel a szurdok kanyargós lefutású volt, csak néhány sziklafelület viselte az olvadás nyomait; minél beljebb haladt, annál gyakrabban jelentkezett ez a jellegzetes, megrepedezett máz, míg végül megdermedt hólyagokkal teli, hatalmas kőtömböket pillantott meg — az irtózatos hősugarak csapása alatt kérgük szinte felforrt. Errefelé tulajdonképpen nem volt semmi dolga, mégis ment tovább egyenesen, a csuklójára csatolt műszer halk, egyre gyorsuló ketyegésbe kezdett, a mutató a beosztásokon táncolva, őrülten ugrált végig a skálán. Végül megpillantotta a távolban a sziklakapu maradványait, teknőszerű tölcsér tátongott a helyén, mintha egy irtózatos erővel szétfröcskölő tavacska vize fagyott volna meg fantasztikus módon. A sziklacsoportok vastag lávakéreggé alakultak át, a fémbozót valaha fekete szőrméje elhamvadt cafatokban lógott; középütt, a sziklafalak között, világosabb színű, óriási repedések futottak végig. Rohán sebesen otthagyta ezt a helyet.

Megint a véletlen sietett segítségére, amikor már a csatatér mögött, a következő, sokkal szélesebb sziklakapuhoz ért: nem messze attól a helytől, amerre az előbb megfordult, valamilyen csillogó fémtárgy került az útjába. Oxigénkészülék alumínium reduktora volt; a szikla és a kiszáradt patakmeder között, egy lapos mélyedésben, összeégett kezeslábasban egy hát feketéllett. Egy fej nélküli holttesté. A légnyomás borzasztó ereje a kőrakások fölé röpítette, aztán a sziklához mázolta.

Kissé odébb teljesen ép pisztolytáska hevert, egy Weyr lapult benne, alaposan bele volt szorítva, és olyan fényes volt, mintha most tisztították volna ki. Rohán birtokába vette. Meg akarta állapítani a halott személyazonosságát, de lehetetlen volt.

Folytatta tehát útját a szurdokon felfelé, keleti lejtőjén már vörösbe váltott át a fény, s egyre magasabbra emelkedett ez a lángfüggöny, ahogyan a nap lassan lebukott a hegygerinc mögött. Háromnegyed hét volt. Rohán nagy kérdéssel küszködött. Eddig minden jól ment, legalábbis olyan értelemben, hogy küldetését teljesítette, ép bőrrel megúszta az egészet, akár vissza is mehetett a támaszpontra. A negyedik ember halálához meggyőződése szerint nem fért semmi kétség, de hát ezt többé-kevésbé már a Legyőzhetetlenen is tudták.

Azért jött ide, hogy megbizonyosodjék. Joga lett volna ezek után a visszatéréshez? Oxigénkészlete, melyet Regnar készülékének köszönhetett, további hat órára volt elegendő. De még előtte állt az egész éjszaka, amely alatt semmit sem tudott volna csinálni, nemcsak a felhő miatt, hanem inkább azért, mert már közel állt a teljes kimerüléshez, végleg fogytán volt ereje. Lenyelt még egy serkentő tablettát, és mialatt hatását várta, megpróbált valami értelmes — vagy legalábbis annak tűnő — haditervet kieszelni.

A nyugaton égő, egyre vörösebb esti pír elöntötte a fenti sziklapárkányokon tenyésző fekete szövedéket, bokraiból magányos lándzsahegyek döfődtek a fénybe, és mély ibolyaszínben játszottak.

Rohán még mindig habozott. Ahogy ott ült a hatalmas szikla alatt, messziről a felhő vészjósló, közeledő zúgását vélte hallani. Bármennyire hihetetlen, egyáltalán nem ijedt meg. A felhőhöz való viszonya egyetlen nap folyamán meglepő változáson ment át. Tudta, jobban mondva úgy érezte, hogy tudja, mit engedhet meg magának, mint az alpinista, akit nem rettent meg a jégmezők falai közt leselkedő halál.

Igaz, hogy maga sem volt teljesen tisztában a benne végbement változással, mert nem maradt meg emlékezetében az a pillanat, amikor — legelőször — észrevette a fekete szövedék zordon szépségét, ahogyan a sziklákon az ibolyaszín minden árnyalatában tündökölt. De most, amikor már látta is a fekete felhőket — egyszerre kettő rajzott elő a szemközti meredek lejtökről —, meg se moccant, még menedéket sem keresett, arcával a kőtömbökhöz tapadt. Egyébként testhelyzetének nem volt semmi gyakorlati jelentősége, ha még működött az elrejtett kis szerkezet. Ujjai hegyével a kezeslábas anyagán keresztül megérintette éremszerűen kerek alját, és göbjein finom lüktetést tapintott ki. Nem akarta kihívni a veszélyt, ezért csak kényelmesen elnyújtózott, hogy ne kelljen fölöslegesen mozgolódnia. A felhők most a szurdok mindkét oldalát ellepték; fekete gomolyaikon mintha valami rendező áram futott volna végig, mert szegélyeiken összesűrűsödtek, csaknem függőleges oszlopokat hoztak létre, miközben belső részeik egymás felé dagadoztak, és egyre közelebb kerültek.