Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Kezeslábasának bal felső zsebében négy injekciós ampulla volt, a jobb felsőben laposra sajtolt ételsűrítmény-tabletták, térdvédő zsebeit pedig apróbb szerszámokkal tömték meg: volt itt sugárzásmérő, kis mágneses mérőműszer, tájoló és a terep levelezőlap nagyságú, mikro-légifelvételes térképe, amelyet csak erős nagyítóval lehetett használni. Hatszoros rétegű, leheletvékonyságú plasztikszalagok övezték, öltözetéből gyakorlatilag minden fémet kiiktattak. Egyáltalán nem érezte a hajába rejtett dróthálót — legfeljebb, ha szándékosan mozgatta fejbőrét; a benne keringő áram jelenlétét sem érzékelte, de működését a gallérjába varrt mikroadó segítségével ellenőrizhette, ha odarakta az ujját: a kemény kis henger ugyanis kimérten ketyegett, erről a lüktetésről tapintásával könynyen meggyőződhetett.

Keleten vörös csík húzódott, a szél is feltámadt már, és a homokbuckák csúcsait nyesegette. A látóhatár szélét képező fűrészfogú, alacsony kráteren lassan végigömlött a vörös fény. Rohán felemelte fejét: úgy határoztak, hogy nem lesz kölcsönös összeköttetése a hajóval, mert a rádióadó működése azonnal elárulná jelenlétét. De fülében babszemnyi vevőkészülék rejtőzött: a Legyőzhetetlen alkalomadtán jelzéseket küldhetett neki. Most éppen ez a kis készülék szólalt meg, teljesen olyan volt, mintha a fejében beszélne valaki.

— Figyelem, Rohán. Itt Horpach! A hajóorr mérőműszerei növekvő mágneses tevékenységet jeleznek. A terepjárók már valószínűleg a felhő alatt vannak… kibocsátok egy szondát…

Rohán a világosodó égboltra nézett. Nem látta, hogyan startolt a rakéta, amely függőlegesen szökött az égbe, eloszló fehér füstcsíkot húzva maga után, elborította vele az űrhajót, majd szédületes sebességgel tovaszállt északkeleti irányban. Teltek a percek. A vén nap puffadt korongja szinte ráterpeszkedett már a kráter peremére.

— Kisebbfajta felhő támadja az első terepjárót… — szólalt meg a hang a fejében. — A másik akadálytalanul halad tovább… az első a sziklakapuhoz közeledik. Figyelem: ebben a pillanatban csúszott ki ellenőrzésünk alól az első. Optikai megfigyelésünk alól is… eltakarta a felhő. A második most kanyarodik be a hatodik szorosba, még sértetlen… Most kezdődik a támadás! Kicsúszott ellenőrzésünk alól a második is, már ellepték… Rohán! Figyelem! Tizenöt másodperc múlva indulsz terepjáróddal, attól kezdve saját belátásod szerint cselekedj!

Bekapcsolom az indítómutatót, sok sikert…

Horpach hangja hirtelen eltávolodott. Gépies, másodpercenkénti ketyegés váltotta fel. Rohán kényelmesen elhelyezkedett, lábát felhúzta, átbújt a terepjáró felső mellvédjéhez erősített villanyvezeték hurokja alatt. A könnyű járású gép hirtelen megremegett, és simán előrelendült.

Horpach mindenki mást a hajó belsejébe rendelt, Rohán majdnem hálás volt ezért, mert kibírhatatlannak talált volna mindenféle búcsúzkodást.

Így aztán a terepjáró ugráló pereméhez kötözve csak a Legyőzhetetlen óriási, majd egyre kisebbedő oszlopát látta; a homokdombok mentén egy pillanatra felvillanó kék fényjelezte, hogy a gép most halad át az erőtér határán. Rögtön azután sebessége fokozódott, és a ballontömlőktől felvert vörös felhő eltakarta előle a kilátást; alig látta alóla a hajnali színekben pompázó égboltozatot.

Helyzetét nem lehetett különösen szerencsésnek mondani — bármelyik pillanatban öt is megtámadhatták. Ezért nem ült be, hanem ahogyan eltervezték, felállt, előrefordult, és a mellvédbe kapaszkodva a gép peremén vetette meg a lábát. Ily módon az üres jármű lapos háta fölött láthatta a vele szemben rohanó sivatagot. A terepjáró legnagyobb sebességével haladt, időnként akkorákat ugrott és úgy rázkódott, hogy Rohánnak teljes erőből meg kellett kapaszkodnia. A motort alig lehetett hallani, csak a szél süvöltött fülébe, szemébe homokszemek pattantak, a gép két oldalán olyan homokszökőkutak permeteztek, hogy átlátszatlan falukon még azt sem vehette észre, mikor hagyta el a kráter gyűrűjét. A terepjáró valószínűleg északi peremének egyik homokos hágóján furakodott ki belőle.

Rohán hirtelen éneklő hangú jelek közeledésére lett figyelmes; a teleszonda adójából származott, amelyet olyan magasra lőttek fel, hogy hiába erőltette szemét, nem találta meg az égbolton. Azért kellett olyan magasan lebegnie, hogy ne vonja magára a felhő figyelmét, jelenléte elengedhetetlen volt — másképpen nem lehetett irányítani a hajóról a terepjáró mozgását. A gép hátsó falán kilométerórát szereltek fel, hogy könnyebben tájékozódhasson. Eddig tizenkilenc kilométert tett meg, és minden pillanatban várta, hogy feltűnjenek az első sziklák. De az alacsonyan járó napkorong, amely eddig jobb kéz felől kísérte — vörös fénye alig hatolt át a nyomában kavargó homokfelhőn —, most kissé mögéje került.

A terepjáró tehát balra kanyarodott — Rohán hiába próbálta eltalálni, vajon ez az eltérés is előre ki volt-e számítva, vagy változást jelent az eredeti útirányhoz képest: ha igen, ez azt jelenti, hogy a vezetőfülkéből észrevették a felhő valamilyen előreláthatatlan hadmozdulatát, és most szeretnék minél messzebbre vinni tőle. A nap eltűnt egy pillanatra az első, enyhén hajlott sziklahát mögött. Aztán ismét előbukkant. A ferde megvilágításban vad lett a táj, és egyáltalán nem emlékeztette a legutóbbi expedíció alkalmával látott vidékre. De akkor magasabbról, a szállítóautomata lőtornyából figyelte.

A terepjáró hirtelen ijesztően dobálózni kezdett, és néhányszor úgy nekivágta páncéljának, hogy szinte fájt. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy ez a veszett hánykolódás, amelynek hevességét még a ballontömlők sem tudták csillapítani, le ne dobja a keskeny peremről. A kerekek táncoltak a köveken, magasra felverték a kavicsot, néha irtózatosan erőlködve egy helyben forogtak. Rohán tudta, hogy ez az őrületes vágtatás több kilométeres körzetbe is ellátszik; kezdett komolyan gondolkozni azon, ne állítsa-e meg a gépet — közvetlenül vállánál meredezett a fékező fogantyú —, hogy aztán leugorjon róla. De akkor hosszú kilométereket kellett volna gyalogolnia, ami a gyors célba jutás amúgy is gyér esélyeit csökkentette volna. Fogait összeszorítva, görcsösen a fogantyúkba kapaszkodott, amelyek most korántsem látszottak olyan biztosnak, mint utazása kezdetén, és kicsire összehúzott szemmel, a gép lapos orra mögül az emelkedő terepet vizsgálta. A rádiószonda éneke időnként elnémult, de mégis ott kellett lennie fölötte, mert a terepjáró ügyes mozdulatokkal kikerülte a magasra tornyosodó sziklatörmeléket, néha elkanyarodott, lassított, majd ismét teljes gázzal felfelé tört.

Kilométerórája a 27-esen állt. A térképen kijelölt útvonal 60 kilométernek látszott, de valójában hosszabb volt, hiszen hemzsegett a cikcakkos kanyaroktól. Most már nyoma sem volt homoknak: a hatalmas, kihűlőfélben lévő nap korongja komoran, szinte fenyegetően lebegett a sziklafüzérek fölött, a gép lázas igyekezetében rángatózva, elkeseredetten felbőgött a sziklagörgetegeken, meg-megcsúszott a csikorgó kőzátonyokon, az abroncsok vinnyogva felsírtak, amint erőtlenül küzdöttek az egyre meredekebb, omladékos pályával. 29 kilométer — a szonda dallamos jelzésén kívül semmit sem hallott. A Legyőzhetetlen hallgatott; vajon miért?

Úgy tetszett neki, hogy az a feketés, elmosódó körvonalú szakadék, amelyet éppen a vörös nap alatt lát, a szurdok felső pereme, ahová be kell mennie, de nem itt, hanem sokkal följebb, észak felől 30 kilométer…