Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Egyszer csak megállt, és a síkságra nézett, a pusztaságba, ahol a Legyőzhetetlen állt. Nem láthatta, mert a hajó a látóhatár mögött volt.

Ezt tudta, de mégis rápillantott a horizont szélén vöröses égboltra, amely lassan gomolyfelhőkkel telt meg. A szonda jelzésének éneke úgy elhalkult, hogy nem is tudta, hallja-e, vagy csak hallucinál. Miért hallgat a Legyőzhetetlen?

Azért, mert nincs semmi mondanivalója — adta meg magának a választ. Már egészen közel járt a groteszk szobrokhoz hasonló, erózió marta felső sziklákhoz. Hatalmas árokként tárult ki előtte a sötétségbe burkolózó szurdok: a feketeséggel belepett falaknak még feléig sem jutottak le a napsugarak. Itt is, ott is fehér, mészkőszerű tűk fúródtak a sörtés szövedékbe. Egy pillantással felmérte a köves mélybe vezető másfél kilométeres, függőlegesen leszakadó hatalmas lejtőt. Annyira védtelennek érezte magát, mint egy céltábla, és ösztönösen letérdelt, hogy a kövekhez tapadjon, mintha beléjük tudna olvadni. Nem volt semmi értelme, hiszen megfigyeléstől nem kellett tartania. Annak, amitől félnie kellett, nem volt szeme.

Lefeküdt az enyhén langyos kőlapra, és lenézett. A légi felvételes térkép teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, mert madártávlatból ábrázolta a terepet, ijesztően függőleges rövidülésben. Szó sem lehetett arról, hogy lejuthasson a fekete bozótot kettészelő vékony mezsgyén.

Nem huszonöt, hanem legalább százméteres kötélre lett volna szüksége, nem is beszélve kampókról, kalapácsokról; de nem volt nála semmi ilyesmi, nem készült fel hegymászásra. Ez a vékony rés eleinte csak enyhén lejtett, de aztán megszakadt, eltűnt szeme elől egy kiálló sziklahát alatt, és már csak messze, lent bukkant elő, a levegőben úszó kékes ködfátyol mögött. Ha lenne ejtőernyője — jutott eszébe ez az őrült gondolat.

Makacsul még egyszer körbejáratta tekintetét a sziklás lejtőkön, attól a ponttól, ahol ő feküdt, egy hatalmas, gombaszerű kőtömb tövében.

Csak most érezte meg először, hogy az alatta tátongó nagy térség felől meleg légáramlat lengedez. S valóban, a szemközti lejtők körvonala enyhén remegett. Ez a szövedék napsugár-akkumulátor volt. Amikor tekintete délnyugat felé kalandozott, meglelte a hegyes sziklacsúcsokat a sziklakapuval, a katasztrófa színhelyén. Nem ismerte volna fel őket, ha a többi sziklával ellentétben nem lettek volna olyan fényesek és feketék, mintha vastag zománc csurogna rajtuk — a Ciklopsz és a felhő csatája közben külső rétegeik a forrás hőfokán lehettek… De onnan, ahol meglapult, nem látta sem a szállítóautomatát, sem az atomrobbanás nyomait a szurdok alján. Csak feküdt, és egyszerre nagy kétségbeesés fogta el: le kellett mennie, de nem volt odavezető út. Ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, hogy most vissza kell mennie, és megmondhatja az asztrogátornak: minden lehetőt megtett, elszánta magát a döntő lépésre.

Felállt. Szeme sarkából elkapott valami mozgást a szurdok mélyében, ösztönösen visszahúzódott a kő mögé, de aztán kiegyenesedett. “Ha minden pillanatban hasra vágódom, nem sokra jutok…” — gondolta. Most közvetlenül a szakadék mentén haladva keresett lejáratot; pár száz lépés után a mélység fölé hajolt, de mindig ugyanaz a kép tárult szeme elé — ott, ahol a szurdok oldala enyhén lejtett, fekete szövevény lepte be, ahol viszont kopár volt, függőlegesen szakadt le. Véletlenül belerúgott egy kőbe, mely lefelé gurult, és még néhányat magával rántott. Százlépésnyire alatta a kis lavina dübörögve nekivágódott a tüskés falnak, a belőle kiszivárgó füstcsík megcsillant a napfényben, a levegőbe emelkedett, és egy pillanatig úgy lebegett, mintha körülszimatolna; Rohán szinte sóbálvánnyá merevedett. Kis idő múlva azonban a füst felhígult, és hangtalanul felszívódott a tündöklő szövevényben.

Kilenc felé járhatott az idő, amikor egy újabb kőtömb mögül kihajolva észrevette, hogy lent a mélyben, a völgy legeslegalján — itt a szurdok erőteljesen kiszélesedett — világos pontocska mozog. Remegő kézzel kikotorta zsebéből kihúzható kis távcsövét, és ráirányította…

Ember volt. A nagyítás gyenge volt ahhoz, hogy legalább az arcát kivehesse, de kitűnően látta lábának ütemes mozgását. Lassan ment, enyhén bicegve, mintha húzta volna egyik, talán sebesült lábát.

Rákiáltson? Nem volt mersze hozzá. Jobban mondva megpróbálta, de nem jött ki hang a torkán. Gyűlölte magát ezért az átkozott gyávaságért.

Most már bizonyosan tudta, hogy nem fordulhat vissza.

Jól megjegyezte magának azt a helyet, amerre a másik ment — felfelé tartott az egyre szélesedő völgyben, a fehérlő görgeteghalmok felé —, ő is ugyanebbe az irányba indult futva a szakadék peremén, kőtömbökön és tátongó szakadékokon ugrált át, amíg a szopókában sípoló légzése elfulladt, és szíve hevesen dörömbölni kezdett. “Őrültség, így nem fogom bírni…” — gondolta tanácstalanul. Lassított, és egyszerre széles vágat tárult ki előtte hívogatóan. Lejjebb fekete bozótcsápok borították.

Lent meredekebben szakadt le a lejtő… Talán akad ott valami átjáró.

Az óra döntött: majdnem fél tíz volt már. Ereszkedni kezdett, először arccal a mélység felé, de amikor túl meredekké vált a szakadék, megfordult, most már kezével is segített, a fekete szövevény egészen közel volt, látszólag mozdulatlanul, és némán ontotta magából a meleg párát. Halántékán kidagadtak az erek. Felállt egy rézsútos kőlapra, bal lábát megvetette a szomszédos kőlapon, és lenézett. Vagy negyvenméternyi mélységben széles padot pillantott meg, ahonnan jól látható kopár sziklagerinc vezetett tovább a fekete bokrok élettelenül meredező bojtjai között. De ehhez a megváltó sziklapadhoz a levegőn át vezetett az út.

Felnézett a magasba: jó kétszáz méter lehetett már mögötte, ha nem több. Úgy érezte, hogy szívverésétől még a levegő is remeg. Egyetkettőt pislantott, aztán lassú, tétova mozdulatokkal nekilátott, hogy kibontsa a kötelet. “Csak nem őrültél meg…” — szólalt meg benne egy hang. Oldalazva csúszott lefelé, így ért el a legközelebbi bokorhoz.

Hegyes nyúlványait rozsdás bevonat borította, és tapintására gőzölögni kezdett. Megérintette a bokrot, maga sem tudta, mit várt ettől. De nem történt semmi. Csak száraz, nyekergő zizegést hallott, erősebben megrángatta, de a bokor szilárdan ült, rácsomózta fő szárára a kötelet, még egyszer meghúzta… Hirtelen jött bátorságrohamában még egy másik, majd egy harmadik bokor tövére is rátekerte, összeszedte magát, és teljes erőből megrántotta. A megrepedezett kőtömbbe kapaszkodó gyökerek erősen tartották.

Mászni kezdett, egy darabig a sziklára tudta helyezni testsúlyának egy részét, amíg cipőtalpával odatapadt, de nemsokára himbálózva függeszkedett. Egyre gyorsabban csúszott térde között a kötéllel, jobb vállának mozdulataival fékezve az esést, figyelmesen körülnézett, és leugrott.a sziklapadra. Most megpróbálta kiszabadítani a kötetet. A bokrok nem eresztették. Rántott rajta még egyet-kettőt. Meg se moccant. Erre szétvetett lábbal leült a padra, és egész testéből húzni kezdte, mire a kötél baljós sziszegéssel átszelte a levegőt, és alaposan tarkón vágta. Minden ízében összerándult. Ült még néhány percet, mert lábát túl törődöttnek érezte ahhoz, hogy az ereszkedés folytatására vállalkozhasson. De nem vesztette szem elől a mélyben gyalogló kis figurát. Már valamivel nagyobb volt. Furcsának találta, hogy olyan fényes: az ember fejformájában, jobban mondva fejfedőjében is volt valami különös.