Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Olyan volt az egész, mintha valami titáni szobrász formázta volna ki szédületesen gyors, láthatatlan kezével.

Néhány rövidebb kisülés villant át a levegőn a két felhő legközelebb eső pontjai között, amint látszólag egymás felé repültek, de azért mindegyikük megmaradt a maga oldalán, csak egyre fokozódó ütemben csapkodtak központi gomolyagaikkal. A villámlások fénye különös módon sötét volt; mindkét felhő úgy ragyogott fel bennük egy pillanatra, mint milliárdnyi, röptében megdermedt, ezüstfekete kristály. Aztán, amikor a sziklák már jó néhányszor visszadörögték a gyenge, elfojtódó robajt, mintha hirtelen hangtompító anyagot borítottak volna a szurdokra, a fekete tenger két örvénylése végletekig megfeszített rengéssel egyesült és egymásba olvadt.

Alattuk sötétség borult mindenre, mintha már lebukott volna a nap, majd rögtön ezután furcsa, hullámzó vonalak jelentek meg benne, és Rohán csak hosszas gondolkozás után fedezte fel bennük a völgy kőpadlatának eltorzult, groteszk tükörképét. Aztán a felhőmennyezet alatti levegőtükrök hullámzani kezdtek és kiterjedtek, majd egy pillanat múlva óriási, feje búbjával az alkonyi eget verdeső emberi alakot pillantott meg benne, amint mozdulatlanul meredt rá, holott a kép maga szüntelenül remegett és táncolt, mintha egy titokzatos, állandóan alábbhagyó, majd ismét megélénkülő ritmust követne.

És megint több másodpercnek kellett eltelnie, amíg felismerte benne saját tükörképét, amely a felhő szélső gubancaitól keretezve lebegett az űrben. Annyira elképedt, annyira mellbe vágta a felhőnek ez a rendkívüli működése, hogy mindenről megfeledkezett. Átvillant agyán a gondolat, hogy a felhő talán tud róla, tud a szurdok kőtömbjei között meglapuló, utolsó, életben maradott, parányi emberkéről, de nem rémült meg erre a gondolatra sem, nem azért, mert túlságosan valószínűtlennek tetszett — immár semmit sem tartott lehetetlennek —, hanem egyszerűen részt szeretett volna venni ebben az egyre homályosabb misztériumban, melynek lényegét — ebben bizonyos volt — nem foghatja fel sohasem.

Óriási tükörképe, amelyen keresztül halványan derengtek a távoli sziklás lejtők — a völgy felső részén, ahová nem ért el a felhő árnyéka —, lassan szétoszlott.

A felhőből ekkor számtalan nyúlvány türemkedett elő; amikor visszaszippantott egyet, helyébe rögtön ott volt a másik. Egyre sűrűsödő, fekete eső kezdett hullani belőlük. Őt is elárasztották az apró kristályok, érezte könnyű érintésüket a fején, leperegtek a kezeslábasán, és megültek ráncai között, a fekete eső egyre hullott, a felhő hangja pedig, ez a jellegzetes süvöltés, amely mintha már nemcsak a völgyet, hanem a bolygó egész légkörét betöltené, egyre magasabban zengett; helyenként örvénylő ablakok nyíltak rajta, melyeken át látszott a derűs ég, a fekete lepel középen kettéhasadt, két hatalmas, elnehezült szárnya szinte kelletlenül leereszkedett a szövedékekre, majd mozdulatlanná merevedett és eltűnt.

Rohán még mindig nem moccant ültő helyéből. Nem tudta, lerázhatjae magáról a kristálykákat, amelyek teljesen belepték; vastagon ültek a kőtömbökön is, az eddig csontfehér patakmeder is olyan lett, mintha tussal locsolták volna be. Óvatosan kézbe vett egy háromszögű kristályt, mire az szinte feléledt; alig érezhető meleget árasztott magából tenyerébe; és felrepült, amikor Rohán ösztönösen kinyitotta markát.

Akkor mintegy adott jelre minden feltámadt körülötte. Ez a mozgás csak az első másodpercben volt rendszertelen. Aztán a fekete pontok valami talaj menti füsttakarót alkottak, összetömörültek, és eggyé olvadva, oszlopszerűen a magasba emelkedtek. A látvány olyan volt, mintha maguk a sziklák füstölögtek volna, mint óriási láng és fény nélküli áldozati fáklyák.

De a legrejtélyesebb dolog még hátravolt: mert amikor a kirepülő raj csaknem gömb alakú kis felhőként lebegett a völgy kellős közepe felett, a lassan sötétbe burkolódzó ég hátterében, mint valami óriási, pelyhesfekete léggömb, az előbbi felhők felemelkedtek a szövedékekről, és őrületes lendülettel a léggömbre rontottak. Rohán légrobbanás döbbenetes, csikorgó hangját vélte hallani, de talán csak érzéki csalódás volt. Majdnem bizonyosan tudta, hogy harc játszódik le szeme előtt, hogy az előbbi felhők kivetették magukból és a szurdok aljára szórták a műrovarokat, mert meg akartak tőlük szabadulni, amikor az összecsapás veszélyessé kezdett válni. A felhők szétoszlottak, a pelyhes gömbnek még írmagja sem maradt. Egyszerűen bekebelezték.

Még egy pillanat, és már ismét csak a sziklacsúcsok vöröslöttek a nap utolsó sugaraiban, a hatalmas völgy némán és üresen terült el előtte.

Rohán eközben már feltápászkodott, bár lába kicsit remegett.

Nevetségesnek érezte magát azzal a Weyr-vetővel, amelyet olyan sietősen elrabolt a halottól, sőt feleslegesnek érezte magát a tökéletes halál e birodalmában, ahol csak a holt létformák tudtak győzedelmesen fennmaradni, hogy olyan titokzatos tevékenységet folytassanak, amely nem élő szemnek való.

Nem borzalommal, hanem csodálkozással vegyes bódulattal vett részt egy pillanattal ezelőtt abban, ami történt. Tudta, hogy egyetlen tudós sem lesz képes osztozni érzéseiben, de most már nemcsak az eltűntek elpusztulásának hírnökeként akart visszatérni, hanem mint olyan ember, aki követelni fogja, hogy érintetlenül hagyják itt a bolygót.

“Nem minden és nem mindenütt a miénk” — gondolta, miközben lassan lefelé ballagott.

Az égen tükröződő fény megengedte, hogy gyorsan elérjen a harc színteréig. Ott azonban hosszabbra kellett fognia lépéseit, mert az üveggé dermedt, a sűrűsödő sötétségben rémes árnyaknak látszó sziklák sugárzása egyre erősebb lett. A végén már futni kezdett; lépteinek zaját felváltva verték vissza a kőfalak, és ettől a nem szűnő visszhangtól kísérve, amely óriásira nagyította rohanását, erejének végső megfeszítésével ugrott szikláról sziklára, elmaradt mellette egy felismerhetetlenségig összeolvadt géproncs, amíg aztán a kanyargós lejtőhöz ért, de a sugárzásmérő varázsszeme itt is rubinpirosan ragyogott.

Nem volt szabad megállnia, bár fulladozott, ezért szinte alig lassítva a tempót, egészen addig csavarta a palack reduktorát, amíg meg nem akadt. Még ha elfogy is az oxigén a szurdok kijáratáig, még ha be is kell lélegeznie a bolygó levegőjét, kétségtelenül jobban jár, mintha itt vesztegetné az idejét, ahol minden szikladarab gyilkos sugárzást árasztott magából. Hideg hullámokban ömlött szájába az oxigén. Könnyű volt futni, mert a lávapatak, amely a megvert és hátráló Ciklopsz nyomában maradt, helyenként szinte üvegsima volt. Szerencsére terepjáró bakancsa erősen tapadt a talajhoz, nem csúszkált.

Most már olyan sötétség borult mindenre, hogy csak a zománctakaró alól itt-ott kivillanó világosabb kövek vezették tovább, egyre lejjebb.

Tudta, hogy legalább három kilométeres ilyen útszakasz vár még rá.

Akárhogy is erőlködött, képtelen volt bármiféle számítást is elvégezni, de időnként rápillantott a mérőműszer pirosan lüktető varázsszemére.

Ha még egy órát tölt itt, az atomtűzben meglágyult és szétmorzsolt sziklák között — akkor a dózis nem haladja meg a kétszáz röntgent.

Legrosszabb esetben egy és negyed óráig; eztán — ha nem ér el a sivatag széléig — már nem lesz érdemes sietnie.

Úgy a huszadik percben érkezett el a mélypontra. Szíve dörömbölt és zakatolt mellkasában, mint valami kegyetlen és legyőzhetetlen erő, az oxigén folyékony tűzként égette torkát és légcsövét, szeme előtt szikrák táncoltak, de a legborzasztóbb az volt, hogy botladozni kezdett. Igaz, a sugárzás valamelyest gyengült, a jelzőkészülék úgy világított a sötétségben, mint valami hunyó parázs, de mégis tudta, hogy futnia kell, futni tovább, pedig lábai már felmondták a szolgálatot.