Stanislaw Lem: A “Legyőzhetetlen”

Rohán gyorsan sarkon fordult és továbbment, de még sokáig hallotta a görgeteg moraját és a meg-megismétlődő fémes csoszogást, amelyet a sziklafalak megsokszorozva vertek vissza. Most gyorsan haladt előre, mert a patakmederbe ágyazott lapos kőtömbökön át aránylag sima volt az út, és enyhén lejtett is. Felhőnek nem volt se híre, se hamva, csak a sziklafalak fölött időnként finoman megremegő levegő tanúskodott a fekete szövedék pezsgő tevékenységéről.

Így jutott el a szurdok legszélesebb, völggyé táguló részéhez, amelyet meredek sziklafalak határoltak. Két kilométernyire innen emelkedett a sziklakapu, a katasztrófa színhelye. Most ötlött fel benne, hogy mennyire hiányozni fog neki a szagló-mérőeszköz, aminek nagy hasznát vehette volna emberi nyomok keresésében, de ezt a nehéz gépet gyalog nem cipelhette magával. Nélküle kellett hát boldogulnia.

Megállt, és sorban végigfürkészte a sziklákat. Kizártnak látszott, hogy valaki magában a fémszövedékben keresett volna menedéket. Maradtak tehát a barlangok, az üregek és a sziklakatlanok, ahol állt, négyet számolt meg belőlük; függőleges falú, magas kőküszöbök takarták el belsejüket szeme elől, rögtön látta, hogy megmászni sem lenne gyerekjáték. Ezért úgy határozott, hogy előbb a barlangokat járja sorra.

Előzőleg, még a fedélzeten, azt is megvitatta az orvosokkal és pszichológusokkal, hol érdemes keresnie az eltűnteket, jobban mondva, hol húzhatták meg magukat. De mindent összevetve nem sokra jutottak, mert az amnéziás emberek viselkedése kiszámíthatatlan. Abból, hogy négyesben szakadtak el Regnar csoportjának többi tagjától, arra lehetett következtetni, hogy a többieknél sokkal mozgékonyabbak voltak, és bizonyos mértékben arra is számíthatott, hogy együtt fogja megtalálni mindannyiukat, mert a négy ember nyoma az eddig átkutatott területen még nem vált szét. Persze csak akkor, ha még élnek egyáltalán, és a sziklakapun túl nem széledtek szét a szélrózsa minden irányába.

Rohán sorban átkutatott két kisebb és négy nagyobb barlangot, amelyekbe elég könnyű volt a bejutás, csak néhány perces, veszélytelen mászásba került a ferdén álló, hatalmas kőlapokon. Az utolsó barlangban félig a víz alá süllyedt fémroncsra bukkant. Első látásra azt gondolta, hogy egy másik arktán csontváza lesz, de ahhoz rettenetesen régi volt, és az általa ismert szerkezeti megoldások egyikére sem emlékeztetett.

A sekély tavacskában, amelyet a simára csiszolt mennyezetről visszavert, gyenge nappali fény világított meg, szerfölött különös, hosszúkás valami pihent, talán ötméteres kereszthez lehetett volna hasonlítani; borítólapjai már régen szétestek, és az iszappal összekeveredve, rozsdától vörös rétegekben ülepedtek le a vízfenéken.

Rohán nem vesztegethetett sok időt a nem hétköznapi lelet alaposabb szemrevételére, pedig talán azoknak a makroautomatáknak egyike lehetett, melyeket az élettelen fejlődésben győztes felhő elpusztított.

Csak emlékezetébe véste alakját, valamiféle fémszálak és vezetékek bizonytalan körvonalait, amelyek inkább repülésre, mint járásra szolgáló alkalmatosságok lehettek; de az idő múlása egyre jobban siettette, ezért egy percig sem késlekedve hozzálátott a következő üregek átkutatásához. Rengeteg volt, olykor-olykor magas kőfalakban sötéten tátongó ablakszemeknek látszottak lentről a völgyből, jobbára vízzel borított föld alatti folyosóik és járataik, amelyek nemegyszer függőleges kutakhoz és jéghidegen csörgedező vizenyőkhöz vezettek, olyan bonyolult labirintust alkottak, hogy alig mert beljebb menni. Egyébként is csak kis zseblámpája volt, amelynek aránylag gyenge fénye különösen erőtlennek bizonyult a több emeletes és magas boltozatú, óriási barlangrendszerekben, mert néhányszor ilyenekbe is betévedt.

A végén, amikor már majdnem összeesett a fáradtságtól, leült egy hatalmas, a napsugaraktól felmelegített, lapos kőre az imént átkutatott egyik üreg szádája előtt, és elrágott néhány ételsűrítmény-tablettát, majd patakvízzel enyhítette szomját. Néhányszor már úgy hitte, hogy a felkerekedő felhő zümmögését hallja, de valószínűleg csak az előbbi arktán sziszifuszi erőfeszítésének visszhangja volt, amely a völgy magasabban fekvő vidékeiről jutott fülébe. Miután elköltötte szűkös kis ebédjét, sokkal frissebbnek érezte magát. Az egészben azt találta a legfurcsábbnak, hogy egyre kevesebbet törődött veszélyes szomszédságával — pedig bárhova tekintett, fekete szövedék futott fel a lejtőkön.

Leereszkedett az üreg előtti magaslatról, ahol megpihent, és akkor vékony, rozsdaszínű csíkban húzódó valamit pillantott meg a völgy szemközti oldalának kopár kőtömbjein. Közelebb menve rájött, hogy ezek a foltok — vérnyomok. Már régen megalvadtak, színük is elváltozott, és ha a kőnek nem lett volna a kalcitéval vetekedő, feltűnő fehér színe, bizonyosan észre sem veszi.

Egy darabig megpróbálta kideríteni, merre vezetnek e vérnyomok, de nem sokra ment. Így hát találomra elindult felfelé a lejtőn, mert úgy gondolkozott, hogy ez az ember bizonyára a Ciklopsz és a felhő harca közben sebesült meg, majd igyekezett eltávolodni a tűzfészektől. A nyomok keresztezték egymást, néhol megszakadtak, míg végül annak az üregnek közelébe vezettek, melyet az elsők között kutatott át. Annál nagyobb volt megdöbbenése, amikor kiderült, hogy szádája mellett függőleges, kúthoz hasonló, szűk hasadék nyílik, amelyet eddig nem vett észre. Épp oda vezetett a vérnyom.

Rohán letérdelt, és a félhomályba burkolózó nyílás fölé hajolt, s bár el volt készülve a legrosszabbra, mégsem tudta, elfojtani az ajkára toluló kiáltást, mert tekintete Bennigsen vicsorgó fogú koponyájával, üres szemgödreivel találkozott: megismerte aranykeretes szemüvegéről, melynek lencséi a sors különös szeszélye révén épen maradtak, és tisztán ragyogtak a sziklasír fölé hajló mészkőlapról visszaverődő fényben. A geológus fennakadt a kövek között, ezért teste függőlegesen lógott, vállával beékelődött a sziklakút természetes falai közé. Rohán nem akarta így hagyni a holttestet, de amikor erőt vett irtózatán, és megpróbálta kihúzni a tetemet, a vastag kezeslábason át is érezte, hogy szétoszlik keze között. A bomlás, melyet az állandóan ide sütő nap tevékenysége meggyorsított, már megtette a magáét. Rohán csak kezeslábasának ingzsebén húzta szét a cipzárat, és kivette belőle a tudós azonossági lapját, s még mielőtt elment volna, minden erejét megfeszítve idevonszolt egy közelebb heverő kőtáblát, és ráborította a sziklasírra.

Így találta meg az elsőt. Már messze járt Rohán, amikor eszébe jutott, hogy meg kellett volna mérnie a tetem radioaktivitását, mert ennek foka bizonyos mértékben fényt deríthetett volna Bennigsen és a többiek sorsára: a túlságosan erős sugárzás ugyanis arról árulkodna, hogy a halott az atomháború közelében tartózkodott. De hát elfelejtette, most pedig a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó elgördíteni a sírkövet. Egyszersmind az is világossá vált előtte, milyen nagy szerepet játszik kutatásaiban a véletlen; hiszen arról a helyről is azt gondolta, hogy igen alaposan átfésülte a környéket.

Újabb ötlete támadt, meggyorsította lépteit, hogy a vérnyomok mentén haladva eljusson kiindulási helyükhöz. Csaknem egyenes vonalban vezettek lefelé a völgyön, mintha az atomharc színtere felé tartanának. De már néhány száz lépéssel arrább hirtelen elkanyarodtak.