Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Tévedett, amikor azt gondolta, hogy már túljutott a nehezén. Az igazat megvallva, ezt nem fogalmazta meg magában világosan. Mégis reménykedett, úgy látszik, hiába. A további útszakasz technikailag sokkal könnyebb volt, de az élettelen, rozsdásan csörgő bokrokat szinte zsírosan fénylő, fekete cserje váltotta fel, melynek sűrűjében azonnal felismerte az apró gyümölcsökhöz hasonló, jellegzetes drótgumókat.

Hébe-hóba halkan zümmögő felhőcskék rajzottak ki belőlük, és keringeni kezdtek a levegőben, akkor egy pillanatra megállt — azért nem tovább, mert akkor sohasem jutott volna el a szurdok aljáig. Egy darabig szétterpesztett lábakkal, lovaglóülésben lökte magát előre, aztán a szikla gerince szélesebb lett és kevésbé meredek, úgyhogy bár nem minden nehézség nélkül, kezével is állandóan segítve, de haladt előre.

Mégsem örülhetett minden pillanatban a hosszú ereszkedés újabb eredményének, mert figyelmét meg kellett osztania: hol jobbra, hol balra tekingetett; egyszer-kétszer olyan közel kellett mennie a rajzó bokrokhoz, hogy ecsetszerű drótjaik kezeslábasát súrolták. Mégis, egyszer sem közeledtek feléje a levegőben úszkáló füstcsíkok, amelyek felszikráztak a napfényben.

Amikor végre-valahára a görgetegen állt, alig néhány száz lépésnyire a szurdok aljától, ahol csontszerűen lekopott hordalékkövek fehérlettek, már tizenkettő felé járt. Mire kikecmergett a fekete cserje övezetéből, a lejtót, ahol lejött, félig beragyogta a magasan járó nap. Most felbecsülhette volna a megtett út nagyságát, de hátra sem tekintett.

Lefelé rohant, testsúlyát igyekezett egyik lábáról a másikra, kőről kőre helyezni, hogy minél gyorsabban haladjon; de az amúgy is ingadozó görgeteg óriási tömege nagy zakatolás közepette megindult vele együtt, egyre hangosabban dübörgött, majd — a kiszáradt patakhoz már egészen közel — hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, és úgy elesett, hogy oxigénmaszkja is félrecsúszott a tíz-egynéhány méteres gurulás közben.

Már-már felpattant, hogy nem törődve a zúzódásokkal, továbbrohanjon, mert attól tartott, hogy szem elől téveszti a felülről látott embert — mindkét sziklafalon, de különösen a szemben levőn, tömegével tátongtak a fekete barlangtorkok —, amikor felfigyelt valamire, és anélkül hogy tudná, mit is tesz, visszazuhant az éles, hegyes kövekre, és szétterjesztett karokkal mozdulatlanná merevedett.

Könnyű árnyék vetődött rá a magasból, és egyre erősödő, monoton zúgás kíséretében, mely a süvöltéstől egészen a legmélyebb hangokig végigment minden regiszteren, fekete, alaktalan gomolyag folyt köréje.

Talán le kellett volna hunynia szemét, de mégsem tette.

Utolsó gondolata az volt, hogy vajon nem tett-e kárt a hirtelen elvágódás a kezeslábasába varrott kis készülékben. Aztán talán kicsit akarattal is, teljesen elhagyta magát. Még a szemét sem mozdította el, mégis látta, mint lebeg felette a felhő nyüzsgő tömege, mint nyújtja lefelé lustán himbálózó csápját, amelynek végét egészen közelről látta — olyan volt, mintha egy tintaszínben játszó örvény torkába nézett volna.

Úgy érezte, hogy millió kis leheletből összetevődő meleg légáramlat érinti ezernyi ponton arcát, fejbőrét, egész testét. Érezte, hogy kezeslábasát valami megcsiklandozza a mellén; csaknem áthatolhatatlan homály vette körül. Egyszer csak az apró légtölcsérhez hasonló nyúlvány, amely eddig kitartóan lebegett felette, visszahúzódott a felhőbe. A zümmögés éles hangba csapott át. Még fogai is bizseregtek tőle, szinte fejében érezte az egészet. Elgyengült.

A felhő csaknem függőlegesen a magasba szökkent, fekete ködként terjengett a két sziklafal között, különálló, egy középpont körül forgó gomolyagokra esett szét, visszaúszott a mozdulatlan, fémes bozót közé, és eltűnt. Jó darabig még úgy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy halott.

“Már kész” — villant át az agyán. Talán nem fogja tudni azt sem, hogy kicsoda is voltaképpen, azt sem, hogy került ide, és mi dolga van itt, és ettől a gondolattól olyan rémület fogta el, hogy villámgyorsan felült.

Hirtelen mosoly tolult az ajkára. Hiszen ha gondolkozni tudott, ez azt jelentette, hogy megmenekült. Nem ártott neki a felhő, sikerült becsapnia.

Megpróbálta elfojtani a torkát csiklandozó őrült nevetést, amely görcsösen rázta egész testét. Kész hisztéria — gondolta, és feltápászkodott. Csaknem teljesen megnyugodott, legalábbis azt hitte.

Megigazította az oxigénmaszkot, körülnézett. A fentről látott ember már sehol sem volt. De lépteit hallotta. Már messze járhatott, eltűnt a szurdok közepéig benyúló sziklatömb mögött, amely felülről gurulhatott le valamikor. Utána eredt. A lépések zaja egyre közelebbről és természetellenesen hangosnak hallatszott. Mintha vascipőben cammogott volna az az ember.

Futás közben éles fájdalom hasított sípcsontjába, bokájától egészen a térdéig. “Biztosan eltört a lábam…” — gondolta, kétségbeesetten kalimpált kezével, megint nem kapott levegőt, már majdnem fulladozni kezdett, amikor végre megpillantotta, akit keresett. Egyenesen haladt előre, gépies, nagy léptekkel taposta a köveket. A környező sziklafalak csattogva verték vissza léptei zaját. Egy világ omlott össze Rohánban.

Nem ember volt, hanem robot. Az egyik arktán. Sohasem gondolt arra, hogy mi lett a sorsuk, mi történt velük a katasztrófa után. A középső szállítóautomatában voltak, amikor a felhő megtámadta őket. Már csak húsz-harminc lépés választotta el tőle, amikor észrevette, hogy a robot tehetetlenül lógatja összetört bal karját, valaha fényes, domború páncélja pedig tele volt karcolásokkal és horpadásokkal.

Csalódása nagy volt, mégis valahogy jobb kedve kerekedett arra a gondolatra, hogy legalább lesz társa a többiek megtalálásáig. Kiáltással akarta magához hívni a robotot, de valami visszatartotta ettől, ezért meggyorsította lépteit, megelőzte, és útjába állva várt, de a két és fél méteres óriás mintha észre sem vette volna. Rohán közelről észrevette, hogy medvefülre emlékeztető radarantennája félig össze van törve, bal szemének lencserendszere helyén pedig szakadozott szélű üreg tátong.

Mégis magabiztosan lépkedett, csak a bal lábát húzta egy kicsit. Rohán rákiáltott, amikor a köztük levő távolság néhány lépésnyire zsugorodott össze, de a gép, mint valami vak ember, egyenesen keresztül akart menni rajta, ezért az utolsó pillanatban ki kellett térnie az útjából. Még egyszer a robot után futott, hogy elkapja a fémmancsát, de a gép közömbös és gyors mozdulattal leszakította magáról, és továbblépkedett.

Rohán belátta, hogy ez az arktán is a támadás áldozata lett, hiába is próbálkozik vele. Mégis, valahogy nehezére esett sorsára hagynia ezt a magatehetetlen gépet, ezenkívül az is furdalta az oldalát, hogy tulajdonképpen hova igyekszik ez a robot, mert lehetőleg egyenes irányban haladt, mintha valamilyen úticélja lenne. Rövid gondolkozás után — ezalatt a gép már tíz-tizenöt méterre távolodott el tőle — úgy döntött, hogy a nyomába ered. A robot végül a görgeteg lábához ért, és megpróbált felmászni rajta, egy cseppet sem törődött azzal, hogy széles talpai alatt megindul az omladék. A görgetegnek körülbelül a közepéig kapaszkodott fel, akkor hirtelen elvágódott, visszacsúszott, de tovább kapálózott a levegőben a lábával, ami más körülmények között talán nevetésre ingerelte volna a jelenet tanúit. Aztán feltápászkodott, és újból nekilátott a hegymászásnak.