Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

Mindenesetre a fekete felhőnek se híre, se hamva. Talán már kikészítette a másik két gépet. Vagy egyszerűen sorsukra hagyta őket, megelégedve azzal, hogy az összeköttetés megszüntetésével elvágta őket a hajótól? A terepjáró úgy hánykolódott, mint egy kétségbeesett állat: a maximális fordulatszámmal dolgozó motor dübörgését néha a torkában érezte. Sebessége egyre csökkent, de így is várakozáson felül jó iramban haladt; jobb lett volna légpárnást választani? De az túlságosan nagy és nehéz gép, aztán meg nem érdemes ezen töprengeni, mert most már a helyzeten úgysem lehet változtatni…

Órájára szeretett volna pillantani. De képtelen volt egy másodpercre is szeméhez emelni a kezét. Megkísérelte hajlított térdekkel tompítani a borzasztó rázkódást, amitől szinte kiszakadtak belső részei. A gép eleje hirtelen felemelkedett, nyaktörő merészséggel oldalra s egyszersmind felfelé vágódott, csikorogtak a fékek, de már mindenfelől repültek a kövek, hangosan doboltak a vékony páncéllemezeken, a terepjáró élesen bekanyarodott, lelassított, egy darabig a kőgörgeteg patakja mentén haladt, az omlás lassan megszűnt…

A gép lassan visszakanyarodott, és makacsul felfelé mászott a lejtőn.

Most már látta a szurdokot. Megismerte az undorító szövedék feketés, lekaszált fűhöz hasonló foltjairól, melyek a meredek sziklapartokat borították. A szurdok szélétől első pillantásra fél mérföld választotta el.

34. kilométer…

Az ereszkedőt, ahol még végig kellett mennie, a zűrzavarosan összetorlódó omladékok hullámzó tengerhez tették hasonlatossá.

Kizártnak látszott, hogy a gép át tudjon vergődni rajta. Arról lemondott, hogy esetleges átjárók után fürkésszen, hiszen úgysem ő irányította a terepjárót. Inkább arra vigyázott, szem elől ne tévessze a körülötte ásító sziklatorkokat, mert bármelyik pillanatban kiúszhatott mögülük a fekete felhő.

— Rohán… Rohán… — hallotta hirtelen. Szíve erősebben vert. Megismerte Horpach hangját.

— A terepjáró valószínűleg nem visz el a végcélig. Innen nem tudjuk kielégítő pontossággal megállapítani a lejtő hajlását, annyi bizonyosnak látszik, hogy már csak öt-hat kilométert utazhatsz; amikor a terepjáró elakad, gyalog kell továbbmenned… Ismétlem…

Horpach még egyszer elmondta ugyanezt. Legfeljebb 42–43 kilométer, marad még körülbelül tizenhét; ezen a terepen legkevesebb négy óra, ha nem több — számította ki gyorsan Rohán. De talán tévednek, és a terepjáró mégiscsak átjut…

A hang elhallgatott, most megint csak a szonda ütemesen ismétlődő, dallamos hangja hallatszott. Rohán ráharapott a maszk szopókájára, mert minden nagyobb zökkenőnél felsértette a száját. A nap sugarai már nemcsak a legközelebbi hegyet érintették, de még mindig alacsonyan állt. Kisebb-nagyobb kőtömbök, sziklalapok tűntek szemébe, időnként rávetődött hideg árnyékuk. A gép most sokkal lassabban haladt; ha felemelte tekintetét, szétfoszló cirruszfelhőket látott az égen, amelyen még néhány csillag is ragyogott. Egyszer csak valami különös dolog történt a terepjáróval. Hátsó része leült, eleje felemelkedett. Egy pillanatig úgy hintázott, mint egy ágaskodó ló… még egy másodperc, és Rohánt maga alá temetve zuhan vissza, ha nem ugrik ki idejében.

Térdére és kezére esett, a vastag védőkesztyűk és térdvédők ellenére is fájdalmas ütést érzett, vagy két métert gurult a köveken, amíg meg tudott állni. A terepjáró egy darabig sivítva kapálódzott kerekeivel, aztán bedöglött.

— Figyelem… Rohán… Ez a 39-ik kilométer… a kocsi nem tud továbbmenni, gyalog kell folytatnod… a térkép szerint tudsz tájékozódni… a terepjáró itt marad — arra az eshetőségre, ha nem tudnál máshogy visszatérni… a 46-os és 192-es koordináták metszéspontján vagy…

Rohán lassan feltápászkodott. Sajgott minden porcikája. De csak az első lépések voltak nehezek. A lehető legmesszebbre akart kerülni a két sziklaküszöb közé szorult terepjárótól. A nagy “obeliszk” előtt leült, kivette a térképet a zsebéből, és megkísérelte betájolni. Nem ment könnyen. Végre-valahára meghatározta helyzetét. A szurdok felső peremétől légvonalban alig egy kilométer választotta el, de nem is álmodhatott arról, hogy ezen a helyen lejuthat; a szakadék oldalait tömör fémszövedék takaró borította. Fent haladt tehát előre, és egész idő alatt azon törte a fejét, ne próbáljon-e az előre kiszemelt helynél közelebb behatolni a szurdokba. Mert ahhoz legalább négy órát kell menetelnie. Még ha sikerül is a terepjárót üzembe helyezni, a visszaútra további öt órát kell számítania, és még hol van a lejutásra szükséges idő, nem is beszélve a keresgélésről?!

Hirtelen úgy érezte, az egész tervből hiányzik a józan észnek még a szikrája is. Egyszerűen hiábavaló s egyszersmind hősi tett volt, amely — az ő feláldozásával — megnyugtatta Horpach lelkiismeretét. Egy pillanatra olyan dühroham öntötte el, hogy szinte elhomályosult előtte minden — hagyta, hogy az orránál fogva vezessék, mint egy taknyos kölyköt, hiszen az asztrogátor előre kifundált mindent. Lassan lecsillapodott. “Nincs visszaút — ismételte magában —, meg kell próbálnom. Ha nem sikerül lemennem, ha délután háromig nem találok meg senkit, visszamegyek.” Tizenöt perccel múlt hét. Igyekezett hosszú, kimért lépésekkel haladni, de nem túl gyorsan, mert az erőfeszítéstől jelentősen megnőtt volna az oxigénfogyasztás. Jobb kezének csuklójára erősítette az iránytűt, hogy ne térjen le a kijelölt útvonalról. Néhányszor azonban függőleges falú szakadékokat kellett kerülgetnie. A Regisen jelentősen kisebb volt a nehézkedés, mint a Földön, ez legalább viszonylagos mozgásszabadságot jelentett még ilyen nehéz terepen is.

Felkelt a nap. Füle hozzászokott az állandó gépzajhoz, amely az eddigi expedíciók alatt mintegy védőtakaróként simult köréje, most a nagy csendben rendkívül élesen hallott mindent. Csak néha csendült fel a szonda ütemes, most már sokkal gyengébben hallatszó hangja, ezért izgalomba hozta minden fuvallat, mely végigsöpört a sziklaéleken, mert úgy érezte, hogy azt a jól ismert és felejthetetlen, halk zöngést hallja benne. Lassan beleszokott a menetelésbe, és ismét szabadon foglalkozhatott gondolataival, ahogy automatikusan lépkedett kőről kőre.

Lépésmérő is volt a zsebében, nem akarta túl korán megnézni számlapját, elhatározta, hogy csak egy óra múlva veszi elő. De mégsem bírta ki, és még mielőtt letelt volna a tervezett idő, előhalászta a karórához hasonló szerkezetet. Keserűen csalódott: még három kilométert sem tett meg. Túl sokat kellett keringenie a tetőn, és ez lassította a menetet. “Akkor tehát nem három, nem is négy óra még, hanem legalább hat…” — gondolta.

Elővette a térképet, és térdére ereszkedve még egyszer betájolta. A szurdok felső pereme hét-nyolcszáz méterre látszott keleti irányban, az egész idő alatt többé-kevésbé vele párhuzamosan haladt. Egy ponton vékony, kanyargó hézag vágta ketté a sziklás lejtőn tenyésző fekete szövevényt: kiszáradt patak medre lehetett. Megpróbálta kifürkészni.

Letérdepelt, és míg feje fölött fütyülve zúgott a szél, egy pillanatig még habozott. Aztán mintha nem is tudná még, mit fog tenni, felállt, gépiesen zsebre vágta a térképet, és eddigi haladási irányához képest derékszögben indult el, egyenesen a szurdokba vezető meredélyen.

Úgy közeledett a néma, széttöredezett sziklák felé, mintha a föld minden pillanatban meg akarna nyílni alatta. Irtózatos félelem szorította össze szívét. De azért ment, és továbbra is ijesztően üres kezét lóbálta.