Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— Megkeresni. Értem. Rendben van.

— De tervszerűen kell cselekednünk. Valami józan, alapos módszer…

— Eddig is józanul jártunk el — mondta Horpach. — Ismered az eredményeket.

— Mondhatok valamit?

— Tessék.

— Ma éjszaka a stratégák gyűlésén voltam, illetve hallottam, amint…

de ez mellékes. Különféle elméleteket gyártanak a felhő atomizálására, holott nem az a feladatunk, hogy elpusztítsuk, hanem négy emberünket akarjuk megtalálni. Ha megint valamilyen antiprotonos világégést zúdítunk a nyakukba, még ha él is közülük valaki, még egy ilyen pokolból nem kerül ki ép bőrrel, az biztos. Senki sem. Kizárt dolog…

— Én is így gondolom — felelte lassan az asztrogátor.

— Ön is? Akkor jó… tehát?

Horpach hallgatott.

— Talán ők… találtak valamilyen más megoldást?

— Ők…? Nem.

Rohán szeretett volna még kérdezni valamit, de nem volt mersze.

Ajkára fagyott a szó. Horpach úgy nézett rá, mintha várt volna valamit.

De mit mondhatott volna Rohán — a parancsnok talán azt feltételezi hogy ő egyedül, a saját kútfejéből valami tökéletesebbet találhat ki, mint az összes tudós, kibernetikus és stratéga az elektromos agyakkal egyetemben? Képtelenség. Mégis türelmesen függesztette rá szemét.

Hallgattak. A csapról ütemesen leváló vízcseppek szokatlanul hangosan kopogtak a tökéletes csendben. És kölcsönös hallgatásukból valami olyasmi kerekedett ki, amitől Rohánnak elzsibbadt az arca. Már egész arca, bőre bizsergett tarkójától állkapcsáig, mintha ráfagyott volna, amikor Horpach nedves, most kimondhatatlanul öreg szemébe nézett.

Már csak ezt a két szemet látta. Már mindent tudott.

Kimérten bólintott. Mintha “igent” mondott volna. “Érted?” — kérdezte az asztrogátor tekintete. “Értem” — felelt pillantásával Rohán. Minél jobban erősödött benne ez a tudat, annál inkább érezte, hogy ilyesmi nem lehetséges. Hogy senkinek sincs joga ezt kérni tőle, még saját magának sem. Tovább hallgatott hát. Hallgatott, de most már csak színlelte, hogy nem tudja, hogy nem találta ki, miről van szó; abban a naiv reményben ringatta magát, hogy még semmi sem hangzott el, hogy a szemek játékát nem kell komolyan venni. Azt lehet hazudni, hogy nem értette — mert tudta, érezte, hogy Horpach sohasem fogja magától kérni.

De ezt is látta rajta, mindent látott. Mozdulatlanul ültek. Horpach tekintete megenyhült. Már nem várakozást fejezett ki vagy erőszakos sürgetést, hanem együttérzést. Mintha azt mondta volna: “Értem. Jól van. Így legyen.” A parancsnok lehunyta szemét. Még egy pillanat, és a kimondatlan egyezség érvényét veszti, s mindketten úgy tehetnek, mintha egyáltalán semmi sem történt volna. De az az elfordított tekintet már kimondta az ítéletet. Rohán meghallotta saját hangját.

— Elmegyek — szólt.

Horpach mélyen sóhajtott, de Rohán nem vette észre, olyan pánikot keltett benne saját kijelentése.

— Nem — mondta Horpach. — Így nem mész el…

Rohán hallgatott.

— Én nem kérhettem ezt tőled… — vallotta be az asztrogátor. — Önként jelentkezőt sem kereshettem. Nincs hozzá jogom. De te magad is tudod, hogy így nem repülhetünk el. Csak egyetlen magányos ember tud oda bemenni… és tud onnan kijönni. Sisak, gépek, fegyverek nélkül.

Rohán alig hallotta.

— Elmondom neked a tervemet. Gondolkozz rajta! Nyugodtan elvetheted, mert még minden kettőnk közt marad. A következőképpen képzelem: légzőkészülék szilikonból. Semmi fém. Elküldök oda két terepjárót, ember nélkül. Magukra vonják a felhőt, az elpusztítja őket.

Ugyanakkor érkezik a harmadik terepjáró. Emberrel. Itt kockáztatunk a legtöbbet: mert a lehető legközelebb kell hajtani, hogy ne veszítsünk időt a sivatagon való áthaladással. Az oxigéntartalék tizennyolc órára elég. Itt vannak az egész szurdok és a környék légi felvételei. Úgy gondolom, hogy nem az eddigi expedíciók útját kell követni, hanem a lehető legközelebb hajtani a fennsík pereméig, és onnan leereszkedni a sziklákon. A szurdok felső részébe. Mert ha egyáltalán vannak valahol, akkor csak ott lehetnek. Ott életben maradhattak. A terep nehéz, rengeteg a barlang és a szakadék. Ha megtalálod mindannyiukat vagy ha csak egyet is…

— Éppen ez az. Hogy szedjem össze őket? — kérdezte Rohán az ellentmondás ördögi örömével. Ezen a ponton csődöt mond az egész terv. Milyen könnyen feláldozná őt Horpach…

— Kapsz rá megfelelő, enyhe kábítószert. Van valami ilyesmi.

Természetesen csak akkor lesz rá szükséged, ha nem akar a maga jószántából veled menni. Szerencsére járni tudnak abban az állapotban.

“Szerencsére” — gondolta Rohán. Keze ökölbe szorult az asztal alatt, de vigyázott, hogy Horpach észre ne vegye. Egyáltalán nem félt. Még nem. Ez az egész annyira valószerűtlen volt.

— Abban az esetben, ha a felhő figyelmét felkeltenéd, mozdulatlanul a földre kell hasalnod. Gondoltam valami szerre ilyen esetre is, de túl későn hatna. Marad az a fejvédő, az a villanyálca, amiről Sax beszélt…

— Már van ilyen? — kérdezte Rohán. Horpach felfogta a kérdés rejtett értelmét. De nyugodt maradt.

— Nincs. De egy óra alatt csinálhatunk. Hajban elrejtett hálócska. Az áramimpulzusokat keltő kis készüléket bevarrjuk a kezeslábas gallérjába. Most adok neked egy óra időt. Többet is adnék, de minden eltelt óra csökkenti megmentésük esélyeit. Amúgy sincs már sok. Mikor döntesz?

— Már döntöttem.

— Ne butáskodj! Nem hallottad, mit mondtam? Csak azért volt az egész, hogy megértsd: még nem szabad visszaindulnunk.

— Hiszen úgyis tudja, hogy elmegyek. — Nem mehetsz el, ha én nem adok rá engedélyt. Ne felejtsd el, hogy még mindig én vagyok itt a parancsnok. A kérdés olyan komoly, hogy nem lehet önérzeteskedni.

— Értem — mondta Rohán. — Azt szeretné, hogy ne érezzem kényszernek? Rendben van. Akkor hát… de arra is vonatkozik az egyezség, amiről most beszélünk?

— Igen.

— Akkor hát tudni akarom, hogy ön mit tenne az én helyemben.

Cseréljünk, de most fordítva, mint az előbb…

Horpach egy pillanatig hallgatott.

— És ha azt mondanám, hogy nem mennék?

— Akkor én sem megyek el. De tudom, hogy úgyis megmondja az igazat…

— Akkor nem mész el? Szavadat adod? Nem, nem… Tudom, hogy ez fölösleges…

Az asztrogátor felállt, Rohán is követte.

— Még nem felelt nekem.

Az asztrogátor ránézett. Magasabb, megtermettebb és szélesebb vállú volt, mint ő. Látszólag éppen olyan unottan nézett rá most is, mint a beszélgetés elején.

— Mehetsz — szólt. Rohán ösztönösen kiegyenesedett, és az ajtó felé tartott. Az asztrogátor keze hirtelen megrándult, olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná tartani, vállon ragadni, de Rohán ezt már nem látta. Kiment, Horpach pedig mozdulatlanságba dermedve állt a becsukódó ajtó mögött, és sokáig így maradt.

Az első két terepjáró hajnalban gördült le a csúszdán. A buckák keletre néző oldalai még az éjszaka sötétjében feketélltek. Az erőtér széthúzódott, utat nyitott a gépeknek, és a kék fények csillogása közben visszacsukódott. A harmadik gép hátulsó peremén ült Rohán, közvetlenül a cirkáló fara mellett, kezeslábasban, sisak és üvegellenző nélkül, csak a légzőkészülék kis maszkja volt arcán, kezét térdén összefonta, mert így kényelmesebben nézhette az ugráló másodpercmutatót.