Stanislaw Lem - A “Legyőzhetetlen”

— …Két lépcsőzetes eljárás kínálkozik megoldásként, az első magrombolással, a másik önmegsemmisítéssel vagy összetett műveletekkel — mondta Saurahan. Rohán nem lépte át a küszöböt.

Megint csak megállt és hallgatózott.

— Az első lépcsőzetes eljárás láncreakciós folyamat megindításán alapul. Az antianyagvető bemegy a szurdokba, és ott marad.

— Már volt ott egy… — mondta valaki.

— Ha nem lesz elektronikus agya, még egymillió fokos hőmérsékleten is működik. Plazmavetőre van szükség, a plazma nem fél a csillaghőmérsékletektől. A felhő úgy fog viselkedni, mint eddig — megpróbálja megfojtani, rezonanciába akar lépni az irányító áramkörökkel, de nem lesz benne egyetlen áramkör sem, semmi az égvilágon a hipermag-reakción kívül. Minél több antianyag lép reakcióba, annál nagyobb lesz a rombolóereje. Ily módon egy helyre lehet csalogatni és széthasítani a bolygó egész nekroszféráját…

Nekroszféra… — tűnődött Rohán — hopp, megvan, ezek a kristályok élettelenek: ezek a tudósok! Mindig kitalálnak valami szép új elnevezést… — Legjobban az önmegsemmisítő megoldás tetszik nekem — mondta Jazon. — De hogy képzeli tulajdonképpen?

— Nos, azon alapul, hogy előzetesen két nagy “felhőagy”-at fejlesztünk ki egymástól függetlenül, aztán összeütköztetjük egyiket a másikkal. Az eljárás lényege az, hogy az egyik felhő versenytársának tekintse a másikat a létért vívott harcban…

— Értem, de hogyan akarják ezt megvalósítani?

— Nem könnyű éppen, de lehetséges, mivel a felhő csak álagy, vagyis nem képes értelmes gondolkodásra…

— Mégis biztosabbnak látszik az összetett megoldás, az átlagos besugárzás csökkentésével — szólt Sarner. — Elég lenne négy darab ötven-száz megatonnás hidrogéntöltet mindegyik félgömbre — az összesen nem egészen nyolcszáz… Az elpárolgó óceánok vizei megnövelik a felhőtakarót, fokozódik a kisugárzás, és ily módon a szimbiózistelepek nem kapják meg a szaporodásukhoz szükséges energiaminimumot…

— Bizonytalan adatokra támaszkodva nem lehet számolni — tiltakozott Jazon. Látva, hogy kezdődik megint a szakmai vita, Rohán visszahúzódott az ajtóból, és folytatta útját.

Nem felvonóval, hanem gyalog ment vissza a kanyargós acéllépcsőkön, melyeket rendszerint nem használtak. Egymás után maradtak el mögötte az egyre magasabb fedélzetek lépcsőfordulói.

Látta, hogy De Vries csoportjának javítóműhelyében a mozdulatlanul feketéllő nagy arktánok körül hegesztőkészülékek fényei villognak.

Messziről belesett a hajókórház kis, kerek ablakán: bent letompított, violaszínű lámpák világítottak. Fehér köpenyes orvos haladt át nesztelenül a folyosón, mögötte a kisegítőautomata vitte a csillogó műszereket. Elment az üres és sötét étkezdék, a klubhelyiségek és a könyvtár mellett; elhaladt az asztrogátor kabinja mellett, és fél lépésre megállt tőle, mintha hallani szerette volna hangját, de az ajtó sima lapja mögül nem szűrődött ki semmi nesz, még egy kis fénysugár sem, a kerek hajóablakon is gondosan meg voltak szorítva a vörösréz fejű csavarok.

Csak a kabinba érve érezte, hogy elfáradt. Karját tehetetlenül lógatva leroskadt az ágyra, lerúgta cipőjét, majd tarkója mögött kezét összefonva üldögélt, és közben az alacsony mennyezeten gyéren pislákoló éjszakai lámpásra bámult, amelyet két félgömbre szelt a kék lakkmázon végigfutó hasadás.

Nem kötelességből járta be a hajót, nem is a többiek életére és beszélgetésére volt kíváncsi. Egyszerűen rettegett az éjszakától, mert olyan képek rohanták meg, amelyekre nem akart emlékezni. Emlékei közül a legborzalmasabb annak az embernek a képe volt, akit azért ölt meg egészen közelről, hogy másokat ne ölhessen meg. Így kellett tennie, de ettől még nem könnyebbült meg. Tudta, hogy ha most eloltja a lámpát, újból megpillantja azt a jelenetet, látni fogja, amint ez az ember tétova, bamba mosollyal lépked a kezében himbálózó Weyr csöve mögött, majd átlépi a köveken fekvő, kar nélküli testet.

Az a tetem Jargé volt, aki azért tért vissza, hogy ostobán elpusztuljon csodával határos megmenekülése után, egy másodperc múlva pedig a másiknak kellett holtan összeroskadnia, mellén megtépett, füstölgő kezeslábasában. Hiába próbálta elkergetni ezt a képet, makacsul megjelent ismét, érezte az átható ózonszagot, a fegyver agyának heves visszarúgását, amelyet akkor izzadt ujjai közt szorongatott, és hallotta az emberek nyüszítését, akiket később lihegve és zihálva összeterelt, hogy mintegy kévébe kösse őket, valahányszor közel került hozzá egy-egy ismerős áldozat eltorzult arca, szíven ütötte kétségbeesett tanácstalanságuk.

Valami koppant: leesett a könyv, amelyet még a bázison kezdett olvasni. Fehér papírdarabbal jelölte meg, hol tart, azóta egy sort sem olvasott; de mikor is lett volna rá ideje! Végignyújtózott az ágyon. A stratégákra gondolt, akik most a felhők kipusztítására gyártottak különböző terveket, és megvető mosolyra rándult ajka. “Az egésznek nincs semmi értelme… — gondolta. — El akarják pusztítani… de hiszen mi is, mi mindannyian el akarjuk pusztítani, de ezzel senkit sem támasztunk fel. A Regis néptelen bolygó, az embernek nincs semmi keresnivalója rajta. Akkor miért ez a dühödt makacsság? Hiszen úgy is felfoghatnánk, hogy embereink vihar vagy földrengés áldozatai lettek. Semmilyen céltudatos akarat, egyetlen ellenséges gondolat sem állt utunkba.

Élettelen önszervező folyamat… Érdemes minden erőnket és energiánkat arra fecsérelni, hogy megsemmisítsük, csak azért, mert rögtön ádáz ellenségként kezeltük, aki előbb orvul rátámadt a Kondorra, aztán pedig nekünk esett? Még hány ilyen különleges, az emberi képzelőerőt meghaladó meglepetést tartogat az űr? Vajon mindenhová pusztító eszközöket kell magunkkal vinnünk az űrhajókon, hogy összezúzzunk mindent, ami ellentmond elképzeléseinknek? Hogy is nevezték el? Nekroszféra, tehát holt fejlődés, az élettelen anyag fejlődése, talán a Lant-lakók tudnának mondani róla valamit, elvégre a Regis-III az ő hatáskörükbe tartozott; lehet, hogy itt akartak megtelepedni, amikor csillagfizikusaink megjósolták a napjuk novává alakulását… Talán ebben volt utolsó reményük. Ha ilyen helyzetben lennénk, természetesen harcolnánk, szétvernénk ezt a fekete, kristályos szemetet, de így?… Milyen címen rostokolunk itt, a bázistól egy parszeknyi távolságban, a Földtől több mint három fényévnyire, miért áldozzuk fel embereinket, és a stratégák miért törik fejüket éjszakákon át a legjobb romboló módszereken, hiszen bosszúról itt szó sem lehet…” Ha most Horpach itt állna előtte, ezt mind szemébe mondaná.

“Végeredményben egyszerűen óvatlanok voltunk, túlságosan bíztunk fegyvereinkben és műszereinkben, hibát követtünk el, és most viseljük a következményeket. Mi, csak mi vagyunk bűnösök.” Ezt gondolta a félhomályban, és szemét lehunyta, mert úgy égett, mintha homok szóródott volna szemhéjai alá. “Az ember még nem emelkedett hivatása magaslatára — fűzte tovább némán gondolatmenetét —, még nem érdemli meg a galaktocentrikus lény szép elnevezését, ahogyan már régóta emlegetik; nem az a feladatunk, hogy csak hozzánk hasonló jelenségeket keressünk és próbáljunk megérteni, hanem az, hogy ne avatkozzunk bele abba, amihez semmi közünk, a nem emberi dolgokba.

Hódítsuk meg az űrt, rendben van, miért is ne? De ne támadjuk meg azt, ami benne létezik, ami millió és millió év folyamán, mindentől és mindenkitől függetlenül csak saját anyagi erőire és energiaforrásaira támaszkodva megteremtette létegyensúlyát, s olyan tevékeny, aktív életet hozott létre, mely egy cseppet sem jobb vagy rosszabb a fehérjetársulások léténél, legyenek azok állatok vagy emberek.” Éppen amikor így elmerült a tejútrendszerben létező formák kölcsönös megértésének fennkölt gondolataiba, úgy tört Rohánra a riadószirénák vijjogása, mintha tűt döftek volna idegeibe.